De mi van, ha nem csak a király meztelen?

Ahhoz, hogy olyan jövőnk legyen, amilyet szeretnénk, arra kellene fókuszálnunk, hogy több legyen abból, amire szükségünk van. Ez a kihívás. Leírva pofonegyszerű.

Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy Székelyudvarhely története a választott szűkösségek és hiányok története. Felismerni, hogy ezt a szűkösséget valakik választották – akik dönthettek volna másképp is – izgalmas. Annak a ténynek a megértése, hogy miért választottak mégis így, őrjítő.

*

Székelyudvarhely időnként szeret úgy gondolni magára, mint a vállalkozók városa. Én meg úgy látom, hogy inkább a kereskedők városa. A különbség nem csak nyelvi, hanem szemléletbeli is.

A kereskedő elsősorban árut vesz és ad el, a fő célja a forgalom és a haszon maximalizálása a meglévő piaci keretek között. A haszon maximalizálására az egyik eszköz a költségek – például a humán erőforrás költségek – alacsonyan tartása. Minél olcsóbb a munkaerő, annál nagyobb haszonra van lehetőség. Mivel a kereskedés esetében nem igazán van értékteremtés, ezért itt minden az árrésről szól. Matek.

Ezzel szemben a vállalkozó értéket teremt – akár terméket, akár szolgáltatást, akár új üzleti modellt – és új lehetőségeket hoz létre ott, ahol korábban nem voltak.

A kereskedő reagál a világra, a vállalkozó alakítja a világot. Mindkettőre szükség van, de Székelyudvarhelynek jelenleg az utóbbiból kellene több.

*

Ezt nem csak én látom így. 

Legutóbbi kávézásunk során Simon Károly is arról beszélt, hogy szerinte a régióban az a legnagyobb probléma, hogy nem csak a fát adjuk el nyersanyag áron, hanem hosszú-hosszú időn keresztül a szürkeállomány szempontjából is nettó kibocsátók és exportőrök voltunk.

Ez is érdekelhet:

Mindenki tud hülye lenni néha

Persze vannak kivételek. Akik mindig hülyék. Ők sosem röhögnek magukon.

Udvarhelyi HírportálSoós Róbert

Pedig a magas hozzáadott értékkel járó szakmák egyik sikermeghatározója az, hogy van-e elégséges szürkeállomány, van-e elégséges humánerőforrás utánpótlás. És persze az sem mindegy, hogy a legtehetségesebb programozóink bérmunkában dolgoznak-e valamilyen multinacionális cégnek – aki majd értékesíti a hozzáadott értéket – , vagy saját terméket, saját szolgáltatást fejlesztenek, ahol a hozzáadott érték a régión belül járul hozzá a jobb élet lehetőségéhez.

Ehhez az egyik lépés, hogy a kreatív vállalkozások minél nagyobb arányba tudják visszahozni a jól képzett fiatalokat. Ehhez az is szükséges, hogy meglegyenek a megfelelő körülmények ahhoz, hogy ezek a fiatalok akarjanak is visszatérni. 

És szükség lenne még valamire. Talán mentalitásváltásra? Talán önismereti munkára? Talán arra, hogy sose fordítsunk hátat annak a jövőnek, amit önmagunknak választottunk? 

Én sem tudom biztosan. Inkább elmesélek egy történetet.

*

2022-ben szeptemberre csúszott a nyaralás. Addigra mindenkinek kirojtosodtak már az idegei, de mivel Győrfi Kata meghívásnak köszönhetően Barcelonában nyaralhattunk, ezért próbáltunk eltekinteni ettől az apróságtól.

Visszafelé lekéstük a repülőt, ezért az eredetileg öt naposra tervezett nyaralást tíz naposra hosszabbítottuk. Így ez nem csak a leghosszabb külföldi nyaralásunk lett, hanem minden szempontból a leghosszabb nyaralásunk. 

Sőt igazából két nyaralás is volt, hiszen teljesen más Barcelonát láttunk a repülőgép lekésése előtt – amikor még a tervezett keretből költöttünk –, és teljesen mást utána, ahol már azt a pénzt költöttük, amit még nem kerestünk meg, vagy ami nem erre a nyaralásra volt szánva. 

Ez ott és akkor még nem jelentett problémát.

Főleg azért nem, mert a lányunk talán még semminek sem örvendett eddig úgy, mint annak, hogy lekéstük a repülőt.

Az már inkább problémát jelentett, hogy a tíz nap alatt beleláttam abba, hogy egy hozzánk hasonló képességekkel rendelkező, de nyelveket jobban beszélő és tíz évvel fiatalabb pár azt a valóságot éli, amiről mi álmodni sem merünk, és azt végképp nem tudtuk volna annyi idősen mint ők meglépni, hogy Barcelonában próbáljunk szerencsét.

Bár talán jobb lesz, ha csak a saját nevemben beszélek.

Ez is érdekelhet:

Let’s make Székelyudvarhely great! Again?

Az, hogy milyen jövő vár ránk, attól függ, hogy a stagnálástól vagy a státusvesztéstől félünk jobban. Mire tippelsz?

Udvarhelyi HírportálSoós Róbert

Az a tíz nap – és a hazautazásunk után elszenvedett Covid – kegyetlenül szembe fordított önmagammal: ha egy kicsit bátrabb, egy kicsit képzettebb, egy kicsit motiváltabb lettem volna, és nem kenem rá az első angoltanárnőmre, hogy sosem tanultam meg rendesen angolul, akkor nem csak tíz  – na jó, igazából csak öt – napig engedhetném meg magamnak azt, hogy esténként elfussak a tengerig, és ott úszás után bámuljam a naplementét.

Akkor nem kellett volna a papírzsepi után kapnom, amikor a lányunk négy éves korában egy nyaralásról való haza vonatozás közben megjegyezte, hogy jó buták vagyunk, hogy egy évig gürizünk azért, hogy öt napig jól érezzük magunkat.

És akkor ő még nem is hallott az önkizsákmányolásról, a kiégésről, a munkamániáról és az ezek következményeként fellépő depresszióról.

*

Életünk legizgalmasabb nyaralása után kerültem a leginkább padlóra. Akkor éreztem a leginkább lúzernek magam, akkor pukkadt ki az a buborék, amit olyan kitartóan építgettem, és amire az önbecsülésem alapoztam.

Akkor jöttem rá, hogy az öt napos nyaralásokban megmutatkozó szűkösség a döntéseim következménye. És dönthettem volna másképp is.

Ennek a felismerése izgalmas volt, viszont annak a ténynek a megértése, hogy miért választottam mégis így, megőrjített.

*

Ha csak eddig tartana a történet, akkor nem szólna másról, mint a saját önbecsapásomról. És ahhoz már nem elég nagy az egóm, hogy azt feltételezzem, hogy mindenki más is hasonló módon csapja be magát.

De a történet itt nem ért véget.