Milyen közösség? Milyen párbeszéd?

Gyermeki kíváncsisággal és lelkesedéssel indultam el szombat délben, hogy a Közösségi Párbeszéd Tábor néven meghirdetett, első erdélyi Tisza-rendezvényre eljussak. 

Kíváncsisággal az iránt, hogy ugyan biza hányan gondolják még úgy, hogy megéri órákat is vezetni Nagyadorjánba, a Nyárád menti zsákfaluba, amit eddig csak a házigazda Gáspárik Attila Facebook-posztjaiból ismertem. És lelkesedéssel az iránt, hogy végre valami megtörheti azt a gondolati hegemóniát, amibe egy évtizede belesüppedtünk az erdélyi magyar prérin, és talán egy kicsit visszahozhatja annak a Tusványosnak a hangulatát, amelyet kamaszként a 2000-es évek elején megtapasztalhattam, és amely fokozatosan megszűnt létezni Orbánék nagy visszatérése után.

A szombat délutánra meghirdetett program legalábbis ezt ígérte: sajtószabadság, román-magyar viszony, anyaországi gazdaság és politika, és egy kis erdélyi irodalom. A reményteli vágyakozás mellett ugyanakkor volt bennem egy kis tartás, óvakodás amiatt, hogy eleve a másik nagy magyarországi szekértábor, a Tisza adja a nevét mindehhez, hisz ettől fogva elképzelhető a politikai befolyás, a rendezvény saját célra való fordítása és felhasználása, netán leuralása, a másként gondolkodók kirekesztése.

Sajnos nem volt indokolatlan a félelmem.

Már a beléptetésnél gyanús volt, hogy (párt)katonás megszólítással fogadtak az anyaországinak hangzó aktivisták, de miután baráti hangnemet ütöttem meg, nyomban váltott a regiszter, és el is hangzott egy „új hazát építünk, testvérem”.

Ami egy Tisza-rajongónak bizonyára jóleső frázis lehetett, az én túlérzékeny fülemnek már szektás üdvözlésnek hangzott. Utólag tudtam meg, hogy a kapunál túlságosan is komolyan vették a szerepet, és bizonyos – Fidesz-közelinek ismert vagy vélt – sajtósokat elsőre be sem engedtek. Később meg hiába engedték volna, mert amazok nem akartak már bemenni. Miközben épp a sajtószabadság tematikájú paneltől zengett a tér.

Becsületére váljon a meghívott Sabin Ghermannak, hogy a pódiumon szóvá tette egyet nem értését ezzel az autoriter húzással, amivel a Tisza éppen a nagy ellenfelét szokta vádolni. Meg is sértődtek a kitiltott riporterek, maguk is szóvá tették, szóval eléggé ballábbal kezdődött az egyébként ígéretes rendezvény.

Milyen párbeszéd az ilyen?

Nyilván, ha szó szerint vesszük, akkor párbeszéd volt a meghívottak és a közönség szintjén, hiszen többnyire szerre, egymásnak válaszolva beszéltek, viszont mindent összevetve inkább hangzott egymást kiegészítő dialógusnak, ami egy kollektív monológgá nőtte ki magát.

A beszélgetésekből ugyanis hiányzott a meghívottak közti vita: a nézőpontok hiába voltak különfélék, elvi és értékrendi alapon megegyeztek, így nem is lehettek markáns véleményütköztetések. Csupán egyetértés, bólogatás, vállonveregetés, összekacsintások és támogató tapsok meg kacajok.

Mindezt pedig csak tetézte a várva várt messiás kinyilatkoztatása, mely már a puszta bevonulásával elvitte az egész showt, szelfizős rajongótáborrá alakítva a közönség jelentős részét. Ebben az értelemben márpedig ez a tábor nem különbözik attól az egysíkú Tusványostól, ahonnan elvágyódtam. Csupán az ellenpólusa. Kellemesebb, otthonosabb, melegebb, megértőbb, barátságosabb – legalábbis azokkal szemben, akik hasonlóan gondolkodnak.

Milyen közösség az ilyen?

Egy olyan, amely érték- és elvi alapon akaratlanul is elhatárolja magát, és tőle is elhatárolódnak a másként gondolkodók. Újabb elefántcsonttorony – vagy, találóbban: sziget –, amelybe akaratlanul is bezárja magát az erdélyi román-magyar értelmiség egy része, és ahonnan nem éri el azt a többséget, amelyen változtatni, javítani, segíteni szeretne. Nem képes hidat építeni a partraszálláshoz, mert ahhoz a túlsó fél is kellene, de hogyan, ha az meg nincs is ott?

Hiába a közismert és köztiszteletnek örvendő civil meghívottak sora, hiába a baráti jobbot nyújtó Magyar, nem tudom mással, mint a tábor „tiszás” jellegével – meg a tomboló nyárral? – magyarázni, hogy az egyébként közel lakó kolozsvári és marosvásárhelyi civil értelmiség nagyon kis számban képviseltette magát, illetve az erdélyi magyar politikai képviselet jelenléte nulla volt!

Úgy gondolom, ez az ijesztően alacsony részvétel sajnos egyszerre jelzi a szervező és a távolmaradó képtelenségét is a közeledésre, ezáltal pedig egy igazi párbeszéd és egy igazi közösség elérésére. Ha egyszer hű és méltó akar lenni a tábor választott nevéhez.

Talán jövőre sikerül. Ha lesz még tábor. Mert igény, az volna rá. A párbeszédre is, a közösségre is. Akár a Tiszával, akár nélküle.