Miklós Zoltán: ne legyünk gonoszabbak, mint a csúnya román kormány

Székelyudvarhelyen a múzeum jóval több, mint kiállítóhely: múlt, történetek, viták és jövőbeli tervek találkozási pontja. Erről beszélgettünk Miklós Zoltánnal, a Haáz Rezső Múzeum igazgatójával, aki nemcsak a készülő kiállításokról, hanem a város kulturális jövőjéről, a vár sorsáról és a fiatal művészek szerepéről is beszélt.

Az interjúban szó esik a készülő várostörténeti monográfiáról, a Mohács 500 és Nagybánya 130 kiállításokról, arról, hogyan próbál egy hagyományos intézmény nyitni a kortárs művészet felé, és arról is, milyen kihívásokkal szembesül ma egy múzeum a mesterséges intelligencia, a digitális zaj és a szűkülő költségvetések korában.

Élménymegosztó látogató 

Volt mostanában időd látogatóként végigjárni a múzeumot? – kezdtünk bele a beszélgetésbe Miklós Zoltánnal. Elárulta, nem igazán tudja sem a saját, sem más múzeumát látogatóként megtekinteni már. Szakmai ártalom, hogy minden kiállításon, galériában azt lesi, mit lehetne másképp, jobban csinálni, mit lenne jó eltanulni, sőt mely tárlatokat lenne érdemes egyenesen elhozni Udvarhelyre.

Rendszeres múzeumlátogató viszont, és ezalatt nemcsak az értendő, hogy az irodája az épületben van. Fontosnak tartja, hogy a teljes munkaközösséggel és családjával is évente egy-két alkalommal megnéznek kiállításokat.

„Nem a magányos látogató típus vagyok, inkább szeretem azt, ha van egy élménymegosztási szűk kör, ahol beszélünk róla” – vallotta.

– Az elmúlt 15 évünk erről szólt, hogy a családommal mindenféle típusú múzeumokat, kiállításokat előszeretettel látogattunk. Amikor talán 10 éves lehetett a lányunk, mondta, hogy a Majális festményt szeretné megnézni Szinyei Merse Páltól. Pont ott voltunk Pesten, de zárva volt a galéria. És azért hát volt annyi ismeretség, hogy akkor ő a 10. szülinapjára azt kapta, hogy csak őt bevittük és megnézte a festményt – idézett fel egy családi, múzeumos emléket.

Két csomópont sok ága

Miklós Zoltán több dolgot is kiemelt, amikor arról kérdeztem, hogy mi az ami mostanában a munkájában a leginkább foglalkoztatja, köztük azt a két nagyobb kiállítást, amelyek a múzeum 2026-os évét is meg fogják határozni: a Mohács 500-at és a Nagybánya 130-at.

– Egy tradicionálisabb környezetben élünk, ahol a múzeumnak ez egy küldetés is, olyan kiállítások megszervezése, amelyek hozzáadnak az emberek identitásához. Mint a Bolyai, ami az x évvel ezelőtt erdélyiségről beszél, vagy a vallási tematikájú kiállításunk, az, hogy 350 éves iskolánk van, vagy az aktuális témánk, a Mohács 500. Erről beszélni kell, erről kiállítást készítünk – magyarázta. A sokak által kedvelt és látogatott Bolyai kiállítás ugyanis az idén lekerül a múzeum kínálatáról, helyére hasonló kaliberű tárlatként, a csata 500. évfordulója alkalmából a Mohács 500-at tervezik.

Ugyancsak az idén van a 130. éve annak, hogy megalapították a nagybányai művésztelepet, ennek alkalmából számos nagy klasszikus lesz kiállítva az év második felében. Illetve készülnek még több kisebb tárlatra is, köztük helyi művészek kiállításai és tematikus kamarakiállítások.

Új források, új történetek

Közben készül Székelyudvarhely várostörténeti monográfiája is, amivel valószínű a következő 5-6 évben dolga lesz a múzeumnak. Az előmunkálatokat végző, a résztémákat feldolgozó kutatóknak az első tanulmánykötete november 7-én, a magyar tudomány napján fog megjelenni, ezzel együtt szerveznek egy konferenciát is a jeles napra – kezdett bele a monográfia körüli fejlemények újságolásába az igazgató.

Miklós Zoltán szerint ez a történet nem arról fog szólni, hogy újra feltalálják a spanyol viaszt, és a történelemtudomány előtt már ismert igazságokat fedeznek fel újra és újra. Ennek a monográfiának ugyanis több célja is van, például az, hogy: „az udvarhelyi múzeum, mint tudományos műhely, tudjon hozzájárulni a város történetéhez, azáltal, hogy látható időn belül egy könnyen fogyasztható, de tudományosan megalapozott monográfiát tegyen le az asztalra. Ez azért lesz meghatározó, mert nincs egyetlen székelyföldi városnak sem ilyen monográfiája, bár nem is a méregetés a lényeg.”

Valamint fontos számukra az is, hogy újabb forrásokat hozzanak felszínre. „Nem készítünk szintézist abból, ami elkészült eddig, fel kell tárni új történelmi forrásokat, még akkor is, ha Bécsig kell menni” – jelentette ki Miklós.

A projekt többéves ütemtervben van felépítve, évente egy-két kötetet jelenítenek majd meg előmunkálatok gyanánt, és öt-hat év múlva lesz letéve az asztalra a befejezett munka. Közben párhuzamosan levéltári, régészeti és egyéb történelmi kutatások zajlanak.

A történelem addig tart, míg már nem emlékezünk?

Az igazgató szerint nem kötnek kompromisszumot a tartalom történelmi hitelességét illetően, de nem szeretnék, ha olyan száraz lenne a szöveg, hogy azt a történészeken kívül senki se olvassa. Ezért, hogy a köz számára is élvezhető legyen az olvasmány, vizuálisan is szeretnék közelebb hozni a történetet, képanyagokkal.

– Több mint 20 személlyel dolgozunk együtt, de tőlük függetlenül olyan résztémák ütik fel a fejüket, melyekre érdemes felfigyelni, annak ellenére, hogy az eredeti csapatfelállásban nem számoltunk velük.Ott van a sporttörténeti rész, amivel Katona Zoli már többször is foglalkozott. Például most technikatörténeti szempontból teljesen új Magyari Hunornak a buszos története, hogy igen, Udvarhelyen buszokat gyártottak. Receptívek kell legyünk ezekre a résztörténetekre, és majd így lesz a nagy kerek egész – mesélte.

Kíváncsi voltam, szerinte mi lesz a monográfiának az a része, ami érzékenyen érintheti az udvarhelyieket. Elmondta, általában onnan szokott érzékeny lenni a történelem, amikortól már vannak személyes kapcsolódások, amikor már nem kezdik tényként kezelni a történelmet az emberek, hanem mindenkinek a saját szubjektív tapasztalata van benne. Ebben az esetben ez a rendszerváltás és a kommunista időszak.

Tisztázta: még nincs leszögezve, hogy az általuk írt monográfia időrendben meddig fog elérni. Azonban abból az időszakból vannak nagyon érdekes történetek, amelyeket érdemes lehet a kötetbe belefoglalni, így megeshet, hogy 1990 lesz az a pont, ameddig tart majd a monográfia.

„Merthogy beszélni kell a rendszerváltásról Udvarhelyen. Még akkor is, ha élnek emberek, érintettek emberek, nagyon érdekes történetek jönnek elő. Konkrétan kollégáink levéltári kutatásokat végeznek képzőművészeti vonalon a CNSAS-es dossziékból. Lőrincz Ildikónak vannak nagyon jó sztorijai képzőművészekről, doktori dolgozatot is ír ebből, hogyan voltak érintettek, hogyan lettek elhallgattatva.”

A fiatal gondolatiság az öreg szakállas intézményekben

De még a monográfia, a Mohács 500 és Nagybánya 130 előtt van egy sokkal fontosabb téma, amely portálunkon és nyilvános vitákban is rendre előkerül: nyit-e a múzeum a kortárs képzőművészek felé?

– Ez a kisváros megköveteli, és ezt mi éreztük, hogy van egy ilyen igény – a Vekkeres beszélgetés és az azt követő beszélgetések is igazából ezt az igényt fejezték ki. Ezek hatással vannak az öreg szakállas intézményekre is – felelte az igazgató, hozzátéve, novemberben elindították a RADAR elnevezésű projektet, amelynek végtermékét egészen hamarosan, március 26-án már láthatja a nagyérdemű.

Megpróbálják a fiatal kortárs képzőművészek gondolatiságát kicsit közelebb hozni a múzeum „kőszínházához”. 35 év alatti, udvarhelyi származású vagy Udvarhelyen élő alkotó képzőművészek pályamunkáit várták. A projekthez felkérték kurátornak Dimény-Varga Fanni fiatal művészettörténészt, „ő egy fiatal dinamikával, teljesen másként értelmező fiatal, mint mi, pedig mi sem vagyunk idősek” – magyarázta Miklós.

Ez is érdekelhet:

Kultúra kisvárosi keretek között

Egy múzeum, amely ma is inkább őriz, mint vitázik – beszélgetés Miklós Zoltán igazgatóval az udvarhelyi kultúra belső dilemmáiról.

Udvarhelyi HírportálTóth Hunor

18-an jelentkeztek, az ő munkáikból válogatta ki a zsűri – Dimény-Varga Fanni, Lőrincz Ildikó és Berze Imre – azokat az alkotásokat, amelyeket majd megszemlélhetünk, és amelyekből majd katalógus is készül.

„A mi gondolkodásunkat ez olyan formában változtathatja meg, hogy közelebb kerülünk ahhoz a gondolatisághoz, amit a fiatalok ma a vizuális művészettel kapcsolatban fontosnak tartanak.

Persze nem egy kiállítás hozza meg a tavaszt. Inkább az van, hogy próbáljuk tényleges lépésekkel beépíteni a saját intézményi gondolkodásunkba a mai fiatalokét.”

– Felkértük a polgármestert is, hogy jöjjön el, lássa a városvezetőség, hogy a fiataloknak mi a mondanivalójuk. Érdekes, hogy a vizuális művészeti palettán most főként a videóanyagok dominálnak, most már nemcsak a grafika, egy festmény. Látjuk, hogy ők a saját környezetükből miről mesélnek, mert egy alkotás igazából impressziókat közvetít a művésznek a lelkületén keresztül.

A fiatalok a világról folyamatosan gondolkodnak, impresszióik vannak, rengeteg csatornáról kapják az információt, és van mondanivalójuk, pont ezt kell meghallgatni. Azt szűrtem le, hogy igazából ennél sokkal nagyobb teret is kellene adni nekik – ismerte el.

Hozzátette: ezzel a projekttel próbálnak súlyt adni a fiatalok mondanivalójának, mert úgy érzi, nem kapnak elég figyelmet, pedig általuk van egy olyan kreatív része Udvarhelynek, akik gondolkodnak, akik önkifejezőek. És még akkor is, ha nem a klasszikus műfajokban dolgoznak, „de ezeknek a fiataloknak a mondanivalója alakítja majd a közösségi ízlést azokon a felületeken, amelyeken mi gyengék vagyunk – a médiafelületeken, az online közösségi felületeken”.

Nem lehet bóvli és giccs a cél

A városháza beruházásai közül a Székelytámadt vár felújításában a leginkább érintett a Haáz Rezső Múzeum, erről is beszélgettünk az igazgatóval. Felidézte, hogy az év elején konfrontáció volt a nyilvánosságban a témát illetően, „hogy a régészet és a felújítás milyen formában talál egymásra. Vannak olyan dolgok, amelyek nem valósultak meg, vagy nem úgy valósultak meg, nehézségekbe ütközünk, finoman fogalmazva, az egész történet kapcsán.”

– Hosszú táv szempontjából nem szabad játszani. Egyrészt a saját történelmi hitelességünkről van szó. Ezt maximálisan komolyan kell venni. Ez azt jelenti, hogy időt meg forrásokat igényel.

Mi tudományos műhely vagyunk, mert ez a küldetése ezeknek az embereknek, akik múzeumban dolgoznak. Az a feladatunk, hogy a maximumot kihozzuk abból, ami ott van, nem lehet elbagatellizálni – hangsúlyozta ki többször is.

„Nem szeretnénk azt se, hogy giccs vagy bóvli legyen a végtermék, mert a turizmus és a pénz érdekében lehet csili-vili külső mázt adni bizonyos dolgoknak. És akkor ezért gyorsabban, könnyebben fizetnek és mennek tovább. De nekünk felelősségünk várostörténeti szempontból, hogy nagyon koncentráljunk erre az egészre, akkor is, ha kicsit maradibbaknak, konzervatívabbaknak és túl okoskodónak tűnünk. Ez nem egy elefántcsonttorony, ahol ül a tudós, és a régész a kis spaklival akadályozza a munkát. Ez egy felelős küldetés teljesítése.”

Elismerte, nem feltétlenül értik sem a városlakók, sem a kivitelező azt a fajta görcsösséget, amellyel ők hozzáállnak a kivitelezéshez. De ez azért van, mert egy egyedi lehetőségről van szó, ez határozza meg, hogy mit fognak tudni és mit fognak mesélni Udvarhely történetéről és a vár történetéről.

– Lehet, hogy vannak elképzelések, hogy sokkal könnyedebben, fesztívebb jelleggel és turistáknak gyorsan mit mutatunk meg, hogy fogyasztható és dinamikus legyen az ott kiállítandó tartalom, de mi ragaszkodunk ahhoz, hogy a tartalom egy vesszővel sem térjen el a hitelességtől.

Ez lenne hát az etikai mérce, amihez mi ragaszkodnánk, és a várban is ezek mentén szeretnénk dolgozni a fenntartóval, kivitelezővel. Botladozónak látszik az a folyamat, ami zajlik, viszont szeretnénk azt, hogy 20-30, akár 50 év múlva is azok, amiket mi a múzeum égisze alatt megjelenítünk, maximálisan lehessen vállalni értük a felelősséget – hangsúlyozta.

Merész döntések ideje: mi lesz az iskolával?  

Miklós Zoltán felvetett egy nagyon fontos kérdést a vár kapcsán, amiről szerinte nem beszél a nyilvánosság, és ő az önkormányzat álláspontját sem ismeri e tekintetben: mi lesz a vár falain belül lévő Eötvös József Iskola épületével?