Most miben vagy?

Horváth Attila: a csendben az is kiderül, amit nem akarsz meghallani

Bár elegünk van a zajból, a csendtől is félünk. Horvát szerint, ha kibírod, akkor egyszer kitisztul minden. Mintha lefújnák rólad a koszt.

Gál Előd

2025 okt 15 —Olvasási idő: 10 perc

Fotók: TÓTH HUNOR / UH.RO

Próbálok aludni, de a Horváthtal történt beszélgetés annyira megérintett, hogy nem bírok. Jár az agyam. Olyan gondolatébresztő volt, hogy remélem, legalább nyomokban vissza tudom majd adni azt, amit bennem elindított.

Mindig felnéztem Horváthra. Annak ellenére, hogy egy nagyon őrült csávó volt, aki kaszkadőrnek készült, mindig valamilyen erős nyugalmat árasztott. Lehet, hogy viccből nekiugrott hassal a farönknek, de nekem ő akkor is a megbékéltető valakiként maradt meg. Most sem csalódok: kimegyek hozzá Bögözbe, leülünk egy teára.

Oszd meg az élményt és az előfizetés árát a barátaiddal! A Megosztó csomaggal hárman is olvashatjátok a lezárt cikkeinket – a legizgalmasabb, legbotrányosabb és legviccesebb sztorikat. Ne maradj le a csattanóról!

Horváth Attilát a Bethlen-negyedből ismerem, meg az UFF nagytermes bulikból és a Teából – ide jártunk szórakozni mi, akik „más”, alternatív zenéket hallgattunk. Ezek az emlékek is előjönnek a beszélgetés alatt, de Horváthnak mostanra már egészen más történetei vannak. És van belőlük bőven.

Mesél a zen-kolostorról, ahol kertészként dolgozott, és ahol – ahogy mondja – sok mindent tanult a csendről. A thai masszőr-képzésekről, amelyek valahogy sorsszerűen találták meg. Az amerikai utakról, az oxfordi időszakról, a dán almaszedős melóról, a Böjte Atya otthonában töltött önkéntes hónapokról, és arról, hogyan telepedett le végül Bögözben, ahonnan most járva Udvarhelyet, akár Budapestet, thai masszőrként dolgozik. Szóval, nem véletlenül mondtam:

Horváthnak van, amit mesélnie.

Beszélünk vallásról, gondviselésről, küldetésről. Elmeséli, hogyan találta meg a csendet, és hogyan kötött ki Bögözben – miután mi annak idején úgy ismertük, mint az udvarhelyi Jackass-figurát, a nagyvárosi bolondot – a lehető legjobb értelmében –, aki most mégis vidéken talált haza.

Ahogy hallgatom, szinte el is felejtem, miért vagyok itt. Később, amikor megkérdezem tőle: „Miben vagy most?”, azt mondja, most végre ott van, ahol dolga van.

Ezt a cikket itt zárnánk le. De most nem fogjuk. Úgy gondoljuk, hogy a Most miben vagy? sorozat olyan inspiráló történeteket mesél el nekünk, amelyeket mindenkinek érdemes elolvasni. Ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheted, kérünk fizess elő az uh.ro-ra, hogy a jövőben is tudjunk ilyen történeteket megosztani veletek.

Veletek tartok!

De ugorjunk picit vissza az időben, hiszen számomra még mindig sokszor összeegyeztethetetlen ez a két Horváth, ezt szeretném picit jobban megérteni.

Az a Horváth, aki Kolozsváron végzett testnevelést, úszásoktatóként dolgozott, majd Angliába és Dániába is elment szerencsét próbálni. „Láttam a lehetőséget – tanulni, világot látni, nyelvet tanulni” – vallja. Az Egyesült Királyság előtt, lényegében rögtön a középsuli után, 2017-ben még Amerikát is megjárta, és bár mindenét eladta itthon, hiszen, úgy készült, ott marad, végül mindegyik út ugyanoda vezetett: haza.

Valahogy mindig k*rvára idegennek éreztem magam. Mintha nem tudnám úgy kimondani, amit gondolok, és nem csak a nyelv miatt, mintha az agyunk is másképpen járna. Azt éreztem, bármerre megyek, valami mindig hiányzik. Olyan volt, mintha a lelkem csak itthon lenne teljes.”

Amikor végleg hazatért, egy üresen álló családi ház várt rá. „A nagymamám után maradt, a nagybátyám azt mondta, ha akarom, újítsam fel. Hát nekiálltam.”

Nem igaz azonban, hogy Horváth korábban a gyakorlat, a racionalitás embere volt. Jobban mondva nem csupán a gyakorlat és a racionalitás ember volt, hiszen már gyerekként, bár megfogalmazni nem tudta, érezte, hogy több van, mint amit látunk, érdekelte, mi van a világon túl. „Úgy tudtam ezt gyermekként megfogalmazni, hogy szeretek fölfele, a csillagok felé nézni. Emlékszem, ahol laktunk, a patak mellett este nyitott szájjal sétáltam” – kezd el mesélni Horváth, akiről tudom, hogy thai-masszőrként nyitott a spiritualitás, a lélek útja felé, így erről, ennek az életében való jelenlétéről kérdezem.

Amikor elcsendesedik a gondolat

Talán az Eckhart Tolle könyvei indították el az úton, legalább is ezek ösztönözték arra, hogy figyeljen „befelé”. Ekkor még nem volt gyakorlati tudás a kezében, csak elméleti s egy csomó kérdés a fejében.

Nem meglepő, hogy amikor Bara Ágnes székelyudvarhelyi születésű buddhista szerzetesről olvasott egy cikket, már akkor tudta, hogy meg fogja keresni. Így találta meg azokat az udvarhelyieket, akik hetente összejártak meditálni. Itt kezdődött érdeklődni, „kukucskálni” – ahogy mondja, a meditáció felé. Végül egy elvonulásra is elkísérte Ágnest egy Esztergom melletti Zen-templomba, ahol ő szerzetes volt. És itt találkozott a csenddel.

„Mindenkinek meg volt a dolga. Az egyik szerzetes például rendezte az egész hét hektáron a karbantartást, egy másik a vízellátást, hogy a szennyvizet fel tudják még használni, ki tudják a földre engedni. Ágnesnek is megvolt a maga, irodai feladatai, de ő tartott akkor meditációt is. És voltak a bentlakók. Egy három napos elvonulásra mentünk oda, napi több alkalommal meditáltunk. Nem beszélgettünk. Azt éreztem, hogy egy az egyben minden egyes gondolatomat észrevettem tőle. Észre tudtam venni, hogy éppen kritizálnék, éppen mondanék valamit, de amúgy minek, vagy kinek? Felesleges lett volna.”

Az elején nagyon kényelmetlen volt számára 50 percet ülni, fájdult meg a térde, meséli, a meditációk közötti tíz perces séták sem segítettek. Ami segített az, hogy elkezdett figyelni arra, hogy ez ne zavarja. „Eltűnt a fájdalom” – mondja. Horváthot annyira elragadta ez az egész, hogy jelezte az apát felé, egyszer visszatérne hosszabb időre is.

„Összehívott három szerzetest, mondták, hogy az a helyzet, hogy nekik pont most kellene egy kertész. Mondtam, hogy nem úgy készültem, nekem otthon munkahelyem van, de végül kértem tőlük két hetet. Hazajöttem felmondtam, két hetet még ledolgoztam, s azzal cuccoltam össze s mentem ki. Nyolc hónapot voltam ott kertészként, kaját és szállást kaptam érte” – meséli. Amikor mondom, hogy talán egy picit el is akadtam az életben, engem is az önkéntességre buzdít.

„Biztosan megváltozik valami benned, amikor másokért teszel és ezért csak kaja és szállás a jussod” – vélekedik.

A városi zajból a bögözi kertbe

Ott, a kolostorban szerette meg igazán a csendet, ezt jelenlegi otthona, a bögözi bennvaló is jól mutatja. Mint mondja, megtanulta, milyen az, amikor semmi fölösleges nincs körülötted, ezért is volt neki a természetes a föld felé fordulás. És így sikerült megértenie fiatalkori önmagát is, aki felkelt a másnapos reggeleken és kétkedett: „Ennyi? Ennyi az élet? Megint berúgtam, és ennyi?

Horváth egy ponton azt érezte, hogy elég a zajból.

Megbeszéljük, hogy a generációnkból sokan vannak így, bár elegük van a zajból, félnek a csendtől. Szerinte azért, mert abban minden kiderül. Az is, hogy mit nem akarsz meghallani magadban. „Ha kibírod, ha benne maradsz, akkor egyszer csak kitisztul minden. Mintha valaki lefújta volna rólad a koszt” – fogalmaz egyszerre nagyon hétköznapian és mélyen. Azt hiszem, éppen ez győz meg Horváthban, nem pózol spirituális emberként.

Egyszerűen a kolostorból is hozott csenddel a fejében – elkezdett tudatosan figyelni, hiába, hogy egyik kétkezi munkából ugrott a másikba. A monoton fizikai munka közben valami finomabb figyelem ébredt: a cselekvésből lassan érzékelés lett. Ez lett az első lépés ahhoz, hogy megértse – a test nem csak dolgozik, hanem beszél is, ha hallgatni tudsz rá.

„Olyan volt a reggelem, hogy ahogy a szemem kinyílt, az ágyból lefordultam a földre s addig ki nem mentem, amíg a száz fekvőt le nem nyomtam. De fekvőztem a raktárban is, amikor nem volt dolgom. És nagyon figyeltem mindenemre, figyeltem arra, hogyan ülök, mit nyom a kezem, meleget-hideget, mindenre… Amikor megfogtam a babakocsit, arra, mennyire nehéz, élesen hallottam a hangját a szalagnak. Nagyon jelen voltam.”

Dolgozott úszóedzőként, recepciósként és pincérként, babakocsikat pakolt, gipszkartonozott, önkénteskedett Böjte atyánál, almát szedett Dániában, ajtókat készített, vagy éppen epoxy-padlót a budapesti elitnek és lehet még most sem teljes a felsorolás. „Én mindig szerettem dolgozni, mindegy mit, csak legyen benne mozdulat” – mondja.

A fizikai munka neki nem teher volt, hanem lehetőség: minden helyzetben keresett valamit, amit tanulhat belőle. A gyár zajában is azt figyelte, hogyan működik a teste, hogyan reagál, mit bír, mit jelez. „Ha fájt, próbáltam megérteni, miért. Ha fáradt voltam, hogy mit akar mondani ezzel.” A mozdulatok, az ismétlések, a fegyelem lassan önismeretté formálódtak benne és zajból lassan kirajzolódott valami:

az érintés felé vezető út.

A thai masszázzsal már a kolostorban is találkozott, és akkor is kíváncsivá tette, de valahogy kikerült a látóteréből — egészen addig, amíg Dániába nem ment dolgozni, ahol egy nap beállt a válla. „Olyan voltam, mint egy robot. Nem tudtam megmozdulni” – meséli. Elment egy thai masszőrhöz, aki lefektette, a lábujjaitól kezdte, és lassan haladt felfelé. Először azt hitte, félreértették, hiszen nem a vállát gyúrták, pedig az fájt. Aztán másnap reggelre elmúlt minden.

Mondhatnánk, hogy véletlen volt, de inkább sorsszerűnek tűnt. És minél többet mesél, annál inkább úgy hallatszik, hogy a thai masszőrré válása nem tudatos döntések, hanem sok apró, gondviselő jel mentén történt. Segítségek, emberek, helyzetek vezették egyik lépéstől a másikig, mintha valaki mindig odatette volna elé a következő követ az úton.

Ezek a „kövek” apró, de meghatározó történetekből álltak össze. Elmeséli például, hogy az egyik masszázsoktatója azt mondta neki, menjen el a kurzusára, akkor is, ha nem tudja kifizetni. Elmeséli azt is, amikor a barátja Vajna Huni kiment a szobából és egyszer csak visszaérkezett egy thai-matraccal:

„Megvette szülinapomra. Mondta, hogy ő azt nem tudja elfelejteni, amikor én Oxfordban voltam s egy közös barátunknak pénzt küldtem tetoválógépre, hogy menjen Pestre, valahogy kezdje el. Gondold el, én mit éltem át ott. Így lett egy matracom, ami miatt aggódtam, mert hogy elköltöttem egy kurzusra az árát”.

„Ezek nekem azt bizonyítják, hogy a gondviselés létezik” – mondja Horváth, akinek végül tényleg hivatás és nem üzlet lett a masszázs. Nem kér érte pénzt, vagy ha mégis kap valamit, azt elfogadja, „de csak annyit, amennyit a másik jó szívvel tud adni”. „Volt, hogy valaki sokat adott, és éreztem, hogy nem tudom elfogadni – akkor elmentem abból élelmet venni, és odaadtam olyannak, akinek épp szüksége volt” – meséli el.

De ebben az anyagias világban?

Hogyan tud így egyáltalán megélni? – szegezem neki a kérdéseket.

„Tudod, az a vicc, hogy azóta nyugodt vagyok és megvan mindenem. Oké, hogy nem tudok nagyzolni, nem tudok csak úgy bármikor ide-oda elmenni, vagy ha lagziba kell menni, kicsit kell gondolkozni, de tudom, hogy mindig megoldódik. S tudom, hogy így még mindig tisztább, s jobb, s a lelkiismeretem is sokkal nyugodtabb, amikor lefekszem. Ha úgy veszem el mástól a pénzt, hogy neki jobban kellett volna, érted, akkor mit segítettem én rajta?”

Persze, nehézségek vannak. Horváthnak is elromlik az autója, neki is érkezik a villanyszámla, s ahogy mondta, az esküvőmeghívók is, de sokat segít magán azzal, hogy próbál egyszerűen élni. Nem jár nagyon kávézókba, nem költ fölöslegesen, figyel arra, hogy ne füstölje, ha kell, ha nem az üzemanyagot. „Ha összeszámolom, eléggé le vannak minimalizálva a költéseim, nem is fáj annyi mindenért a fejem, nyugi van, nem is kell olyan sok.

Horváthtól az is különösen érdekel – amellett, hogyan ballanszíroz az anyagias világban –, hogy miként lehet a jelenleg uralkodó, sokszor agresszív és gyűlölettel teli világban megőrizni ezt a fajta nyugalmat. Mint mondja, régen harcolt a gyűlölettel szemben, vitázott, próbálta megmagyarázni az embereknek, hogy másképpen is lehet. „De ugyanazzá válsz, ami ellen küzdesz, úgy, hogy észre sem veszed” – vágok a szavába. Bólint.

„Most inkább imádkozom értük. Ha látom, hogy valaki dühös, nem azt gondolom, hogy milyen bunkó, hanem hogy nincs jól. Hogy fáj neki valami. Olyankor inkább mondok érte egy Miatyánkot”.

Nagyon sok gondolat fut végig bennem, ahogy Horváthhal beszélgetek. Például, hogy a szeretet, a másokkal való törődés nem eszmény, hanem gyakorlat. Vagy, hogy talán Horváthoz hasonlóan megtanulhatnánk elengedni a haragot. Ahogy ő fogalmaz, „vitatkozhatsz reggelről estig, őrizheted a mérget magadban, s haragudhatsz, de előrébb nem leszel”. Talán jó lenne, ha Horváthhal mindannyian beszélgetnénk és legalább elgondolkoznánk. Talán így megváltozhatna az is, amelyet Horváth az egyetlen negatívumként említ az itthonélésben:

Amit nagyon sok helyen, külföldön tapasztaltam, hogy az utcán az emberek egymással kedvesek. Itthon ez egy kicsit másképpen van. Ha egy idegennek köszönsz, megsimogatod a kutyáját, elmondod neki, hogy milyen szép, nem azt, mondja nyitottan, hogy igen – mint ahogy általában külföldön, hanem megkérdezi, hogy te ki vagy s mit akarsz.

Ettől függetlenül semmi kétely benne, hogy jó helyen van, így folytatja:

„Na, amiatt se akarok már elmenni, mert én ide születtem. Itt van dolgom, és örülök, hogy az itteni közösségben tudok tevékenykedni. Elmegyek most egy hétre, kettőre, szívesen, bárhova – de már várom, hogy hazaérjek és folytassam. Úgy érzem, nem hiába születtem ide, ebbe a családba, hanem okkal. Ahol vagyunk, ott dolgunk van. Emlékszem, édesanyám lebetegedett, és annak volt egy terhe, amit nehezen tudtam viselni. Aztán odakint, külföldön, az élet elém rakott egy demenciában szenvedő idős hölgyet, akit kellett gondoznom.

És én úgy érzem, ez a vallásokkal is így van. Ha valahová beleszületsz, egy közösségbe, egy hitbe, az sem hiába történik. Lehetek én buddhista is, de keresztény reformátusnak vagyok keresztelve – nem hiába vagyok én itt. Ezzel valami dolgom van. Ha karcol, ha nehéz, akkor végképp dolgom van. Mert az mutatja, hogy ott valamit tanulni kell.”

A beszélgetésünk végéhez érve – mialatt ránk sötétedik – teljesen világos, miért mondja olyan egyszerűen, hogy „itt van dolgom”. Horváth nem tanítja, nem hirdeti, inkább csinálja. Ha kell, megjavít egy kaput – nem akármiért hordozza minden barátja lakhelyén legalább egy apróság a keze nyomát –, ha arra van szükség, meghallgat és megmasszíroz.

Van benne valami megnyugtatóan következetes: ugyanazzal a fegyelemmel végzi a munkáját, amivel egykor a kolostor kertjét is gondozhatta, és ugyanazzal a türelemmel figyel az emberekre, éppen, mint önmagára. Nem akar már messzire menni, nincsenek nagy tervei, csak tenni, amit tud, ott, ahol van.

Ahogy a teáját kavargatja, elmosolyodik, azt érzem, hogy a világon minden mozdulat számít. Csak figyelni kell rá.

Az uh.ro azért működik, mert van néhány szabadságszerető ember Erdélyben, akinek fontos a szabad sajtó. Ha te is közéjük tartozol, akkor arra kérünk, legyél az előfizetőnk.

Kipróbálom!

A sorozat korábbi részei: