Hétezer fiatal: mindenki róluk beszél, de senki sem kérdezi őket
A Mollywood-vita nem arról szól, hogy ki lépjen fel Udvarhelyen. Hanem arról, hogy mennyit tudunk azokról a fiatalokról, akik elmennek rá.
Miről szól valójában ez a Mollywood-sztori? Ha az elmúlt napok közösségi vitáit nézzük, szinte mindenről. Trágárságról. Közpénzről. Drogokról. Szülői felelősségről. Városnapokról. Petíciókról. Csak szépen lassan maga a történet is elveszett a felháborodásban.
Az egész egy Instagram-sztorival kezdődött.
Mollywood, az Udvarhely Napok Ifi Zónájának egyik húzóneve a koncertje előtt arról posztolt, hogy „valahol Erdélyben" lép fel, a „faszom se tudja, hol", majd ugyanebben a történetben Székejudvarként hivatkozott a városra. A történet talán egyetlen szereplője, akinek a felelősségét nehéz vitatni, éppen ő. Nem azért, mert explicit szövegeket ír vagy így beszél – ezt mindenki tudta róla –, hanem mert vendégként sikerült megsértenie azt a várost, amely meghívta.
Bevallom, nem gondoltam volna, hogy egyszer olyan emberekkel fogok ugyanarról beszélni, akikkel a legtöbb közéleti kérdésben nem értünk egyet.
Aztán jött Mollywood.
És valahol itt véget is ér az ő története. Mert innentől már nem róla szól a vita, hanem rólunk. Arról, hogy mit tudunk a saját fiataljainkról. Mit várunk egy városnaptól. Mit várunk az előadóktól. És mit kezdünk azzal, amikor ezek az elvárások látványosan nem találkoznak.
A tiltás bűvölete és a 7.000 fős valóság
A vita első reflexe nagyon gyorsan ugyanaz lett: tiltsuk ki. Ne hívjuk meg. Ne kapjon színpadot. A vészharangot ráadásul nem is elsősorban szülők vagy helyi közéleti szereplők kongatták meg, hanem Kőházy Ferenc, vagy ahogy sokan ismerik: FankaDeli, sokunk tinédzserkorának „lázadó” háttérzenéje.
Ha a számokat nézzük, a válasz egy határozott nem. A szervezők szerint hétezren fizettek be az Ifi Zónába. Legyünk őszinték: ez a hétezer fiatal nem véletlenül tévedt oda péntek este. Mollywoodot, Pogány Indulót vagy Haze Tomikát akarták látni.
Az, hogy ennyien voltak, önmagában nem bizonyítja, hogy helyes döntés volt ezeket az előadókat meghívni. Azt viszont igen, hogy egy nagyon is létező kulturális jelenségről beszélünk. És talán éppen ez az a pont, ahol érdemes lenne megállni. Mert ha egy ekkora tömeg pontosan erre vált jegyet, akkor a kérdés már nem az, hogy létezik-e ez a zenei világ. Létezik.
A kérdés inkább az, hogy egy város mit kezd ezzel a ténnyel.
Rendben. Tegyük fel, hogy jövőre egyikük sem lép fel Székelyudvarhelyen. Mit oldottunk meg? Legfeljebb nem a városnapokon találkozik vele az udvarhelyi fiatalság, hanem a telefonján, a Spotify-on, a TikTokon, vagy éppen hétvégén kaphatja el a Vibe Fesztiválon, Vásárhelyen, ahol az udvarhelyi középsulis és azt frissen befejező réteg is „megkezdi a nyarat”.
Értékszelekció, vagy frontvonal a drogkultúra ellen?
Erre a kérdésre azonban már egészen különböző válaszok érkeztek, megszülettek a higgadtabb szakmai hangú bejegyzések is. Szalay Zsuzsanna pszichológus erre világított rá:
„A népszerűség még nem jelent értéket. Ez lenne, szerintem, az az üzenet, amit a fiatalok számára értően és hitelesen képviselni lenne jó kis- és nagyközönség szintjén (…) Jelzem, nem a tiltás mellett vagyok. A tudatos, értékek mentén történő szelekció mellett.”
Ezzel párhuzamosan azonban megszületett egy online petíció is az Udvarhely Napok családbarát jellegének megőrzéséért és a fiatalok védelméért. És itt a vita végleg elszakadt Mollywood Instagram-sztorijától. Innentől már nem egy előadóról beszélünk, hanem két egymással szemben álló szemléletről.
A petíció kezdeményezői szerint közpénzből nem szabad olyan előadókat meghívni, akik dalaikban vagy nyilvános megnyilvánulásaikban a droghasználatot normalizálják. Azt kérik, hogy a döntéshozók vállaljanak felelősséget, foglaljanak állást az ügyben, és a jövőben olyan kulturális programokat támogassanak, amelyek összhangban állnak Székelyudvarhely értékrendjével. Ha ez nem történik meg, további civil fellépést és tüntetést is kilátásba helyeztek.
Aláírások gyűlnek, mert szülők és civilek úgy érzik, meg kell védeniük a gyerekeiket.
De valójában mitől akarják megvédeni őket? Egy koncerttől? Egy előadótól? A dalszövegektől? Vagy attól a kulturális világtól, amelynek ezek az előadók csupán a legismertebb arcai?
Két külön valóság ugyanabban a városban
Miközben a petíció aláírói a város becsületéről, a drogprevencióról és a gyerekek védelméről beszélnek, addig azok a fiatalok, akik valóban ott voltak a koncerten, egészen más nyelvet használnak. Nem politikai állásfoglalásokat írnak. Nem kulturális elemzéseket. Arról posztolnak, hogy „hálás vagyok minden pillanatért”, vagy hogy „köszönöm, UIET-család”.
Nézem a két oldalt, és egyre inkább az az érzésem, hogy ugyanabban a városban két teljesen külön valóság létezik egymás mellett.
Erre a dilemmára Miklós Csongor pszichológus egészen más irányból közelített:
