Félúton

Így lett az avasi hagyományból giccs és sztátuszszimbólum

A nyugatra vándorolt avasiak pénze és ízlése átalakította a vidéket: a kékre meszelt házakat betonvillák, a hagyományos viseletet csillogás váltja.

Tóth Hunor

2025 nov 26 —Olvasási idő: 18 perc

Fotó: Remus Țiplea

A valódi újságírás nem a semmiből születik. Emberek dolgoznak nap mint nap azért, hogy a rólunk szóló történeteket hitelesen és szabadon mesélhessük el. Vannak írások, amelyekről azt gondoljuk, mindenkinek látnia kell. Ez is ilyen. Ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheted, kérünk fizess elő az uh.ro-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.

Veletek tartok!

Hétszer próbált nyugatra szökni, Párizsig a vonat alatt utazott a csöveken kapaszkodva, koldult és Eminescut olvasott az utcán, hogy aztán hazatérjen Avasfelsőfaluba (Negrești-Oaș), és soha többé ne akarjon elmenni. Remus Țiplea ma a régió egyik legelismertebb dokumentarista fotósa, aki nem a romantikus, idilli faluképet keresi, hanem a nyers valóságot: a betonvillákat, az elnéptelenedő utcákat és a 15 ezer eurós lagzik csillogását.

Ha az Avasságra (Țara Oașului) gondolunk, a fejünkben még mindig élhet egy kép: kékre festett tornácos házak, népviseletbe öltözött öregek és bukolikus táj. Remus Țiplea azonban gyorsan ellentmond. Itt született 1972-ben, itt nőtt fel, és már évtizedek óta dokumentálja azt, ami a szemünk láttára tűnik el – vagy alakul át valami egészen mássá.

Beszélgetésünk során többször is előkerül, hogy ő itt érzi magát otthon. Ezért rá is kérdezek, mit jelent számára az otthon?

Az otthon azokat az embereket jelenti, akiket ismersz; az otthon a kutya, amelyik hazavár; az otthon a megszokott dolgok, a mindennapi rutin; az otthon sokszor a saját csendedet jelenti, és az otthon az a hely, ahol a legjobban érzed magad.

Sokaknak azonban hatalmas tragédia, hogy sehol sincsenek otthon. Amikor ott vannak (az avasságiak, akik külföldre emigráltak a jobb megélhetés reményében –szerk. megj.), arra gondolnak, hogy otthon; amikor itt vannak, nem keresnek semmi pénzt, csak hatalmas kiadásaik vannak, és mennének vissza. Így két világ közé szorulnak. Nincsenek otthon itt sem, nincsenek otthon ott sem. Ez nagyon nehéz sokuknak. Nem találni a helyed, nem tudni, hol van a hazád.

Ez a hovatartozási kettősség és az elvándorlás hozadéka az az építkezési láz is, amely később kicsit bővebben is körbejárunk, elöljáróban annyit, hogy bár mára már alábbhagyott, maradandó, sokszor groteszk nyomokat hagyott a tájban. A befejezetlenség és a külvilágnak szóló hivalkodás furcsa elegye jellemzi a településeket, ahol a látszat sokszor fontosabb a lakhatóságnál.

„Azt hiszem, bejárhatsz tíz falut is úgy, hogy nem látsz egyetlen házat sem, amit most kezdenének építeni. [...] Kész vannak, megvannak. Soknak függöny van az ablakában, de belül nincsenek befejezve, csak a blokktéglák vannak. De kívülről mutatósak: kerítéssel, gyepel, udvarral, mindennel, függönnyel, de belül vörös tégla fogad”.

Eminescuval a járdaszélen

Mielőtt közelebről is szemügyre vennénk az Avas-vidéket, kicsit visszaugrunk az időben, egészen a kommunizmus végéhez, amikor is megjelent a nagy kivándorlási láz.

A kilencvenes évek elején, a határok megnyílásával az Avasságból is megindult a kivándorlási hullám – meséli Remus. Mint oly sokan a generációjából, ő sem akart kimaradni. Bár a szüleinek azt mondta, felvételizni megy, valójában a nyugati világ vonzotta, és bármi áron el akart jutni oda. Kísérletei azonban sorra kudarcba fulladtak.

