Forgács Rudi: ezt a balkáni, román–magyar kevert kultúrát sem adnám oda semmiért

Forgács Rudit középiskolás korában egy jó kedélyű gitáros srácként ismertem meg. Méghozzá rendkívüli gitárosként. Emlékszem, először akkor írtam le a nevét, amikor a Harmonia Cordis nemzetközi gitárfesztivál egyik előadója volt. Hát, akkor nem gondoltam, hogy teljesen más kontextusban emlegetjük majd évek múltán.

Aztán egyszer csak felfigyeltem arra, hogyan sziporkázik az Erdélyi Humorfesztiválon, hogyan kezdenek el sűrűsödni a humorestjei, majd az egyik önálló estjének címén is megakadt a szemem: „Cigány, de rendes”.

Addig nem sokat tudtam a származásáról, de ez külön érdekelt. Pláne, miután már az RTL Klub Showder Klub című műsorából is Rudi stand-upja zúgott szembe a képernyőn. Kíváncsi voltam az útjára, így erről, a származásról, a Dumaszínház kulisszatitkairól, a fenenagy PC-ről (politikai korrektségről) és az itthoni ingerküszöbről beszélgettünk a feltörekvő udvarhelyi humoristával a kanapén.

Kiderült, hogy Rudi 19-re húzott lapot,

amikor befejezte a kolozsvári Zeneakadémiát, maga mögött hagyta a székelyföldi falunapokat, és vette a sátorfáját. Úgy döntött, szerencsét próbál a budapesti stand-up világában. Rudi elmondása szerint is életének eddigi legnagyobb döntése volt, hogy a komolyzenét felcserélte a mikrofonra, és Kolozsvár után Budapest felé vette az irányt. Mint mondja, itthon egyszerűen elfogytak a lehetőségek, a falunapos fellépéseket megunta. A pesti kezdés viszont egyáltalán nem volt fáklyásmenet.

„Az elmúlt szűk egy évemet egy kilenc négyzetméteres kis kamrában töltöttem Budapesten. Egy lakásnak konkrétan a kamrája volt, azt béreltem. Teljesen vakon mentem ki: nem volt sem munkám, sem lakásom, sem ismeretségem. A szüleim támogattak; a kamra kaucióját sem tudtam volna kifizetni nélkülük.”

A váltás nemcsak egzisztenciálisan, hanem a hétköznapokban is szokatlan volt számára.

„Az első két hónapban konkrétan fájt a nyakam, mert a Nyugati mellett laktam, és valahányszor feljöttem az aluljáróból, folyamatosan hátrafelé nézegettem, hogy ki szúr le.”

A vakrepülés és a pesti kamra-lét közepette aztán váratlanul jött az első nagy visszajelzés: Rudi megnyerte a Stand Up Budapest vetélkedőjét, amivel egy csapásra bekerült a szakmai köztudatba.

„Na, ott még egy dolog kiderült mindenki számára, hogy nem oda valósi vagyok. Amikor kihirdették, hogy nyertem, és berohantam a színpadra, annyit üvöltöttem: Azaz, te!”

A Showder Klubban és a Dumaszínházban szerzett tapasztalatairól is meglepő nyíltsággal beszélt, hangsúlyozva, hogy saját benyomásait és értelmezését osztja meg. Szerinte a Showder Klub nem egy klasszikus közösség, hanem egy jól működő bizniszgépezet, míg a sokkal emberibb Dumaszínházban kőkeményen bedobják a fiatalokat a mélyvízbe.

„A Dumaszínházban két-három évente felvesznek fiatalokat a mentorprogramba, segítenek írni, adnak fellépési lehetőséget, de éreztetik veled, hogy senki vagy. Nem kinyalják a seggedet, hanem bedobnak a vízbe. Az én elméletem az – remélem, senki nem nézi ezt onnan –, hogy a nagyok elvannak, termelik a profitot, a fiatalokat meg csak azért vonják a szárnyaik alá, hogy nehogy valaki más tegye ezt meg.”

„Ha lenne zsebkendőm, akkor sem adnék egy cigánynak”

Ahogy már említettem, önálló estjének címe – Cigány, de rendes – rögtön felkeltette a figyelmemet. Rudi nem rejt véka alá kényes témákat sem, sőt: a gyerekkori élményeiről és a származása miatti előítéletekről is kendőzetlenül mesélt.

„Focista voltam gyerekként, 11 éves lehettem. Tél volt, folyt az orrom az edzésen, a kerítésnél meg ott állt a két öcsém. A többiek kérdezték, ki az a két cigány. Mondtam, az öcséim. Kértem a mellettem futótól egy zsebkendőt, mire azt mondta: nincs, de ha lenne, se adnék egy cigánynak. Na, az konkrétan trauma volt, utána nem is nagyon akartam edzésre menni.”

Úgy látja, Erdélyben és Magyarországon teljesen eltérően viszonyulnak a cigánysághoz és a sztereotípiákhoz.

„Erdélyben jobban el van fojtva a cigányozás, Magyarországon szabadabban kimondják. Viszont pont emiatt az itteniekben akkora a felgyülemlett feszültség, hogy tényleg megutálják a cigányokat, és egymás között, amikor ezek az indulatok kiszabadulnak, akkor ott kimutatják az emberek a foguk fehérjét. (…) Ennek az estnek például a legvége, miután végig nevetünk, sztereotípiákat forgatok ki, van egy olyan öt perc, amikor nem szólalok meg, csak leülök, klasszikus zenét játszom és a vetítőn fut egy szöveg – amin minden egyes alkalommal legalább két-három ember elsírja magát. Tehát így lehet szerintem elindítani valami változást...”

Rudi szerint tehát a provokáció önmagában még nem elég. Korábbi cigányvicceiben szerinte ő is csak elővette a sztereotípiákat, de nem fordította vissza őket, és nem mutatta meg a másik oldalt. Erre Balog Rodrigó, a Független Színház vezetője hívta fel a figyelmét.

„Azt mondta, hogy jó, Rudi, ez nagyon vicces, végigröhögtem, de a cigány volt végig a vicc tárgya, anélkül, hogy bármi értéke legyen.”

Azóta arra törekszik, hogy ha elővesz egy sztereotípiát, azt úgy forgassa meg, hogy a provokáción túl valamilyen felismerés vagy tanulság is maradjon utána.

Ki dönti el, mi fér bele?

Az etnikai sztereotípiák és a származás kérdése mellett a politikai korrektség határait sem kerültük meg. Rudi úgy látja, ezek a határok szelektíven érvényesülnek: szerinte elsősorban azok a közösségek tudják meghatározni őket, amelyeknek elég erős az érdekérvényesítő hangjuk. Egy dumaszínházas fellépést hozott példaként arra, amit kettős mércének érzett.

„Négyen ültünk a színpadon egy asztal körül, és egy témánál szóba került az, hogy én Romániából származom. A társam leszőröstalpú románozott engem. Ha-ha-ha, ez egyáltalán nem üti meg a PC-ségnek a határát, ezzel nincs semmi baj szerintük. Aztán meg én beszélgettem a női mellekről mint férfi, az viszont volt, akinél kiütötte a biztosítékot. És akkor jöttem rá arra, hogy ez a PC-ség egy faszság. Mert csak azok a témák vannak terítéken, hogy ahhoz PC-n kell hozzányúlni, aminek van egy lobbija, akinek elég erős a hangja, és kiharcolják maguknak, hogy velük ne vicceljenek. De mivel Magyarországon nincsen egy számottevő román lobby, meg ha lenne, se értenék, hogy miről lobbiznak, ezért a románokkal lehet viccelődni.”

Budapest, Budapest, becsodás!

A szakmai megpróbáltatások és a pesti élet nehézségei ellenére úgy tűnik, a befektetett munka kezd beérni: októbertől végre elköltözhet a kilenc négyzetméteres kamrából egy élhető lakásba, ráadásul sikerült félállásban gitártanárként is elhelyezkednie egy iskolában, így a zene sem tűnt el teljesen az életéből.

Ugyanakkor a budapesti létezéshez való viszonya továbbra is felemás. Bár elismeri, hogy a magyarországi közönséget jóval könnyebb megnevettetni. Úgy látja, ami Kolozsváron működik, az szinte biztosan működni fog Budapesten is, fordítva azonban már nem feltétlenül. Ennek pontos okát ő sem tudja, de úgy érzi, más az ingerküszöb és a közönség mentalitása.

Ám hiába a fokozatosan kiépülő budapesti karrier, a visszajelzések és a szaporodó fellépések, Rudi határozottan vallja:

nem akar végleg elszakadni Székelyföldtől.

„Utálom Budapestet. Én nem azért költöztem oda, mert unom itt, meg kicsi, meg nem szeretem az embereket. Nagy. Az a város, amelynek felmegyek a legmagasabb pontjára, és nem látom a végét, az nekem hatalmas. Én lokálpatrióta vagyok; ha lesz gyerekem, az itt fog felnőni. Engem hívnak a dombok. Ez a táj engem megvett kilóra. Trianon így, Trianon úgy, én szeretem Romániát. Szeretem a románokat, és alapvetően ezt a balkáni, román–magyar kevert kultúrát sem adnám oda semmiért.”

A jövőképét és a saját helyét illetően is megőrizte azt a józan, székelyföldi földhözragadtságot, ami már a gitáros éveiben is jellemezte. A siker számára nem a pesti celebvilágban való feloldódást jelenti, hanem azt, hogy önazonos maradhasson.

„Ha a csillagok összeállnak, akkor Budapesten én leszek Rudi, a nagy humorista. De mikor hazajövök, én Forgács Csabinak, Jacksonnak akarok lenni a fia, aki koporsókat gyárt. Azt akarom, hogy mikor hazajövök, be tudjak menni úgy a Kauflandba, mint a faterom, annyi emberrel találkozni, hogy: »Na, mit csinálsz? Egy sört nem iszunk meg?« – amit persze úgyse iszunk meg soha –, és ennyit akarok itthon csak.”

A fentieken túl persze még rengeteg mindenről esett szó a kanapén: Rudi mesélt a stand-up szakma jelenlegi telítettségéről, szóba került a közösségi média és a tartalomgyártás nyomása, a Fidesz- és Tisza-paródiák kommentmezőiben lecsapódó népmesei indulatok, de még Eric Clapton fia is felbukkant egy határokat feszegető poén erejéig.

Ha kíváncsi vagy a teljes beszélgetésre, a nevetésekre és a sztorik legértékesebb részleteire, a videóra kattintva megnézheted az interjút: