Kultúra kisvárosi keretek között

Múzeumot vezetni egy kisvárosban sosem pusztán szakmai kérdés – legalább annyira társadalmi, gazdasági és politikai ügy is.

Miklós Zoltán, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója az idei évben kapott újabb négyéves mandátumot, így a beszélgetésünk nemcsak az aktuális projektek felvázolása, hanem egy új intézményvezetői ciklus nyitányának értelmezése is volt. 

Az interjú időzítése nem véletlen: alig néhány nappal a Múzeumok Éjszakája előtt beszélgettünk, egy olyan esemény előtt, amely minden évben látványos nyitást kínál a közönség felé – de közben sok mindent el is fed.

A Haáz Rezső Múzeum ma egyszerre stabil és törékeny. Stabil, mert erős szakmai alapokra épült, és mert van egy elhivatott, sokszor erején felül teljesítő csapat mögötte. Törékeny, mert mindennapjait kiszámíthatatlan pályázati logikák, strukturális alulfinanszírozottság és a szakemberhiány tartja szorításban. A működés gerincét sokszor magyarországi források adják, és bár ezek időszakosan jelentős támogatást jelentenek, egyúttal kiszolgáltatottá is teszik az intézményt egy másik ország kulturális döntéseinek.

Bár az elmúlt években a múzeum ápolta azt a néhány kortárs művészeti programot – köztük a Pulzus művésztelepet és az ahhoz tartozó tematikus kiállításokat –, amelyet fenntartanak, a fiatal alkotók, pályakezdő művészettörténészek és kurátorok számára mégsem kínál valódi belépési lehetőséget.

Ösztöndíjak, műhelyprogramok, partnerségek híján a fiatal generációval való párbeszéd gyakran esetleges, vagy intézményen kívüli formákban zajlik. A múzeum gépezete működik – a kérdés az, hogy mennyire tud reflektálni arra a világra, amely körülötte változik.

Az igazgató nyitott, reflektív és realista. Nem ígér forradalmat, de érzékeli a feszültségeket, és nem próbálja azokat elhallgatni. Az interjúban intézményi vízióról, hiányról, helyi identitásról és kultúrafenntartásról is szó esik – egy olyan közegben, ahol a kultúra gyakran inkább ügy, mint ügyvezetés.

Székelyudvarhelynek különleges státusza van Erdély térképén: nem elég nagy, hogy megyei szintű vezetői szerepet töltsön be, de elég jelentős ahhoz, hogy kulturálisan és identitásában is több legyen, mint egy kisváros. Ebben a kettős szorításban működik a Haáz Rezső Múzeum, amely egyszerre próbál közösségi emlékezetet őrizni, kortárs párbeszédeket kezdeményezni és tudományos munkát végezni.

A kihívás óriási – és a rendelkezésre álló eszköztár egyre szűkül. Az intézmény igazgatójával készült beszélgetés nemcsak a múzeum belső világába enged betekintést, hanem egy egész kulturális ökoszisztéma működésének nehézségeire is rávilágít.

Ez a cikk nem a „klasszikus” intézményi portré: nem csak dicséri a múzeumot, nem ismétli a jól megírt sajtóanyagokat, nem mutogat újjal bűnbakokat keresve. Ehelyett kritikus szemmel, de empátiával vizsgálja meg, hol tart ma a Haáz Rezső Múzeum, hogyan viszonyul a közösségéhez, milyen kapcsolatot ápol – vagy nem ápol – a fiatalokkal, és miért van az, hogy bár kívülről elevennek tűnik, belülről mégis túlterhelt gépezetként működik. A múlt jelen van – de a jövő? Arról már sokkal nehezebb beszélni.

Előbb lett volna Múzeumok Éjszakája Udvarhelyen, mint az országban?

Az interjú első perceiben Miklós Zoltán a múzeum aktuális, nyári időszakban zajló tevékenységeibe enged bepillantást. A nyári hónapok a Haáz Rezső Múzeumban a folyamatos előkészületekről szólnak, legyen szó aktuális kiállításokról, őszi eseményekről vagy éppen a Múzeumok Éjszakájáról.

Utóbbi kapcsán az igazgató tisztázta azt a gyakran felmerülő kérdést, miért tér el a székelyföldi múzeumok Múzeumok Éjszakája időpontja a romániai gyakorlattól, és miért illeszkedik inkább a magyarországi rendszerhez.

„…amikor elkezdtük ezt az újszerűbb, vagy a nem konvencionális események sorát, mint Múzeumok Éjszakája, akkor Romániában még nem volt meg. Tehát 9 éve vagyunk fent itt a múzeumban, már lent, a lenti térben is azt hiszem, hogy 3 alkalom zajlott, tehát legalább 11-12 éve volt. És éppen ezért mi újításképpen csatlakoztunk a magyarországi rendszerhez, mert valahogy érzelmileg, szakmailag, források által, vagy éppenséggel szakmai szervezetek által – mert a székelyföldiek tagjai a Vidéki Múzeumok Szövetségének, vagy éppenséggel az OKSZ-nak, az Országos Közgyűjtemények Szövetségének, – inkább oda vagyunk becsatornázva.” – fejtette ki az igazgató. 

A Szent Iván éjéhez legközelebb eső szombaton tartott esemény már több mint egy évtizedes múltra tekint vissza Székelyudvarhelyen és az idei rendezvény kapcsán az intézmény célja, hogy ne csak az intézmény falain kívül, hanem kerítéseken kívül is lépjenek.

Bár a nagyobb városok példájához képest Székelyudvarhely még „kicsiben” csinálja, partnerek bevonásával idén négy helyszínesre bővült a program (Jézus Szíve kápolna, Kossuth Lajos utcai Képtár, városi könyvtár, valamint a Haberstumpf-villa). 

A Múzeumok Éjszakája mellett a múzeum gőzerővel készül a közelgő városnapokra is. Egy „óriási nagy várostörténeti pavilon”, avagy egy 43 méteres, a Székelyudvarhely kincseskönyv motívumaival díszített körsátor ígérkezik a leglátványosabb attrakcióként a parkban. Párhuzamosan a programok szervezésével, a háttérben komoly szakmai munkálatok is zajlanak az előírt akkreditáció miatt. E tekintetben a leltárak egyenesbe rakása, a gyűjtemény digitalizálása és a tárgyak felértékelése mind alapvető feladatok.

A képzőművészeti vonalon is mozgalmas időszak elé néz az intézmény. A Pulzus tábor júliusban kezdődik, és ehhez kapcsolódóan az Értékelő nevű eseményt is ismételten felfűzik, a Pirospont Egyesülettel együttműködve. 

Miklós Zoltán továbbá kiemelte a Tamás Borbálával közös új módszert, amely már a Múzeumok Éjszakájának programkínálatában is bekerült. Céljuk a képzőművészeti alkotások közelebb hozása a közönséghez, különösen a kortárs művészethez. Itt az igazgató egy gyakran ismételt gondolatot is megfogalmaz:

„a kortárs képzőművészetet nem érteni kell, pozitívan kell hozzá viszonyulni, és valahogy kibontakozási lehetőséget adni.”

- ez a későbbiekben még egy fontos gondolat lesz és vissza is térünk rá, amikor a fiatal és feltörekvő alkotókról, szakmabeliekről lesz szó.

A működés ára: forráshiány, magyarországi pályázatok és a túlélés logikája

A Haáz Rezső Múzeum működésének egyik legsúlyosabb kihívása az anyagi források és a személyzet hiánya. Miklós Zoltán beszámolójából világosan kiderül, hogy az intézmény egy szűkös költségvetésből gazdálkodik, és mindössze 14 alkalmazottal próbálja ellátni sokrétű feladatait – szemben például a Maros Megyei Múzeum 114 fős létszámával.

A múzeum fenntartója a város, melynek költségvetéséből származik az alaptámogatás. Az igazgató kiemelte, hogy Harghita megye az egyetlen olyan megye Romániában, ahol nincs megyei múzeum, mivel 1994-ben felbontották a megyei múzeumi komplexumot, és a városok visszavették saját intézményeiket.

Ez a helyzet egyszerre áldás és átok: bár a közvetlen kapcsolat a fenntartóval előnyös lehet, a városi költségvetés mindig szűkösebb, mint egy megyei. „Egy megyénél sokkal több pénz van mindig, mint egy városnál, egy kisvárosnál. Most gondoljuk be Keresztúr, egy Gyergyószentmiklós, és hol van attól, mint például egy Marosvásárhely?” – érzékeltette a különbséget Miklós Zoltán.

A magyar források dominanciája és a romániai pályázati frusztrációk

A krónikus anyagi hiányt a múzeum pályázatok útján próbálja enyhíteni, melyek között egyértelműen a magyarországi források dominálnak. Az elmúlt években olyan lehetőségek segítették az intézményt, mint a Magyar Géniusz program, amelyből például 23 millió forintot kaptak a Bolyai-kiállításra.

Az igazgató szerint azonban ezek nem mindennapos, időszakos lehetőségek. Emellett rendszeresen pályáznak a Nemzeti Kulturális Alaphoz (NKA), a Bethlen Gábor Alaphoz (BGA), a Magyar Tudományos Akadémia Domus Ösztöndíj Pályázatára (főként kiadványok, mint a restaurátor konferencia kétnyelvű kiadványa), a Magyar Művészeti Akadémiához (MMA), sőt a Petőfi Kulturális Ügynökséghez is. Ebből is kitűnik, hogy a múzeum szinte minden lehetséges magyarországi forrást megcéloz, hogy működőképességét fenntartsa és projekteket valósítson meg.

Ezzel szemben a romániai pályázati lehetőségekkel kapcsolatos tapasztalatok sokkal kiábrándítóbbak. Az igazgató szerint az AFCN-nél (Administrația Fondului Cultural Național – Román Országos Kulturális Alap) „egyszerűen nincsen sikerélményünk”, részben a rendszer nem ismerete, részben a kulturális szektor alacsony prioritása miatt. „Az elmúlt 20 évben az AFCN-nél a székelyföldi kulturális intézmények 20 év alatt nem kaptak - mindenkit együtt véve - annyit, mint mi esetleg a Géniusz projektben egyetlen egy projektnél. Az is már beszédes, hogy valahogy nincs forrás a rendszerben…” – mutatott rá Miklós Zoltán, hangsúlyozva a romániai kulturális finanszírozás rendszerszintű problémáját.

Az igazgató kritikusan említi az úgynevezett „logó pénzes" pályázatokat is, amelyek rendkívül alacsony összegekkel támogatnak projekteket csupán logók elhelyezéséért, szemben a helyi önkormányzati pályázatokkal, amelyek bár kockázatosabbak, de nagyobb összegeket tesznek elérhetővé.

A Munkácsy-kiállítás terve, mely „óriási költségigénnyel” jár, rendkívül intenzív forrásbevonást tesz szükségessé, mind magasabb szintről, mind vállalkozói, intézményi körökből, Magyarországról és Románián belülről egyaránt. Ennek érdekében a múzeum rendezvényt szervez udvarhelyi vállalkozóknak is, hogy „érzékenyítsék a kultúra felé” – jelezve, hogy a magánszektor bevonása is kulcsfontosságúvá vált.

A belső működés és a személyzeti hiány

A 14 fős személyzet rendkívül leterhelt, hiszen a múzeum egységeit – művészettörténet, történelem, néprajz, restaurálás – minimális létszámmal kell fenntartani. Jelenleg egy főállású régész dolgozik az intézményben, egy másik pedig szülői szabadságon van, így 4-5, sőt esetenként akár 12 külsőst is foglalkoztatnak projektszerűen a régészeti feltárásokhoz.

A régészet az egyetlen olyan szakterület, amely jövedelmet termel a múzeumnak, mivel szolgáltatásokat nyújtanak külső megrendelőknek, például gázvezeték építések vagy régészeti feltárások esetén, mint a várnál legutóbb. Ez a "vállalkozói" megközelítés létfontosságú a múzeum finanszírozásában, ugyanakkor súlyos terhet ró a meglévő szakemberekre.

A szakemberhiány krónikus. Van egy betölthető restaurátor állás, de nincs szakember, aki vállalná, holott a restaurálás, különösen a régészeti fémleletek esetében, sürgető feladat. „Ha egy hónapot nem dolgozol vele, akkor a fémmagot megeszi a rozsda.” – mutat rá az igazgató a probléma súlyosságára. Emellett néprajzi állást sem tudnak meghirdetni a megszorítások miatt, holott szükség lenne rá.

A múzeumi munkatársak rendkívül rugalmasak és sokrétű feladatokat látnak el. Az igazgató büszke arra, hogy „mindenki csinálja”, és nincsenek merev munkaköri leírások. „A kolléga, aki festmény restaurátor, ő viszont fél év alatt átszakosodott egy picit, hogy értsen ehhez [a fémrestauráláshoz].” – jelezve a belső alkalmazkodást. Nincs meg az a luxus, mint a nagyobb múzeumokban, hogy hétvégi szolgálatos külön legyen: „Én is sorra kerülök, mindenki sorra kerül.” Ez a kollektív felelősségvállalás pozitív csapatszellemet mutat, ugyanakkor a krónikus túlterheltség és a szakmai specializációk elmosódásának kockázatát is hordozza.

A Múzeum és a kortárs művészet: egy nehézkes kapcsolat

Az interjú során kulcsfontosságú témaként merült fel a múzeum felelőssége a fiatal szakmabeliek – művészettörténészek, kurátorok – és a feltörekvő képzőművészek támogatásában. Miklós Zoltán hangsúlyozta, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy egy alkotás bekerül a múzeumba és leltárba veszik, gyűjteményi darabbá válik, függetlenül a korszaktól, legyen az akár egy mai mű. Ez a szemlélet elméletben nyitottá teszi a múzeumot a kortárs művészet befogadására. A gyakorlatban azonban a „korlátozó tényezők, mint az anyagiak, az idő és a pénz” meghatározzák a lehetőségeket.

Az igazgató kiemelte, hogy a kortárs alkotókkal való interakció egészen másfajta dinamikát igényel, mint a régészettel vagy történelemmel való foglalkozás, ahol „..a régészetben fellelhető tárgyak és az ottani szereplők nem pofáznak vissza. Természetesen a jó értelemben”. 

A múzeumoknak küldetéstudatuk és elveik mentén kellene rezonálniuk a fiatal generáció váltási hullámaira, azonban a „régi intézmények nem tudnak feltétlenül ezekkel azonosulni”. 

Miklós Zoltán óvatosságra int az alternatív művészeti irányzatok azonnali befogadását illetően, mondván, „bármilyen pillanatnyi megnyilvánulás attól, hogy új, nem biztos, hogy értéket hordoz”, és csak akkor látja indokoltnak az integrációt, ha az „eléri azon a szinten az alternatív csatornákon keresztül, amit már az intézmények is tudnak hivatalosítani.”