„Valójában jött egy hullám a külföldre vándorlással, mindenki külföldre ment. Én azt mondtam otthon, hogy megyek vizsgázni, de közben próbáltam lelépni. Elkaptak Ausztriában, visszaküldtek, nem is tudom, hányszor. Hetedszerre sikerült elmennem, eljutni Párizsig.”

„Bécsben... bezártak minket a Párizsba tartó vonat alá. Ott a vonat alatt voltunk, ahol azok a csövek vannak. Kinyitottunk egy fedelet, bemásztunk oda... és 20 órát töltöttünk ott a vonat alatt, egészen Párizsig.”

Párizsba érve azonban nem a Kánaán fogadta. Társai magára hagyták, pénz és nyelvtudás nélkül bolyongott a Gare de l'Est környékén. A kultúra lett a mentőöve a nyomorban: verseket olvasott fel az utcán.

„Leültem a földre, letettem a táskát, volt nálam három ruha, meg egy Eminescu verseskötet. Elővettem a könyvet, elkezdtem olvasni, és akkor jöttek a franciák, dobtak egy frankot, kettőt, amíg összegyűlt 30 frank.”

Ez a kaland kilenc hónapig tartott. Hazatért, és soha többé nem vágyott vissza végleg – legalábbis nem menekültként. Sorsszerű fordulat, hogy amikor évekkel később visszatért a francia fővárosba, már nem a vonat alatt utazott, és nem az utcán kellett ülnie.

„1993-ban mentem el, fix kilenc hónapot maradtam, 1994-ben jöttem haza, és a következő alkalommal... amikor Párizsba érkeztem, már egyéni kiállításom volt Románia párizsi nagykövetségén, már más státusszal mentem”.

Amikor a pap imádkozik a fotósért

Remus Țiplea nem gyerekkora óta készült fotósnak. A kamera viszonylag későn, a fia születésével került a kezébe, és eleinte csak a családi pillanatok megörökítése volt a cél.

„Akkor kezdtem el fotózni, amikor Vlad megszületett, 2004-ben. Folyton a telefonnal fényképeztem. Néhány évig mindent fotóztam, ahogy nőtt, és kinyomtattam a képeket.”

A családi albumoktól azonban hosszú út vezetett a dokumentarista fotográfiáig. A fordulópontot az online fórumok és a mentorok jelentették, akik megtanították látni. Beszélgetésünk során sokszor említi Ufót, aki nélkül talán ma nem tartana ott, ahol tart.

Így született meg később az a projekt, amelyet ő maga is a legfajsúlyosabbnak tart az életművében: hat különböző felekezet (ortodox, katolikus, Jehova tanúi, pünkösdisták, adventisták, reformátusok) hitéletének párhuzamos dokumentálása éveken keresztül.

„Azt mondom, hogy a legkomplexebb, legkomolyabb projekt, amin dolgoztam, az a vallásokkal kapcsolatos. Több évig maradtam, és dokumentáltam hat különböző felekezet vallási életét.”

Ahogy azt sejteni lehet, a zártabb közösségekbe való bejutás azonban nem ment egyik napról a másikra. Remus rájött, hogy ha el akarja fogadtatni magát, neki is adnia kell valamit a közösségnek: a képeit.

„Türelemmel és sok önkéntes munkával sikerült bekerülni. Én voltam az ügyeletes önkéntes fotós, amikor volt valami esemény, ott voltam és csináltam a képeket.”

A jelenléte idővel annyira természetessé vált, hogy a liturgiák részévé, sőt, az imák tárgyává lett. Egy pünkösdi gyülekezetben például a lelkipásztor külön áldást kért rá.

„A pásztor, a gyülekezet vezetője elvette a képeket, és azt mondta, imádkozzunk nem tudom kiért... aztán imádkozzunk a fényképész úrért, aki a képeket készítette nekünk.”

Eltűnő rítusok: Kártyaparti a halott mellett

A vallási projekt nemcsak a hit megéléséről, hanem a társadalmi változásokról is tanúskodik. Remus talán a temetkezési szokások átalakulásában látja a legdrámaibb változást. A modernizáció és az egyházi szabályozások kiszorították a régi, otthoni virrasztásokat, és ezzel együtt eltűntek azok a sajátos, olykor profánnak tűnő szokások is, amelyek az avasi ember és a halál viszonyát jellemezték.

„Voltak esetek, amelyeket én nem kaptam el, és sajnálom... amikor a rokonok összegyűltek a szobában, ahol a halott volt, és kártyáztak. Még a koporsó fedelén is, mert ez egy szokás volt, egy hagyomány. És ott maradtak virrasztani a halottat.”

Ma már ez elképzelhetetlen. A halottat kötelezően a ravatalozóba viszik, a virrasztás pedig lerövidült. – „Vége, ez a szokás nem létezik többé. Mert kötelező a kápolnába vinni, otthon már nem engedik tartani.”

Remus szerint egy ilyen hosszú távú projektet nehéz lezárni. A vége nem egy dátumhoz kötődik, hanem egy érzéshez. – „Tudod, mikor érzed úgy, hogy befejeztél egy projektet? Amikor megcsömörlöttél tőle, amikor már nem bírsz elmenni templomokba fotózni.”

Miért nem laksz te is vályogházban?

Ha valaki ma végigmegy az Avasság falvain, hiába keresi a régi idők romantikus báját. A képeslapokra illő, kékre meszelt, tornácos házak szinte teljesen eltűntek, helyüket átvette egy sajátos, eklektikus és sokszor megdöbbentő építészeti stílus. Remus Țiplea nem kertel, amikor erről kérdezik: a valóságot fotózza, nem az idillt.

„Kezdetben, amikor elkezdtem fotózni, én is azokat az idilli, bukolikus képeket kergettem, amelyeken a kék házikókat látod... de ezek már amúgy sem léteznek.”

A látvány, ami a látogatót fogadja, sokkoló lehet azok számára, akik a néprajzi múzeumok világát keresik a terepen. – „Ha elmész a falvakba, megijedsz, milyen házak vannak. Egyik a másik mellett, villa villa hátán, az ujjamon meg tudom számolni, hány hagyományos maradt még állva.”

Remus gyakran kerül vitába a közösségi médiában olyanokkal, akik a fotelből kérik számon az avasiakon a hagyományőrzést. Sokan nem értik, miért cserélik le a helyiek a gyönyörű, régi épületeket modern betonkolosszusokra. A fotós válasza erre mindig pragmatikus.

„Ellent mondtam a Facebookon egy csomó embernek, akik azt írták nekem, hogy... nézd, milyen házat épített magának az az avasi. Miért, mit szerettél volna, hogy csináljon magának, egy kék házat, amilyen régen volt? Hogy elmenjen Franciaországba dolgozni, tönkretegye ott az életét, csak azért, hogy hazajöjjön, és építsen egy ugyanolyan házat, mint a nagyapjáé vagy a dédapjáé?”

A kérdést gyakran vissza is fordítja a bírálóknak, rámutatva a képmutatásra: – „Te miért laksz tömbházban, ki tudja hol, ki tudja milyen lakásban, ki tudja milyen kilátással? Te miért nem laksz egy kék házban? Vegyél magadnak egy kék házat!”

Szerinte igazságtalan elvárni ezektől az emberektől, hogy élő múzeumként konzerválják magukat a múltban, miközben a világ többi része halad előre. – „El kell ítélni őket? Kész, nektek nem szabad fejlődni, nektek meg kell maradnotok a dédszülők szintjén, ugyanazokban a körülményekben kell élnetek?”

Megláttam, megtetszett, ilyet akarok

Az új házak stílusa messze nem egy szervezett városrendezés eredménye. Az Avasságban az építkezés sokáig vadnyugati szabályok szerint zajlott: mindenki akkorát és olyat épített, amilyet akart, vagy amilyet a szomszédnál látott.

„A városrendezési szolgálat egy katasztrófa, vagy teljesen hiányzik, és mindenki úgy építette a házát, ahogy eszébe jutott, mert senki nem mondja meg nekik, hogyan építsenek, milyen formájú legyen. Senki nem mondja meg, milyen magas lehet, milyen széles.”

