Miben reménykedhetünk, ha már a jövő sem a régi?
Biztonság, játék és munka fonódik össze a gyermekkor emlékeiben, miközben a vidéki táj folyamatosan változik.
A valódi újságírás nem a semmiből születik. Emberek dolgoznak nap mint nap azért, hogy a rólunk szóló történeteket hitelesen és szabadon mesélhessük el. Vannak írások, amelyekről azt gondoljuk, mindenkinek látnia kell. Ez is ilyen. Ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheted, kérünk fizess elő az uh.ro-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
Mit őriz meg az emlékezet a gyerekkorból? Egy hangfoszlányt, az udvar porát, a kaszáló illatát, vagy talán azt a biztonságérzetet, amit akkoriban magától értetődőnek hittünk? A múlt képei sokszor nem pontos lenyomatok, inkább színek és fények, amelyek valahonnan ismerősen köszönnek vissza.
Az erdélyi falvak története is ilyen: egyszerre eleven és változó, mégis tele van olyan részletekkel, amelyek makacsul kapaszkodnak az emlékezetbe. Ami tegnap még természetes volt, mára különösnek hat, ami pedig akkoriban hétköznapi volt, most szinte kiváltságnak tűnik.
Egy fotós számára ezek az apró részletek nem csupán nosztalgikus felvillanások. Sokkal inkább kiindulópontok ahhoz, hogy megértse a saját helyét és kapcsolatát a tájjal, a közösséggel, az idő múlásával. Az emlékezés így nem csak múltidézés, hanem kérdés is: mi az, amit magunkkal viszünk, mit érdemes megőrizni, és mi az, ami elenyészik?
Cikksorozatunk első részében Kerekes Emőke történetén keresztül a földhöz való viszony, a gyökértelenség, az elvándorlás és a visszatérés dilemmái kerültek középpontba.
A második részében Gyergyóújfaluba látogattam, ahol Szász-Bányász Anna szülőházánál, a mára már Tejbányaként ismert gazdaságnál jártam, hogy betekintést nyerjek mit is jelenthet napjainkban egy önfenntartó gazdaság és miként lehet azt egyfajta jövőalternatívaként kezelni.
Beszélgetésünk során szó esett a mára már melléknévből jelzővé átértékelődő paraszti társadalomról, valamint arról, melyek azok a láthatatlan, ám annál fontosabb aspektusai egy falusi gazdaságnak, amelyet egy kívülálló személy letisztítva és megszépítve egyfajta romantikus életvitelként lát.
Szabadság, biztonság és jókedélyűség: egy ideális gyermekkor emlékei
A 90-es években, Gyergyóújfaluban, ahol Szász-Bányász Anna is felnőtt, a gyermekkor még egyfajta „aranykornak” számított.
Képzeljük el: a gyerekek napjainak nagy része a szabadban telt, ahol szomszédoltak és hasonló korú gyerekekkel bandáztak. Labdáztak, várat építettek, fára másztak, s alig voltak otthon. Anna elmondása szerint, hiába, hogy lassan már klisévé válik, de akkoriban a tévé vagy a különféle kütyük még tényleg nem vonták el a figyelmet, így ez az időszak az ő szemszögéből egy ideális gyerekkor képeként marad fenn.
Fotók: Szász-Bányász Anna
Anna a nagyszüleivel és a szüleivel is nagyon jó kapcsolatot ápolt és ápol a mai napig. Ez a szoros kötelék melegséggel tölti el a hangját, miközben beszél.
„Szerencsére nem mondhatom el magamról, hogy traumatikus gyerekkorom lett volna, vagy hogy nem értettem volna szót a szüleimmel” – meséli. Így visszagondolva, az egész gyermekkorát ideálisnak tartja. A többgenerációs együttélésnek megvannak az előnyei és a hátrányai is, de az ő esetükben az előnyök domináltak. Rengeteg időt tölthetett a nagyszüleivel, akik türelmesen tanították az életre.
A falusi létnek azonban akkoriban sem a mai, nagyüzemi gazdálkodás volt az alapja, legalábbis az ő családjában. Inkább az a fajta kisgazdaság volt jellemző, ami szinte minden udvarban megtalálható volt: pár baromfi, egy-két disznó és bárány. A tehenes gazdaság sokkal később, csak tinédzserként jelent meg az életükben. Ennek ellenére a nagyszülőktől rengeteget tanultak: „Én például dolgozni nagytatámtól tanultam meg” – mondja.
Bár a gyermekek hajlamosak unni a kötelességeket, Annáéknál sem volt ez másképp, hisz gyermekként neki sem volt kedvence sem a száma takarás, sem a farakás.
Voltak feladatok, amelyek „kényszermunkának" érződtek, és amit nehéz szívvel végeztek, viszont ezek utólag mindig értelmet nyertek és elégedettséggel töltötték el. Előbbit például, az erdőn lévő kaszálók munkálatait kalákában, baráti társaságokkal együtt végezték, kiköltözve két-három hétre a természetbe. Ez az időszak igazi „jó tábor” volt, ahol napi néhány óra munka mellett rengeteget játszottak, olvastak, és együtt voltak. Végül a kötelező munka is egy várt eseménnyé vált, egyfajta vakációvá.
A gyermekkorát három szóval írja le: szabadság, biztonság és jókedélyűség.
A szabadság abban nyilvánult meg, hogy nyáron az egész falu az övék volt. A gyerekek udvarról udvarra jártak, az erdőben játszottak, és azt csináltak, amit akartak. A kötelezettségek minimálisak voltak, mint például a farakás vagy a takarás. Az állatok gondozásából például csak akkor kellett részt venniük, ha éppen kedvük volt hozzá.
A biztonság számára a bizalomból épülő biztonságérzetet jelentette, ami a jó családi és baráti kapcsolatokból fakadt. „Tudtam, hogy bármi bajom van, vagy épp örömöm, mindig van kihez fordulni, és hogy mindent közösen csinálunk” – mondta. Azt érezte, soha nem volt magányos, és nem szenvedett hiányt semmiben, ami számára óriási biztonságérzetet adott. Ez a hiányérzet nélküli állapot nem a gazdagságból vagy a bőségből fakadt, hanem a jó barátokból és a szerető családi kötelékekből.
A harmadik szó, a jókedélyűség, a szüleinek és nagyszüleinek életében is megvolt. Bár biztosan akadtak nehézségek, visszatekintve mégis könnyebbnek és nyugodtabbnak tűnt az élet, ahol volt idő megélni a pillanatokat.
Ez a három szóval leírható harmónia és kiegyensúlyozottság jellemezte Anna gyerekkorát, és talán ezek azok az alappillérek, amelyek aztán mai napig meghatározzák úgy személyiségét, mint fotográfusi attitűdjét. Ahogy beszélgetésünk során is említi ezen a nosztalgián alapszik majd a teljes fotósorozata.
Már a jövő sem a régi
A „Már a jövő sem a régi” kijelentés, amely egyben Szász-Bányász Anna fotósorozatának címe is, érdekes, mivel a múlt, a jelen és a jövő összehangolásának folyamatára utal. Emellett előrevetíti azt a folyamatot is, amelyben Anna nosztalgikusan töpreng a jelenben a jövőről.
Ebben a nosztalgiában egyszerre válik érezhetővé egyfajta ragaszkodás és valamiféle félelem. Félelem az elengedéstől, az elfeledéstől.
Fotók: Szász-Bányász Anna
Anna ezen vállalásával a fényképészet és a gazdálkodás metszéspontján állva, egy olyan világot próbál megragadni, amely gyorsabban változik, mint ahogy azt sokan hinnék. Teljesen őszintén mondja: elsősorban magamnak akarom megőrizni a hangulatot. Bár örül, ha másoknak is tetszenek a képei, a lényeg számára az, hogy a felvételek visszaadják azt a hangulatot, ami benne él. Azt a fajta gyermekkort, ami a szabadban töltött és a gondtalan napokról szólt. Mindezt egy olyan korban, ahol a faluképek is drasztikusan változnak.
