Blokkos gyermekkorból az alvófalu csapdájába

Délután négy óra van. A városból hazatérő autók lassan megtöltik a bekötőutakat. A forgalom most fordított: nem a falu népe indul a városba, hanem a városból érkezők sietnek haza. Köztük Ufó is, aki tizenhat éve költözött Keményfalvára a családjával. Azóta ő is azt az életet éli, amelyben a falusi lét ígérete valahogy mindig a városhoz köt.

„Nekem ma a falu azt jelenti, mint a legtöbb kiköltözött városinak: oda járok haza aludni. Sajnos.” – mondja. Harmincegy évesen, Bukarest nyüzsgéséből költözött Udvarhely mellé, előtte, ahogy magát nevezi, „blokkos gyerek” volt Vásárhelyen. Egy városi srác, aki nem tudott fára mászni – vagy ha mégis, csak az alsó ágig jutott.

Amikor felmerült a szerkesztőségben az ötlet, hogy talán a sorozat keretében Ufóval is jó lenne egyet beszélgetni, bevallom kettős gondolataim voltak. Egyrészt az eddig közölt anyagokban mind olyan történeteket mutattunk be, amelyekben valaki kilép az egykori gyerekkori falusi idill világából, majd felnőttként visszatérve megpróbálja megérteni és újraértelmezni mindazt, ami korábban körbevette. 

Ebbe a történetbe biztosan nem talál Ufó. Másrészt pedig mégiscsak egy kollégáról van szó. Egy kollégáról, aki ki nem állhatja, amikor ezekben az anyagokban valamiféle általa túlfogalmazottnak tartott, művészi gondolatok fejtegetésébe bonyolódok és akiről amúgy sem tudok túl sokat és nem látom, hogy hogyan is illeszkedne ebbe a kapcsolódjunk a vidékhez projektbe.

Talán épp ez győzött meg, hogy érdemes vele leülni. Érdekelt, hogyan látja a vidéket valaki, aki mindig is városi volt, hogyan illeszkedik be egy sokkal csendesebb, lassabb közegbe – és mit jelent ma falun élni annak, aki nem nosztalgiát keres, akit nem a gyökerek kötnek.

Ezekkel a kérdésekkel indultunk el egy kora szerda reggel Kisgalambfalvára. Bóklásztunk a falu utcáin, beszélgettünk munkásokkal és öreg nénikkel, közben fotóztunk, körtét kóstoltunk, és a kerítésen kilógó szőlőből is csipegettünk pár szemet. Próbáltam meglátni az embert a szigorú, néha kötözködő újságíró mögött – és megérteni, mit jelent számára ma a falu.

Mielőtt azonban belevágnánk, és elkezdenénk mindenféle hanyatlásról beszélni, bemelegítésként szeretném, ha megnéznénk egy közkedvelt Ufó projektet, amelyet nagy valószínűséggel közületek is sokan ismernek (vagy legalább futólag hallottak már róla).

A faluszépe sorozat kezdetben egy fotós projektnek indult, aztán, amikor elkezdte Ufó a keresgélést, rájött, hogy a folyamat is legalább annyira izgalmas - ha nem izgalmasabb - mint maga a végeredmény. A projekt egy Communitas Alapítvány által támogatott ösztöndíj keretében jött létre, amelyet több sikertelen próbálkozás után, ezzel a kis „lazább, művészibb” anyaggal nyert el.

A koncepció egyszerű volt: különböző falvakban megkeresni a legszebb lányokat. Na de kiderült, hogy a szépség bizony igencsak relatív fogalom. Lengyelfalván például a „legszebb” lányt úgy választották, hogy ki a legrendesebb, legháziasabb, feleségnek leginkább való menyecske. Más, modernebb, „nagyvárosias” falvakban meg az számított szépnek, aki a legjobban sminkelte magát és a legfeltűnőbben öltözködött.

Ha kíváncsi vagy, miért is szépek a fenti lányok, a teljes sorozatot itt találod.

És ha már láttál pár részt, akkor ideje megnézni, mi mást is művelt Ufó a falvakban a csajokon túl…

Az erdélyi falukép és annak négyféle meghatározása

Sok, városból falura költöző ember története – köztük az Ufóé is – nem a gyökerekhez való visszatérésről szól, sokkal inkább arról, hogy valaki megpróbál kapcsolatba lépni valamivel, ami mindig is kívül volt a mindennapjain. 

Úgy gondoltuk, hogy nagyon jól megleszünk mi falun, nem is fog kelleni nekünk a város. De nyilván ezt azután mondtuk, hogy harminc évet nagyvárosokban éltünk. Ez így tökéletes is volt, a gyerek a falusi óvodába járt. Én kertészkedtem, gyümölcsöst telepítettem. Csak hát eljött a pillanat, amikor kitaláltuk, hogy Waldorf iskolát szeretnénk. Ezt meg is csináltuk a város túlsó felén, ami azt jelenti, hogy én minden nap be kell hozzam a gyerekeket a városba.

Innen pedig belekerülünk abba a körforgásba – amit már az elején is említettem – amikor a falusi idilli lét akaratlanul is a városhoz köt.

Az elmúlt pár évben, amióta ezzel a témakörrel foglalkozom, nagyon sokszor gondolkodom el azon, hogy mi alapján nevezhetünk valamit falunak. Mi az amitől a falu falu marad, a község község és a város pedig város. 

Különböző helyeken olvastam arról, hogy nagyon sokszor amikor jelzőket aggatunk a vidékre, nagyon sokszor azt is meghatározzuk, hogy milyen is a város. Amikor a városokat csúf helyeknek látjuk, a vidék „idillivé” vagy egyenesen idealizálttá válik. Amikor viszont a város a változás, a fejlődés és a dinamizmus forrásaként jelenik meg, a vidéket a stagnálás helyeként látjuk, ahol a parasztokat és gazdákat maradinak tartjuk.

Kíváncsi voltam, hogy mi az, ami mentén Ufó definiálná a mai falvak világát. Mivel a kérdés korántsem olyan egyszerű, mint azt elsőre gondolnánk, Ufó is óvatosan bánik vele és négyféle falutípust különböztet meg.

Egyrészt ott vannak a városközeli falvak, ahol a lakóparkosodás és a „kertvárosi mentalitás”érvényesül – ezt nevezi Ufó hamis falunak. 

Másrészt pedig az eldugott falvak, ahol még megmaradt valami a hagyományos közösségből, de gyakran kiszolgáltatott a „nagy górék”, a földtulajdonosok és helyi hatalmasságok érdekeinek. 

Harmadikként említi a gazdag falvak fogalmát – Farkaslaka, Korond vagy Parajd példája –, ahol a turizmus és a vállalkozás felfutása hozott jólétet, de ezzel együtt egy túl nagy mellényt is. És végül, de nem utolsó sorban ott vannak a haldokló falvak is, ahol már nincs sem gazda, sem közösség, csak néhány idős ember őrzi a múlt maradékát.

Mindegyik egy kicsit más-más és valahol egyik sem az az idilli kép, ami a szó hallatán a fejünkben él. Beszélgetésünk végén viszont arra jutunk, hogy hiába a lakóparkosodás és a különböző erdő maffia és földkisajátítás, valahogy mégis csak jellemző ezekre a helyekre és az ott élő emberekre a földhöz való szoros viszony, a ragaszkodás.

Ez is érdekelhet:

Gyökértelen gyerekkor, trauma és saját föld

Mit jelent ma gyökeret verni egy olyan helyen, ahol egyszer már kihúzták alólunk a földet? Kerekes Emőkével kerestük a választ.

Udvarhelyi HírportálTóth Hunor

Miben reménykedhetünk, ha már a jövő sem a régi?

Biztonság, játék és munka fonódik össze a gyermekkor emlékeiben, miközben a vidéki táj folyamatosan változik.

Udvarhelyi HírportálTóth Hunor

Az épített örökség pusztulása: „Eltüntetni a szépséget”

A falusi identitás elvesztése az épített örökség pusztulásában is megmutatkozik. A régi, szép házak, amelyeket Ufó a „haldokló világ" részének nevez, folyamatosan tűnnek el. Az elmúlt 10-15 évben sok általa megörökített parasztházat lebontottak. Helyettük szögletes, rózsaszínre vagy narancssárgára vakolt, tájidegen "modern kockaházakat" építenek, mivel sokan a régi stílust "elavultnak" tartják. 

„Azt hiszik, hogy az elavult, és helyette építenek valami szögletes, rózsaszínre vagy narancssárgára, nemes vakolattal megnyomott ilyen modern kockaházat.”

A szépség feladásának oka egyszerűen a gazdasági racionalitás: a régi stílusban történő felújítás drága, sokkal inkább, mint a modern anyagok használata.

„Mert a régi stílusú felújítás az háromszor-ötször annyi pénz, mint modern anyagokból egy újat csinálni.”

Ufó, egy fotós projekt keretében már hosszabb ideje dokumentálja ezeket a házakat. Beszélgetésünk során többször is hangsúlyozza a megmaradt értékeknek a fontosságát, és azt, hogy az emberek, bár érzik, hogy szépek ezek a házak, mégsem tudják megfogni és megvédeni ezt a szépséget. 

A legfőbb bajnak a pusztítást érzi: sokkal ésszerűbb lenne szűzföldre építeni, és a régi épületeket megtartani, akár új, modern funkciót adva nekik, véli Ufó. Fontos, hogy ezekben a régi, szép épületekben még sokáig gyönyörködhessünk. 

Az épített örökség kapcsán megemlíti a Mini Erdély Park jelenséget is: az emberek ide jönnek a kis műanyag maketteket bámulni, ahelyett, hogy elmennének megnézni az „eredeti épületeket”. 

A beszélgetés során kitérünk egy épített turisztikai látványosságra is, a Pléhkrisztusra, azaz

A helyi hiúság emlékműve

A Pléhkrisztus a falusiak azon vágyát mutatja, hogy ők is „valakik" legyenek, dicsőséget szerezve falujuknak.

„A Pléhkrisztus szerintem azért fontos ilyen téren, mert megmutatja azt a vágyát a falusiaknak, hogy ők is valakik, tudod? És náluk is van valami.”

Ezt a vágyat lovagolja meg a mecénás is: „Van, aki azt hiszem nagyon nagyot akar alkotni, hogy az ő neve is halhatatlan legyen, és a falujának is dicsőséget szerezzen.” Ufó szerint az adományozó éppen ennek a folyamatnak a csapdájába esett:

„Tudod, mikor meg akarta mutatni azt is, hogy ő sikeres vállalkozó, és azt is, hogy ő a falujának aztán tesz valamit. És tett is. Aztán mindenki eldöntheti, hogy az szép-e vagy jó-e, vagy kell-e nekünk ez Székelyföldre”.

A külső, megépített dicsőség nem tudja helyettesíteni az élő, autentikus közösségi szövetet. Ufó erre Torockó példáját hozza fel, ahol jelenleg a megőrzött épített örökség ellenére a központ „üres turisztikai valamivé" vált, ahol „nem látsz életet".

Ezek a látványos, grandiózus, de valós mélység nélküli attrakciók valahogy aztán elvonják a figyelmet a valódi problémákról és értékekről: a helyi identitás pusztulásáról és a valódi, megmaradt építészeti örökség megmentéséről.

A kalákától a krízis-szolidaritásig

Amikor Ufó Keményfalvára költözött, még érezte a falu autentikus közösségi szellemét, amit sok más mellett a kaláka hagyománya testesített meg. Példaként a ház alapozásánál a szomszédok spontán, önzetlen segítségét említi: „elindultak a szomszédok talicskákkal, betonkeverővel... és három óra múlva be volt öntve az egész". Ufó úgy érzi, a falu részben a rokonságnak köszönhetően fogadta be - persze „jövevényezők” mindig is lesznek - , de mára már közbirtokossági ellenőrnek is megtették, ami akárhogy is nézzük, egyfajta közösségi bizalmat jelent. 

A spontán segítségnyújtás korszaka azonban lassan elhidegült. A kapcsolatok gyengültek, mert „nincs időnk törődni egymással". A fiatalabb tőszomszédok elkezdtek vállalkozni, nagyon elfoglaltak lettek – csakúgy, mint Ufóék. Ezért a találkozások ritkultak, és habár tudják, hogy szükség esetén ott vannak egymásnak, a jó falusi szomszédi hangulat már a múlté.

Mindemellett ott van az is, hogy a legtöbb faluban a politika és a pénz átvette a közösségi felelősségvállalás szerepét. A polgármesterek közpénzből tartanak falunapokat „gagyi énekesekkel" , ezzel elhitetve az emberekkel, hogy közösségi feladataikat letudják a szavazással, és „semmi mást nem kell hozzátenniük". A közmunka intézménye kihalóban. 

A politikai trendek nemcsak a közmunkát szüntetik meg, de az egyház szerepét is gyengítik, amely Ufó szerint „alárendeltje lett a politikumnak". Az egyházakat említve, rátérünk az udvarhelyszéki felekezeti demográfiai különbségekre is: a katolikus falvak prosperálnak, sok gyermekkel, míg az unitáriusok sokszor kihalófélben vannak. Sokak szerint ez annak a mentalitásnak is köszönhető, hogy a katolikus egyház „keményen kézben tartotta, nyomta, erőltette, hogy gyerek, család". Mások szerint ez nem ilyen egyszerű.

Ufó tapasztalatai szerint azonban a közösségi erő nem tűnt el teljesen, csak a felszín alá került. A valódi, sallangmentes szolidaritás a válság idején tör elő. Erdőtűz vagy háztűz esetén az emberek viselkedése hiteles: harminc ember rohan segíteni. A tüzeknél tapasztalt „jó falusi hangulat" az, „amikor őszinte, egyenes emberek őszintén és egyenesen próbálnak viselkedni és valamit csinálni".

Habár nem egy azonnali, gyors reakciót igénylő megmozdulás volt, mint a tűz esetében, de a palagáz elleni tüntetések is olyan alkalmak voltak, amikor az emberek őszintén és bátran kiálltak az igazukért, egy közös cél érdekében egy olyan közös kiállás született, ahol a „veknivel a zsebében lévő paraszt bácsi" szembeszállt a csendőrökkel a falu vízéért és a földjéért. 

Hogy egy közelebbi példát hozzon, az önkéntes tűzoltó egyesületeket említi, mint a jelenleg leginkább működő közösségi formát, ami azt jelzi, hogy a közösségi összefogás tovább él, csak éppen „szunnyad”, és egy komoly fenyegetés hatására képes újraéledni.

Mindemellett természetesen fellelhetőek azok a belső, gazdasági konfliktusok is – mint az erdőlopás és a földharácsolás – amelyek belülről tépik szét a közösséget. Ezeken a helyeken a polgármester és a pap is a nagygazdák érdekeit képviseli, ellehetetlenítve a kisebb gazdákat. Ez a „süket harc" sokkal rombolóbb, mint a külső urbanizáció, mivel emberi sorsokat és családokat tesz tönkre.

A tévé előtt vegetáló karfiolok

És ha már a hanyatlásról beszélünk, Ufó egy teljesen új nézőpontot hoz be a történetbe, amikor a tévék világáról kezd beszélni. Ufó „Digi" projektje a szegényebb falusi és városi részeken tömegesen megjelenő parabola antennákat dokumentálta, azokon a helyeken, ahol a kábeltévé szolgáltatók kivonultak. Ez a jelenség a lakosság széles rétegének totális TV-függőségét mutatja, ahol a tévé felváltott minden más szórakozást és közösségi interakciót (színház, mozi, koncert).

A tévé elvette az emberek idejét, és passzivitásba kényszerítette a hagyományosan aktív, önellátó falusi embert, aki korábban mindig „valamit mozgatott". Az emberek elkezdtek egész nap a tévé előtt ülni, felhagytak a ház körüli bütyköléssel, a kertészkedéssel és a házi élelmiszer-termeléssel. Ehelyett „mocsok kaját" vettek a sarki kisboltból. A TV-függőség nem csak időrabló, hanem aktív romboló is. Ufó megfigyelése szerint sok ember vált „tévé előtt vegetáló karfiollá".

A gyümölcsösbe való visszavonulás

A beszélgetés végén Ufó egy lehetséges jövőképet vázol fel, amely a Keményfalvára költözés eredeti ígéretét teljesíti be: a visszavonulást a gyümölcsösbe. Mostanra már két hektárnyi területe van, amelyen a Székelyföldön egykor virágzó, kihalófélben lévő alma- és körtefajtákat gyűjtögeti. 

Úgy látja, a régi házakhoz hasonlóan a hagyományos gyümölcsfák is eltűnőben vannak, mert a mai ember már a kényelmet és a modern esztétikát keresi. Amikor megvesznek egy régi falusi házat, az első dolguk, hogy kivágják az öreg körtefát, mert az „mocskol," azaz lehullanak a levelek és a lepotyogó gyümölcs szétmegy a fa alatt, amit már nincs állat, ami felegyen. Az embereket az is motiválja, hogy a hibátlan, nagy és színes gyümölcsöt keresik, nem pedig a bakbűz vackor apró, de muskotályos ízét, ami régen a termésbiztonságot jelentette.

Ez az elkényelmesedés „kilőtte a körtefajta változatosságot", ami a genetikai sokszínűség megszűnéséhez vezet. Ufó gyűjtőmunkája talán ezért is érdekes és fontos, hisz mint kiderül, sok általa begyűjtött fajta anyafáját azóta kivágták, és már sehol máshol nem maradt meg az a genetikai örökség.

Ez a vízió 10–15 év távlatában a nyugdíjas élet idealizált formája: egy kis házikóban császkál a gyümölcsfák között, ahol a fő feladata már nem az ingázás, hanem a beoltott, régi fajták tudományos rendszerezése és a „gyümölcs örökség" dokumentálása. Az ingázó, városi munkájából hazajáró „éjszakai falusi” életforma tehát átmeneti állapot. A gyümölcsös az, amely tartós bázist és menedéket nyújt a falusi élet kihívásaival szemben. A legfontosabb, amit a saját, blokkos gyermekkorából való kiút tapasztalatával a gyermekeinek adhat, az a szabadság.

Gyanítja, hogy gyerekei valószínűleg „megunták" a falusi életet, és ki akarják majd próbálni a nagyvárosi létet, „a technika, a hajtás, a pénz, a ragyogás világát". Ezzel megismétlődhet a generációs körforgás: a szülők a faluról a városba mentek, ő a városról a falura, és a következő generáció talán ismét a város felé fordul. 

Az idősebb generáció „legnagyobb tévedésének" tartja, hogy 300 négyzetméteres házakat építettek, remélve, hogy gyerekeik ott fognak maradni. Ki az manapság, aki az anyósával és apósával akar lakni? Ezzel szemben ő egy nagyon kis házban él, és nem is gondolkodik azon, hogy növelje azt, inkább minden gyereknek külön házat épít.

De elegendő-e a gyerekkori „kóstoló” arra, hogy ellensúlyozza a „technika, a hajtás, a pénz, a ragyogás világának" vonzását? A „blokkos gyermek” a természetbe menekült, de vajon a „falusi gyermek” – aki ismeri az erdőt, a folyót, a régi gyümölcsök ízét – szabad akaratából vissza fog-e térni a vidékhez?

Ez is érdekelhet:

Lesz egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe

A nagyszüleim még aktívan mezőgazdasággal és állattartással foglalkoztak, a szüleimnek már csak néhány tyúkja van a hátsó udvarban. De mi az, ami majd nekem lesz?

Udvarhelyi HírportálTóth Hunor

Így lett az avasi hagyományból giccs és sztátuszszimbólum

A nyugatra vándorolt avasiak pénze és ízlése átalakította a vidéket: a kékre meszelt házakat betonvillák, a hagyományos viseletet csillogás váltja.

Udvarhelyi HírportálTóth Hunor

Nézd csak, így hal ki a tradíció

Már nincs időnk faragni. Csak megvesszük és felszereljük a műanyagot. Közben egy generáció együtt hal a szimbólumaival.

Udvarhelyi HírportálTóth Hunor

Miben reménykedhetünk, ha már a jövő sem a régi?

Biztonság, játék és munka fonódik össze a gyermekkor emlékeiben, miközben a vidéki táj folyamatosan változik.

Udvarhelyi HírportálTóth Hunor

Gyökértelen gyerekkor, trauma és saját föld

Mit jelent ma gyökeret verni egy olyan helyen, ahol egyszer már kihúzták alólunk a földet? Kerekes Emőkével kerestük a választ.

Udvarhelyi HírportálTóth Hunor