A tervezés módszertana egészen sajátos volt: a vizuális inspirációt az autós körutak jelentették. „Tudod, hogyan épültek a házak? Beültek az autóba, és járták a falvakat Avasfelsőfalu környékén. Erről a házról tetszett ez, arról tetszett az, a harmadikról amaz. Elmentek a mesterhez, elmagyarázták: ilyen házat szeretnék, így csináld meg.”

Ez a fajta „copy-paste” építészet eredményezte azt a kaotikus, mégis lenyűgöző utcaképet, ahol a stílusok keverednek, a méretek pedig vetekednek egymással.

A büszkeség ára: 11 ezer szoba és a fűtés számla

A gigantikus házak mögött nem a praktikum, hanem a státuszszimbólum iránti vágy állt. Az épületek méretei gyakran köszönőviszonyban sincsenek a lakók valós igényeivel. – „A legnagyobb hülyeség a környéken? Hogy mindenki akart magának egy szobát, és nem tudom, mekkora házakat építettek. Egyikük sem gondolt arra, mit jelent egy ekkora ház fenntartási költsége.”

A végeredmény sokszor tragikomikus: hatalmas, üresen kongó paloták, amelyeket télen képtelenség kifűteni. – „Mindenki hatalmas, óriási házakat épített, 11 ezer szobával a melléképületekben. És most, amikor hazajönnek, rossz a fűtéssel, rossz a villanyszámlákkal. És aztán azok, akik hazajönnek, panaszkodnak, hogy milyen drága az élet Romániában... ahhoz képest, ahol élnek az őket befogadó országokban.”

Ingatlanbuborék avagy a 400 ezer eurós telek

Az építkezési láz egy teljesen elszigetelt, belső ingatlanpiacot hozott létre, ahol az árak elszakadtak a valóságtól. Mivel külső vásárló gyakorlatilag nincs – senki nem akar beköltözni ezekbe a zárt közösségekbe –, az avasiak egymás között adják-veszik az ingatlanokat, csillagászati összegekért.

„Egymás között adják el a házakat, szuper drágán... véletlenszerű példa, nem pontos számok, de hallottam a történetet a városban, hogy ők egymás között eladtak egy telket egy elég tisztességes házzal, mondjuk 300-400 ezer euróért.”

A bankok azonban nem dőlnek be ennek a belső értékelésnek. – „Ha elmentél volna a bankba, hogy felvegyél egy hitelt arra a házra mint ingatlanfedezetre, nem adtak volna többet 100 ezernél.”

Ez a zárt rendszer, ez a „buborék” tartja fenn a látszatot, hogy ezek az ingatlanok vagyonokat érnek. – „Egy időben sokkot kaptál, amikor hallottad, hogy 200.000 euró egy udvar, egy házhely. Emberek, betegek vagytok a fejetekkel? Hát ennyiért veszel nem tudom melyik városban, vagy Bécsben, vagy a tengerparton Spanyolországban”.

Az avasi esküvő: Hagyomány, giccs vagy a puszta valóság?

Talán sehol nem érhető tetten jobban az Avasság (Țara Oașului) identitásválsága – vagy éppen identitásának újjászületése –, mint a híres, sokszor ellenezett, máskor csodált lakodalmakban. A külvilág számára ezek az események gyakran a giccs, a túlzás és a pazarlás szimbólumai: Swarovski-kristályokkal kirakott népviseletek, több ezer fős vendégsereg, helikopteres érkezés. Remus Țiplea, aki a Nunta nunții (Az esküvők esküvője) című projektjében évekig dokumentálta ezt a világot.

A leggyakoribb vád, amivel a fotós találkozik, az, hogy ez már "nem igazi" hagyomány. Hogy a mai népviselet csak egy eltorzult karikatúrája a réginek. Remusnak erre van egy egyszerű ellenérve.

„Ha egy közösségnek van 300 tagja, és ebből a 300-ból 299 ezt a fajta öltözködési módot használja... hogyan mondhatod te azt, hogy ez nem hagyományos dolog? Van 100 ember, aki konzervatívabb, és régi ruhákat készíttet, amilyenek a nagyszülők idejében voltak, de a maradék 99,99% a mostanit használja. Ez az, amit az emberek nagy tömege használ. Ez azt jelenti, hogy ez nem az ő hagyományuk, csak azért, mert nem az, ami volt?”