Ez a változás nem csupán a modern technológia térhódításában nyilvánul meg, hanem az idealizálásban is, melynek veszélye akkor mutatkozik meg igazán, amikor önkénteseket fogadnak a gazdaságukban. Ők gyakran meglepődnek, hogy az élet nem csupán abból áll, hogy begyűjtik a termést, megszületik egy kis borjú és habos a tej. Mint mondja, „tényleg nem ez a romantikus”.
Bár az élet lehet romantikus, tisztában kell lenni a nehézségekkel is. Ezért javasolja azoknak, akik városból kiköltözve gazdálkodásban gondolkodnak, töltsenek el egy nyarat egy gazdaságban, mert „akkor hamar lehet, hogy beletörik a bicskád és meggondolod magad még azelőtt, mielőtt belefognál”. Anna szerint a legtöbb esetben ez az idealizált kép a valósággal szemben nem állja meg a helyét. A falusi élethez nem csupán az idill, hanem a kemény munka és a lemondás is hozzátartozik.
Értelmiségi attitűddel lehet valaki ma paraszt
A paraszti lét és maga a „paraszt” szó jelentése folyamatosan változik. Mára már az egykor melléknévként használt szó jelzővé alakult át és értelmét vesztve sokan inkább pejoratív értelemben használják. Mintha a falusi életforma és a fizikai munka valami elmaradott és primitív dolog lenne.
Amikor erről kérdezem – habár elismeri, hogyha nem figyel tudatosan, ő is bele-bele csúszik, hogy kiszalad egy-egy mekkora paraszt a másik – édesapja szavaira hivatkozva egy egészen más megközelítésben látja a mai paraszti társadalmat: a mai parasztnak értelmiségi parasztnak kell lennie – mondja.
Fotók: Szász-Bányász Anna
Nem elég a földet és az állatokat ismerni, muszáj tájékozottnak lenni a világ számos pontjáról, és nem lehet figyelmen kívül hagyni a technikai fejlődést sem. Ugyanakkor vissza kell térni olyan ősi hagyományokhoz és tudásokhoz, mint a vetésforgó vagy a holdállás szerinti fakitermelés. Ez a kettősség – a modern tudás és a régi bölcsesség ötvözése – az, ami Anna szerint a mai parasztot meghatározza: partnerként kell kezelni a természetet, és annyit kell visszaadni neki, amennyit elveszünk.
Az „értelmiségi paraszt” gondolata azt sugallja, hogy a falusi lét nem a világtól való elzárkózásról, hanem a tudás és a gyakorlat szintéziséről szól. Nem elég a fizikai erő, a mélyreható tudás és a folyamatos tanulás is elengedhetetlen.
A jelenlegi gazdaságukról is mesél Anna, ami tökéletes példája a modern paraszti életformával járó nehézségeknek. Jelenleg 20-22 állatuk van, melyek közül 8-10 fejős tehén. A család elsődleges célja a tejtermelés és a sajtkészítés, ami viszonylag önfenntartóvá teszi a gazdaságot. Azonban az emberhiány óriási probléma. „Nincs ember, aki ezt úgy végezné, ahogy illik” – mondja Anna, ami fájdalmasan rávilágít a mai vidéki élet egyik legnagyobb kihívására. Még ha tisztességes bért is kínálnának, egyszerűen nincs, aki elvállalná a felelősségteljes munkát.
A munka teljes mértékben a családra hárul, ami rendkívül kimerítő tud lenni. Ezt Anna személyes hangon fogalmazza meg, amikor elismeri: „én sem tudnám ezt vállalni.” „Ha belegondolok, nem tudom ebbe a korban elképzelni, hogy azt vállalom, hogy ezt 365 napból 365-öt csinálom, vagy akár életem végéig.”
Éppen ezért, édesapjával egyetértve, ő is úgy gondolja, jó lenne, ha a mai világban újra közösségeket lehetne építeni, ahol több gazda összefogva, akár egy közös gazdaságban, felosztva tudná végezni a munkát, így mindenkinek lenne több szabadideje. „De nincs az az ember, aki ilyen módon közösködne” – teszi hozzá. Ez a kettősség, a munka iránti tisztelet és a megterhelő valóság közötti feszültség, jól tükrözi a mai vidéki élet kihívásait.
A paraszti kultúra, a faluképek elváltozása, a patakok kiszáradása és a természetközeli tapasztalatok hiánya egy olyan folyamatra hívja fel a figyelmet, amely a modern ember gyökértelenségét mutatja. Anna fotósorozata éppen ezért egyfajta vizuális emlékmű egy letűnő világ számára.
A képek nemcsak dokumentumok, hanem filozofikus kérdéseket is felvetnek arról, hogy hová tartunk, és mi az, amit elveszítünk az út során. A nosztalgia tehát nem csupán egy érzelmi állapot, hanem egyfajta erkölcsi iránytű, amely rámutat azokra az értékekre, amelyeket meg kell őriznünk a jövő számára.
Mindemellett mennyire lehet a gazdaság egy megélhetési forma napjainkban?
Anna szerint a gazdálkodás fogalma a mai korban egyre kevésbé szól a megélhetésről, még a törzsgyökeres falusiak számára is. Kiváltképp igaz ez azokra, akik városból költöznek vidékre. Egy minimális gazdaság is csak azoknak lehet jövőalternatíva, akik képesek áldozatot hozni, hiszen „akkora kötöttséggel jár, hogy azt így, hogy kinyílt mindenki számára a világ… nem vonzó”.
Fotók: Szász-Bányász Anna
A szabadság, a fesztiválok, az utazás lehetősége mind-mind olyan elemek, amelyekkel a gazdálkodó életforma nehezen fér össze. A lemondás óriási. Elmondása szerint „nem tudsz elmenni, ha nincs egy olyan szomszédod, vagy nincs egy olyan rokonod, vagy barátod, akit meg tudsz kérni, hogy mondjuk egy hétig rendezze az állatokat, mert azt nem hagyhatod ott magára”. Ezzel együtt, Anna szerint csak azoknál tud működni egy ilyen életforma, akiknek megvan az a „szerencsés helyzetük”, hogy van segítségük, vagy megvan bennük az az elhivatottság, hogy 365 napból 365-öt a gazdaságnak szenteljenek.
Beszélgetésünk végéhez közeledve arra kérem, hogy ha eltekintünk a saját gazdaságuktól, és 2025-ben Erdélyt nézzük, képzeljen el egy olyan képet amelyet maga előtt lát, ha egy erdélyi falut kellene jellemeznie.
Egy Kádár-kocka, ráhúzott félemelettel jut eszembe – mondja. Anna azt a látványt nevezi a legnagyobb szívfájdalmának, amikor a szépen megöregedett parasztházak mellé felhúznak egy kétemeletes, modern lakást.
A jelenség a legtöbb helyen ugyanaz: a hagyományos, arányos méretű falusi házak mellett megjelennek a jóval nagyobb, városi mintára épített családi házak, amelyek gyakran üresen maradnak a felső szinteken, mert a fiatalabb generációk nem költöznek vissza a szülői udvarra. Ez a kontraszt, ez az ütközés adja a 2025-ös erdélyi falu legfőbb jellemzőjét.
Ez is érdekelhet:
Tóth Hunor
Tóth Hunor
Tóth Hunor
Tóth Hunor
Tóth Hunor
Az uh.ro azért működik, mert van néhány szabadságszerető ember Erdélyben, akinek fontos a szabad sajtó. Ha te is közéjük tartozol, akkor arra kérünk, legyél az előfizetőnk.
