Miért nem gondolkozol inkább otthon, a négy fal között?

Sziasztok! Ez itt az uh.ro hétvégi hírlevele, benne az elmúlt hét legfontosabb és legbotrányosabb anyagaival. Elméletileg. Gyakorlatilag ez most kicsit más.

Harmincöt év fölött az ember életkorának bármilyen emlegetése magába hordozza a figyelmeztetést, hogy az illető valószínűleg közelebb van az élete végéhez, mint az elejéhez. Ebben a szorongásban nincs semmi életszerűtlen. Abban a keserűségben vagy haragban sincs semmi rendellenes, amit a valóban öregek, a hetven-nyolcvanévesek éreznek fizikai és mentális erőik kérlelhetetlen apadása láttán – írta Sontag Az öregedés kettős mércéjében.

Hogy egy 47 éves pasi miért pont az öregedésről olvas vonatozás közben azt nem tudnám megmondani. Egyszerűen imádok vonatozás közben olvasni. Szerencsére reggel 8 és délután 4 között rengeteget lehet olvasni. Ennyi idő alatt lehet vonattal Székelyudvarhelyről Kolozsvárra utazni. Igaz ebben benne van egy több, mint két órás városnézéssel egybekötött kávézás is Segesváron, az összeköttetés miatt. De így is élveztem minden percét, még az 5 lejes szalámis szendvicset is, amit az állomáson vettem.

Mentségemre legyen mondva, hogy Sontagnak a Nőkről című vékony könyvecskéjét csaptam az táskámba. Gyanútlanul. Legközelebb megnézem a tartalomjegyzéket is.

Kolozsváron a Mentális egészség a médiában című képzéssorozaton vettem részt, ahol nem csak azt néztük meg, hogy ez a téma hogyan jelenik meg a médiában, hanem azt is, hogy az olyan esetekben, mind például a Gimi bentlakásának a leomlása, illetve a Parajdon történő események hogyan traumatizálják a közösséget, illetve hogyan traumatizálják az újságírókat.

A képzésen összefutottam Sipos Zoltánnal, az Átlátszó Erdély főszerkesztőjével, akivel szendvicseket majszolva dumálgattunk. Többek közt megkérdezte, hogy van Ufó. Mire eszembe jutott Sontag szövege, és azt válaszoltam, hogy öregszik. 

Egyre többször tűnik dühösnek. 

Majd röviden elmeséltem Sipikének, hogy míg fiatal vagy, addig többnyire szorongsz, ahogy idősödsz a szorongást egyre inkább felváltja a düh. Igaz, hogy Sontag nem pont ezt írta, de valamiért így emlékeztem.

Sipi megnyugodott, hogy ő akkor még inkább fiatalnak számít. És ezzel le is járt a szünet.

Miért is mesélem el ezt nektek?

Fogalmam sincs. Talán azért, mert erről a beszélgetésről eszembe jutott egy másik, amit a Covid idején folytattam az akkor még kiskamasz lányommal. Arról beszélgettünk, hogy a szorongáson és a dühön túl annyira nem történik semmi, és annyira kevés emberrel találkozunk, hogy „egy-két bazdmeggel és néhány kötőszóval” napokig megoldanám a kommunikációt.

Ez a mondat mély nyomot hagyhatott a lányomban, hiszen a napokban is emlegette, hogy ez annyira menő szöveg volt, hogy időnként azóta is mondogatják egymásnak az osztálytársaival.

Ha őszinte akarok lenni, akkor mindig is reméltem, hogy tudok majd tanítani a lányomnak egy-két dolgot, aminek az életben hasznát veszi, és amiről majd időnként eszébe jutok, de nem pont erre gondoltam. Bár az egy-két bazdmeg és néhány kötőszó azóta is vissza-visszatér.

Akkor is ezt éreztem, amikor egy magyarországi diák megkeresett, hogy beszéljek neki arról, hogy milyen hatással van a Fidesz az erdélyiek mentális egészségére.

Vele már óvatosabb voltam, és azt válaszoltam, hogy a témával kapcsolatban csak artikulálatlan érzéseim vannak, amit nem tudnék még véleményként sem megfogalmazni.

Újabban egyre több dologgal kapcsolatban van az, hogy csak artikulálatlan, időnként egymásnak is ellentmondó, de mindenképp zavaros, és egy ha-akkor logikai vázra nem kifeszíthető érzéskavalkád van bennem. Ha egyszerűsíteni akarnék, akkor nevezhetném dühnek is. 

De nem akarok egyszerűsíteni.

Mesélek cserébe néhány történetet.

Ezt éreztem például akkor is, amikor először olvastam azt, hogy Boné Ferenc meggyilkolta Molnár Beátát. Beátát nem ismertem. De Ferencet igen. Egy évvel alattam járt, volt pár közös óránk. És igaz, hogy jó pár évig nem találkoztunk, de én akkor nem láttam benne a gyilkost.

Vagy nem jobban, mint bármelyikünkben, akik akkor a filozófia szakra jártunk, és miközben tisztában voltunk azzal, hogy nagyjából semmihez sem értünk, mégis úgy éreztük időnként, hogy a mi seggünkből jön a fény. És lenéztünk mindenkit, aki ennek a fénynek nem tulajdonított elég nagy figyelmet.

Úgy tűnik, ez az attitűd azóta sem változott.