A változás egyik legszembetűnőbb eleme maga a ruha. A régi, puha anyagokból készült, hétköznapi munkára is alkalmas viseletet felváltotta egy merev, nehéz, csillogó "páncél", amelynek már semmi köze a praktikumhoz. Ez már nem használati tárgy, hanem státuszszimbólum.

„A viselet teljesen elvesztette a használhatóságát. Ennek a viseletnek semmilyen haszna nincs. Ez egyszerűen egy dekorációs tárgy, amit az emberek évente néhányszor magukra vesznek a nagy ünnepeken: vagy esküvőn, vagy húsvétkor és karácsonykor.”

A kritikusok – a „beavatatlanok” (neinițiații), ahogy Remus hívja őket – gyakran hozzák fel a régi fotókat ellenérvként: „bezzeg régen”. A fotós azonban rámutat, hogy a menyasszonyi ruha mindig is a túlzásról szólt, a kor mércéjéhez képest.

„Persze, régen puha és könnyű volt, mert azokban a ruhákban jártak nap mint nap... De ha megnézel egy egyszerű avasi asszonyt és egy menyasszonyt ugyanabból a korszakból, és egymás mellé teszed őket, látni fogod, hogy óriási a különbség. A menyasszony akkor is nagyon fel volt díszítve az akkori időkhöz képest”.

De ki dönti el, hogy merre változzon a viselet? Remus megfigyelései szerint az Avasságban egyfajta matriarchátus uralkodik a divat terén. Nem a párizsi kifutók, hanem a helyi varrónők és öltöztetőasszonyok diktálják a trendeket.

„Azt mondom, hogy ők egyfajta befolyásolási pólust jelentenek, ők befolyásolják az irányt, a színeket, hogy mikor, hogyan és mit viseljenek.”

Ez a hatás olyan erős, hogy amikor megjelent Remus fotóalbuma, a falusi nők nem a művészi értéket keresték benne, hanem saját magukat és a munkájukat. Míg városban a személyiségi jogok miatt aggódnának, itt a büszkeség dominál. – „Falun úgy érzékelik a dolgokat, hogy: »Nézd, itt vagyok!«. Ha városra mész, azt mondják: »Hogy mertél betenni ide anélkül, hogy aláírtam volna? Milyen jogon?

Párizs az új Avasfelsőfalu

Az elvándorlás az esküvői szokásokat is átrajzolja. Mivel az avasiak jelentős része Franciaországban, azon belül is Párizs környékén él, a logisztika kezd győzedelmeskedni a honvágy felett. Miért utazna haza több ezer ember, ha mindannyian kint élnek?

„Kezdik már kint, azokban az országokban megtartani (az esküvőket – szerk. megj.), ahol élnek. Franciaországban nagyon nagy az avasi közösség, és elkezdték ott tartani az esküvőket, keresztelőket. Mert ha mindenki ott lakik, minek jöjjenek haza megtartani?”

Amikor mégis hazajönnek, a méretek minden képzeletet felülmúlnak. Az „opulencia” (gazdagság fitogtatása – szerk. megj) a kulcsszó.– „Esküvők, 1000-2000 fővel... Olyan lütyőkkel [zenészekkel], manelesekkel, akik 10-20 ezer euróba kerülnek.. Maximális opulencia.”

Amikor a juhokat a koporsó körül forgatják

Remus Țiplea egyik legszemélyesebb, évtizedes projektje a juhászok életét dokumentálja. Ez a világ azonban már nem a romantikus pásztorélet, amit a népmesékből ismerünk. Az Avasságban a legeltetés nem jár hosszú transzhumanciával (kétlegelős vándorpásztorkodás, amelynek során az állatokat tavasszal a hegyekbe, télen pedig a sík vidékre terelik. - szerk. megj), mint Szeben környékén. Itt a juhok „otthon vannak”, a dombokon legelnek, közel a házakhoz. De még ez a közelség sem tudta megvédeni a szakmát a kihalástól és a gépesítéstől.

A projekt egyik legerősebb képe egy olyan temetési rítust örökített meg, amelyről még sok helyi sem hallott, és amelyet valószínűleg soha többé nem látunk.

A történet egy utcai kiállítással kezdődött, ahol Remus kitette egy helyi trombitás (trâmbițaș) fotóját. A férfi hálából egy üveg pálinkát hagyott neki, majd egy este felhívta: – „Tudd meg, hogy holnap lesz egy temetés »forgatással« (cu învârtit).”

Remus először nem értette, miről van szó. A trombitás magyarázta el neki a bizarrnak tűnő, ősi szokást: – „Ha meghalt valaki, akinek juhai vannak, a juhokat megforgatják a koporsó körül.”

A fotós azonnal autóba ült. A helyszínen eleinte furcsán néztek rá, de végül a gyászoló család – látva az őszinte érdeklődését – beengedte. Amit látott, az a pásztorélet és a halál legmélyebb összefonódása volt.

„Amikor régen meghalt egy juhgazda, a temetésére hoztak négy bárányt... és négyszer körbevitték őket a koporsó körül, majd alamizsnaként odaadták a falu szegény gyerekeinek.”

Remusnak sikerült megörökítenie ezt a pillanatot, sőt, később a gazda feleségének temetésére is visszahívták. De tudja, hogy ez már a végjáték. – „Ezt a szokást én még elkaptam... De soha többé nem láttam azóta, és nem hiszem, hogy valaha látni fogom.”

Nemcsak a temetések, a mindennapok is átalakultak. Remus éveken át járt a Sâmbra Oilor nevű eseményre, ami a tavaszi kihajtás és a tejmérés ünnepe. – „A sâmbra alkalmával több gazda juhait összeterelik egy nyájba... Ez egy nap, amikor megegyeznek, összeterelik az összes juhot... és a start jelre mindenki megfeji a sajátjait. Van egy tejmérő rendszerük... és attól függően, mennyi tejet gyűjtöttek, tudják, mennyi sajt jár nekik a közösből.”

Ami régen közösségi munka, úgynevezett clacă (kaláka) volt, mára rideg üzletté vált. A kézi nyírást, ahol a falu férfiai összegyűltek és ollóval dolgoztak, felváltották a profi brigádok.

„Ezek már pénzért jönnek, elektromos gépekkel. Egy-kettő, és lenyírják az egész nyájat. Ez a tulajdonos fizet, és kész. Nem úgy, mint régen... amikor mindenki jött: »gyere, segíts te is nyírni«. És ollókkal nyírtak.”

A legnagyobb veszélyt azonban nem a gépesítés, hanem az érdektelenség jelenti. A juhászat kemény, embert próbáló munka: fejni kell, nyírni, körmölni, elletni. A modern avasi gazda pedig – ha már nem megy külföldre – inkább a kényelmesebb utat választja.

„A legtöbben, akiket ismertem és fotóztam, felhagytak a juhászkodással... és áttértek a tehéntartásra. Azokkal sokkal egyszerűbb: nem kell fejni, nem kell nyírni... bekerítik a birtokot villanypásztorral, reggel kiengedik őket, este maguktól bemennek a karámba.”

A szakértelem kihalásával a juhászat is eltűnik. – „Nem találni már juhászt sehogyan sem. Juhászt, aki tudja, hogyan kell bánni a juhokkal, hogyan kell fejni, hogyan kell nyírni, vagy mit kell tenni elléskor.”

A szitakötőkkel elért világsiker

Miközben Remus a társadalmi változásokat dokumentálta, a nemzetközi hírnevet paradox módon nem az emberek, hanem a rovarok hozták meg neki. A kertjében fotózott szitakötőkről (Bulbucații) készült sorozata bejárta a világsajtót a The Guardiantól a Huffington Postig, végül pedig a National Geographic címlapjáig repítette.

A siker eszköze nem egy drága stúdiófelszerelés volt, hanem egy sérült kamera. – „Az utolsó fotókat, amelyeket a National Geographic publikált, egy Sonyval készítettem... aminek törött volt a pentaprizmája. Ha nem mozdítottam meg a gépet, a kép alsó részét levágta.”

A képek titka nem a technika volt, hanem a türelem és a rovarok „emberi” karaktere. – „Annyira viccesek, és emberi arcuk van, valahogy úgy, hogy egyiknek nagyobb a szakálla, a másiknak kisebb, az egyik rémültebb, a másik nem tudom milyen.”

Ez a sorozat történelmet írt: Remus Țiplea lett az első román fotós, aki saját szerzői cikkel jelent meg az amerikai anyamagazinban. – „1886-tól 2020-ig, amikor én publikáltam, én voltam az első román szerzői cikkel... szórványos képek voltak, de szerzői cikk nem, nem volt egyetlen román sem.”

Végülis mi lesz itt majd tíz év múlva?

Most hogy valamelyest ismerjük a környéket és Remus munkásságát is, arról kérdeztem, mégis mire számít, hogy látja ő ezt a térséget tíz év múlva?

Nem bocsátkozik jóslatokba, de látja a tendenciákat. A forgatókönyvek között ott van a teljes elnéptelenedés réme, de a remény is.

„Több forgatókönyv is lehetséges... az egyik, hogy folytatódik a régió elnéptelenedése... Azon gondolkodom, nehogy az Avasság is olyanná váljon, mint azok az elhagyatott falvak Dél-Olaszország partjainál, ahol az önkormányzatok 1 euróért adják a házakat, csak hogy jöjjön valaki felújítani őket.”

A másik lehetőség, amiben a fotós a leginkább bízik, a "nagy visszatérés". Az első generációs kivándorlók, akik a 90-es években mentek el, most érnek nyugdíjaskorba. – „Megtörténhet az, amit tiszta szívből szeretnék: az emberek visszatérése, legalább az első generációé, amelyik elment. Ők nyugdíjba vonultak, hazajönnek... eurós nyugdíjuk van azokból az országokból, ahol életük nagy részét ledolgozták.”

Jelenleg azonban az Avasság az év tíz hónapjában csendes. Túlságosan is csendes. A nyári zsongás és a téli ünnepek között a hatalmas házak között alig látni mozgást. – „Hallod az augusztust, és a háttérzajból tudod, hogy ha nem augusztus van... akkor teljes a csend. Látod, nem hallasz mást, csak néha elmegy egy autó, jön egy másik.”

Az utolsó kép: Virágok a betonon

Amikor az interjú végén arra kérem, képzeljen el egyetlen fotót, amely ma a legjobban leírja az Avasságot, Remus nem maradna a földön. A drónját küldené fel, hogy madártávlatból mutassa meg azt a furcsa, ellentmondásos, mégis színes világot, amit annyira szeret.

„Az avasi nők (fentről) virágoknak tűnnek. Szoknyájukkal úgy néznek ki, mint a virágok... Mindenképpen valami esküvői téma lenne, valami az avasiakkal, ezzel a maximális antitézissel.”

Ez a gondolat jelöli ki Remus Țiplea helyét a régió dokumentálásában: ő az, aki a radikálisan, a Nyugatra irányuló migráció által átalakult környék jelenét rögzíti, ahol a múlt nosztalgiája helyett a jelenlegi, csillogó valóság számít. Éppen ez a jelenség teszi éles párhuzamba munkáját Korniss Péter fotósorozatával, aki közel öt évtizeden át a közép-erdélyi Szék lassabb, ám mélyreható változásait örökítette meg. Korniss a hagyományt egy időben még megtartó közösség folyamatos átalakulását figyelte, míg Țiplea már egy újjáalakult világot fényképez.

Ezzel a gondolattal adjuk majd át a szót a cikksorozat utolsó részében Korniss Péternek, akinek évtizedes munkája kiváló kiindulópontot ad majd ahhoz, hogy a mai Avasság jelenségeit a Hosszú úton távlatából vizsgáljuk és az eddigi részeket mintegy összegezve, levonhassunk egyfajta konklúziót arról, merre is alakul napjainkban a vidéki táj.

A sorozat a JournalismFund Europe támogatásával készült.

Az uh.ro azért működik, mert van néhány szabadságszerető ember Erdélyben, akinek fontos a szabad sajtó. Ha te is közéjük tartozol, akkor arra kérünk, legyél az előfizetőnk.

Kipróbálom!

Ez is érdekelhet: