Az az álmunk, hogy amikor véget ér a háború, meghívhassuk a barátainkat

Vlad Zalevszkijt először a sportcsarnok parkettáján láttam, Veronika Trojant pedig egy rendezvényen, ahol fényképezett. Tudtam róluk, hogy ukránok, talán ezért is keltették fel a kíváncsiságomat – és hamar kiderült, hogy egy párt alkotnak.

Miután Székelyudvarhely városvezetése nemet mondott az élvonalbeli kézilabdára, a sérüléséből lábadozó Vladnak sem volt maradása a csapatban, 2025 tavaszán nem hosszabbították meg a szerződését. Mégis sokszor látom őt a Kossuth utcán sétálni – maradtak.

Tudtam, hogy Ukrajnába most nem térnek vissza szívesen, mégis azt hittem, a karrierje továbbsodorja majd. „Sosem voltak igazi nyaraim, szabad hétvégéim. Most először tudok pihenni. Együtt tudjuk tölteni a nyarat” – mondja Nikára mosolyogva, amikor a Küküllő Hotel Skybarjában találkozunk.

Őszintén szólva, nem voltam biztos benne, hogy igent mondanak az interjúra, amikor még ismeretlenül rájuk írtam: szeretném, ha megismerhetném és megmutathatnám az embereknek a történetüket, az ő szemszögükből látni a háborút. Már majdnem el is felejtettem, amikor egy pénteken üzenet érkezett Nikától: benne vannak, ha még mindig érdekel. Naná, hogy érdekelt!

Nemcsak a nyitottságuk és az őszinteségük ragadott meg a hétfői kávézás során, hanem az is, mennyire erősek ebben a kilátástalan helyzetben. Mesélnek arról, hogyan kerültek Székelyudvarhelyre, hogyan hagyták el az országukat, mi történik most a családjukkal és a barátaikkal – és arról is, mire számítanak a jövőtől. 

„Most az az álmunk, hogy amikor egyszer véget ér a háború, meghívhassuk a barátainkat, hogy megmutathassuk nekik a vendégszeretetünket, az ételeinket, a gyönyörű utcáinkat” – fogalmaznak.

Remélem, az ő történetük segít kicsit jobban megérteni a körülöttünk zúgó világot – és talán erőt ad nekünk is, megmutatja, mit jelent megőrizni önmagad, amikor minden szétesik körülötted.

Vlad és Nika nem hősök, nem is mártírok, csak két fiatal, akik próbálnak élni – idegen országban, idegen nyelv között, miközben az otthonuk darabokra hullik. A történetük nem arról szól, hogyan menekültek el, hanem arról, hogyan próbálnak megmaradni: kultúrában, hitben, egymásban. 

Miközben őket hallgatod, rájössz, hogy amit ők elvesztettek, az nekünk még megvan. Csak már nem értékeljük eléggé.

Hogyan kerültetek ide, Székelyudvarhelyre?

Nika: Tavaly nyáron jöttünk, valószínűleg a munkája miatt – és aztán itt maradtunk. Vagy itt ragadtunk (nevet – szerk. megj.).

Közvetlenül Ukrajnából jöttetek?

Vlad: Nem, nem. Először Lengyelországban játszottam, aztán Boszniában, és onnan kerültünk ide, ebbe a gyönyörű erdélyi régióba. Volt itt egy szerződésem a klubbal, egy évig játszottam, aztán meg is sérült a térdem.

És egyébként is túl jó vagy most ebbe a csapatba. Nem?

Vlad: A lényeg, hogy most már nem tudok játszani, úgyhogy valószínűleg befejezem a karrieremet és egy kicsit csak élvezzük az életet. Nehéz ez, tudod – az elmúlt tíz, sőt több mint tíz évben profi sportoló voltam.

Az ukrán válogatottban is játszottam – előbb az utánpótlásban, aztán a felnőttek között. Emiatt sosem voltak igazi nyaraim, szabad hétvégéim. Most először tudok pihenni. Együtt tudtuk tölteni a nyarat, vannak szabad hétvégéink – nincsenek meccsek. Ez most egy plusz.

A sérülésed miatt fejezed be a pályafutásod?

Vlad: Igen. A térdem olyan, mintha hetvenéves lennék.

Nika: Viccesen hangzik, de nem is annyira az.

Vlad: Eleinte a kommunikáció volt a legnagyobb probléma. Nem a saját orvosomhoz kerültem – a klub küldött el egy helyi orvoshoz, más nyelv, más rendszer, nehéz volt mindent elmagyarázni. Végül kapcsolatba kellett lépnem az ukrajnai orvosaimmal. Most edzőterembe járok, nem akarok többé futni, játszani. Az elkövetkező öt évben legalább csak pihenni szeretnék.

És te, Nika?

Nika: Már majdnem három éve vagyunk együtt, szóval együtt éltünk Lengyelországban, aztán Boszniában, és most itt – ez a sportolói élet rendje. Egyéves szerződést írsz alá, aztán költözöl, újabb szerződés, aztán újra költözöl. A sérülése miatt most tovább maradtunk. Szomorú volt eljönni olyan helyekről, mint Bosznia, ahogy szomorú lesz elmenni innen is, mert rengeteg csodás embert ismertünk meg és csodálatosak a helyek.

Vlad: Így van, de egyben nehéz is, főként a nyelv miatt, elhelyezkedni sem tudsz normálisan. A világ egyik legnehezebb nyelve – mindenki ezt mondja. A barátaink is azt tanácsolták: „Ne is próbáljátok megtanulni” (nevet. – szerk. megj.). Szóval igen, néha egyáltalán nem értjük egymást.

A csapatban például sokféle ember volt: románok, magyarok, balkáni srácok, Feliciano, aki sem angolul, sem románul, sem magyarul nem beszélt, csak portugálul. Szóval a kommunikáció eleinte nagy kihívás volt. De lépésről lépésre elkezdtük megérteni a helyzetet, és egyre többet tanultunk erről a romániai régióról. Mostanra persze már sokkal többet tudunk.

Gondolom, a barátaitok itt tartottak nektek egy kis történelemórát?

Nika: Persze, hogyne! Néhány napja még a ChatGPT-n is olvastam róla, csak hogy többet megtudjak. Számunkra mindig izgalmas megismerni valamit abból a helyből, ahol élünk, Boszniában is különböző helyeket látogattunk meg, és megismertük a történelmüket, és ez most sem volt másképpen, van itt egy csomó izgalmas hely, gyönyörű természet, egy csomó izgalmas kastély.

Vlad: Akármelyik irányba indulsz el véletlenszerűen, mindig lenyűgöző kilátás fogad. Vannak barátaink, akik gyakran felhívnak, hogy „Gyertek, menjünk el egy tóhoz!” És minden alkalommal, tíz perc utazás után meg is érkezünk egy gyönyörű tóhoz, ahol Nika aztán több száz képet készít (nevet – szerk. megj.).

Nika: De tényleg, itt minden annyira gyönyörű – elképesztő természet, hatalmas hegyek

Vlad: Itt valahogy minden közelebbinek, elérhetőbbnek tűnik. Minden kéznél van.

Nika: Autóval. Csak nekünk nincs autónk.

Vlad: Jogosítványunk sincs.

Nika: Ez igaz. Szerencsére vannak barátaink, akik megmutatják nekünk a környéket, mert a tömegközlekedés nem túl egyszerű – vonatok, buszok… Autó nélkül nehéz eljutni Bukarestbe, sőt, még Brassóba is.

Vlad: Mégis, az emberek itt nagyon barátságosak, és végül is ez a legfontosabb. Néha viccelődünk, hogy „manipuláljuk” a barátainkat, hogy elvigyenek minket ide-oda – és csak reméljük, hogy ezek után is a barátaink maradnak (nevet – szerk. megj.).

Nika: Az emberek meleg szívűek, befogadóak, és ettől lesz szép itt az élet.

Vlad: Számunkra ez a hely most már egyfajta otthon – mivel nem tudunk visszamenni Ukrajnába, ezen felül Nika az én otthonom, én meg az ő otthona vagyok. Szóval igen, most tényleg nagyon szeretünk itt lenni. Kényelmes, nyugodt érzés itt maradni.

Legyen szép napod! (mondja nevetve tört magyarral Vlad a kávénkkal kiszolgáló pincérnek, majd megjegyzi, hogy majdnem már anyanyelvi szinten beszéli – szerk. megj.)

Mik voltak az első benyomásaitok a városról és az itteni emberekről?

Nika: Kezdem én. Az első gondolatom az volt: „Ööö… Romániába jöttünk – akkor miért beszél itt mindenki magyarul?” Őszintén, erről korábban semmit sem tudtunk. Tudtuk, hogy romániai klubbal ír alá szerződést ír, de fogalmunk sem volt róla, hogy ez a régió nagyrészt magyar ajkú. Az iskolában erről sosem tanultunk – senki nem említette. Szóval először nagyon meglepődtünk: „Miért magyarul? Miért románul?”

Vlad: Nagyon hazafias helynek tűnt – tényleg érezni, mennyire büszkék az emberek a nyelvükre és a kultúrájukra.

Nika: Itt, az emberek próbálják megőrizni a kultúrájukat, tudod? És ezt nagyon szeretem. Mert a mi esetünkben mi a Szovjetunió részei voltunk, és az nehéz volt. Most pedig próbáljuk megmenteni az ukrán kultúrát – a nyelvet, a zenét, mindent. Azt szeretem itt, hogy nektek van néptáncotok, van hagyományos viseletek, sok koncertet és rendezvényt szerveztek. Nagyon szép, hogy az emberek próbálják továbbépíteni a hidat, megőrizni és megtartani a kultúrájukat.

És most mi is ugyanezt tesszük. Próbáljuk megtartani a kultúránkat, a nyelvünket, a sajtónkat. Mostanra értjük meg igazán, mennyire fontos ez.

Mi az, ami a leginkább lenyűgöz itt benneteket.

Vlad: Egy csomó minden. Nekem például az ételek – fantasztikusan finomak. És az emberek – közvetlenek, barátságosak. Egyszerűen csak mondod, hogy „Menjünk el inni!” vagy „Menjünk a hegyekbe!”, és mindenki benne van. Van itt egyfajta közösségi szellem, amit nagyon szeretek. Sok jó embert ismertünk meg, és szeretnénk ezeket a barátságokat a jövőben is megőrizni.

Nika: Nyugalom van. Békés minden. Gyönyörű a természet, rengeteg csodás hely van a közelben.

Vlad: Gyakran viccelődünk azzal, hogy ha kitörne a „harmadik világháború”, mi egyszerűen itt maradnánk a hegyekben – itt biztonságban érezzük magunkat.

Könnyen ment a beilleszkedés?

Nika: Nekünk ez egyáltalán nem volt nehéz. Barátságos emberek vagyunk, és ma már sokkal könnyebb, mert az itteni fiatalok többsége beszél angolul. Nagyon meglepődtünk azon, hogy rengetegen éltek vagy dolgoztak korábban az Egyesült Királyságban. Ezt előtte nem tudtuk. Így a kommunikáció is sokkal egyszerűbb.

Vlad leginkább a csapaton keresztül ismert meg embereket – más játékosokat, azok feleségeit, barátnőit.

Vlad: Ha nyersz néhány meccset, együtt mentek el ünnepelni, iszogatni – így kezdődnek a kapcsolatok.

Nika: Én viszont teljesen véletlenül találtam új barátokat, megismertem Zsuzsát (Vinczellér Zsuzsa – szerk. megj.), Kseniát, aki Fehéroroszországból származik. Zsuzsát például úgy, hogy egyszer elmentem egy szalonba, hogy megcsináltassam a körmeimet, és megkérdeztem: „Ki beszél itt angolul és tud segíteni?” Ő rögtön mondta, hogy: „Én beszélek, de nem itt dolgozom!” Ennek ellenére segített, Instát cseréltünk. Később bemutatott egy fehérorosz lánynak, akivel mára ugyancsak barátok vagyunk, szóval amolyan láncreakcióként működött ez.

Vlad: Most már elég sok embert ismerünk. Például van egy barátunk, Csongi, akinek van egy háza itt, valahol a domboldalon (mutat fel Széldombon, a város fölé magasodó házak irányába – szerk. megj.). Még nem tudjuk, hol fogunk élni a jövőben, meddig maradunk itt, de szeretnénk majd itt egy kis helyet, a barátaink közelében, ami ha csak nyaralásra is, de tökéletes lenne, mert csendes, gyönyörű, békés.

Szóval már otthon érzitek magatokat itt?

Vlad: Mondhatni. Közel érezzük magunkhoz ezt a helyet.

Nika: De közben a jövőnket kicsit másként képzeljük el – talán egy nagyobb városban, ahol több lehetőség van munkát találni.

Vlad: El kell tudnunk tartani az Ukrajnában élő családjainkat is. Most nincs állandó jövedelmünk, ezért gondolkodunk, jobban mondva gondolkodnunk kell azon, hogy esetleg az Egyesült Királyságba mennénk, ahol jobb jövedelemért is dolgozhatnánk és így tudnánk segíteni az otthoniakat.

Emlékeztek arra a pillanatra, amikor eljöttetek? Akkor már ki volt törve a háború?

Nika: Erről tulajdonképpen külön is beszélhetünk, mert akkor még nem voltunk együtt. Az én oldalamról nézve: amikor a háború elkezdődött, Ukrajnában voltam. Ott éltem, dolgoztam, minden rendben volt. Jó volt az élet. Aztán kitört a háború, és nem tudtam, mit tegyek. Mindenki félt, össze volt zavarodva. Senki sem értette, mi történik, meddig fog tartani. Elhinni sem lehetett, hogy a mi időnkben valódi háború kezdődhet. De mégis megtörtént. Zaporizzsjában éltünk, ami Dnyipro és Donyeck között van, valahol a kettő között.

Vlad: Ami mostanra szinte frontvonal lett – háborús övezet. Én nem voltam Ukrajnában, amikor a háború kitört — ő viszont igen.

Nika: Én az egyetemen tanultam, a szüleim pedig a közelben, a kisvárosban éltek, ahol felnőttem. A háború kitörése után még néhány hétig ott maradtam, aztán úgy döntöttem, elmegyek. Lengyelországba mentem, ahol Vlad is volt. Akkor már ismertük egymást.

Vlad: Szeretem, mert nem tudsz olyant kérdezni tőle, hogy ne a kapcsolatunkról meséljen… (mindketten hangosan felnevetnek – szerk. megj.)

Nika: Még a háború előtt ismertük egymást közös barátokon keresztül. Neki volt egy barátja, nekem egy barátnőm, és ők ketten együtt jártak – valahogy így kapcsolódtunk össze. És ugyanabból a városból is származunk, igazából.

Nagyon nehéz leírni azt a napot, azt az érzést. Olyan furcsa volt. Az utcákon rengeteg ember, senki sem tudta, mi történik. Kora reggel elkezdtek bombázni minket repülőkről. Egy karaoke bárban dolgoztam általában késő éjszakáig, ezért reggelre kikapcsoltam a telefonom, hogy aludhassak. Amikor felébredtem, tucatnyi üzenetem és nem fogadott hívásom volt a szüleimtől és a barátaimtól, hogy ébredj, ébredj! Aztán megláttam az üzenetet:

„Kitört a háború.”

Nem tudtam elhinni. Felhívtam a szüleimet – ők a Zaporizzsjához közeli kisvárosban éltek –, és azt mondták, hogy gyere haza, itt biztonságosabb. De nem mentem. Mostanra a gyerekkorom városa szinte teljesen elpusztult. Már nincs otthonunk ott. Anyám most az én zaporizzsjai lakásomban él, apámat pedig besorozták. Azt kérdezgettem magamtól: „Mit tegyek?” Néhány hét után végül Lengyelországba mentem, mint menekült. Lengyelországban mindenki kedves, segített, még ha senki sem tudta, mi a teendő. Káosz volt, de közben szolidaritás is.

Vlad: Az elején senki sem tudta felfogni, mi történik. Az első két hét teljes sokkban telt. Azt hittük, rövid lesz – talán egy hónap, talán megegyeznek és abbahagyják. Senki sem gondolta, hogy ilyen sokáig fog tartani.

Zaporizzsja – jól ejtem? Most biztonságos ott?

Nika: Nem, egyáltalán nem.

Gondolom, nem vagy nyugodt a családod miatt.

Nika: Nem igazán (mondja némi habozás után – szerk. megj.). Körülbelül két és fél éve nem jártam Ukrajnában. Szeretném meglátogatni anyukámat, de őszintén szólva félek — és ő sem akarja, hogy menjek. Minden reggel azzal kezdi, hogy megnézi a híreket: mi történt éjszaka. Zaporizzsja állandóan bombázás alatt áll, sosem biztonságos. Folyton kérdezem tőlük: „Hogy vagytok? Tudtatok aludni?” De nem tudnak. Egész éjszaka az óvóhelyeken ülnek.

Vlad: A családom egy része még mindig Zaporizzsjában él, a másik része a háború kezdete után Kijevbe költözött, ahol valamivel biztonságosabb. A különbség az, hogy Zaporizzsját az orosz hadsereg repülőgépekről indított, irányított légibombákkal támadta, távolról míg Kijevben inkább rakétákkal. Ott a hadseregünk próbálja lelőni a rakétákat, de Zaporizzsjában ez lehetetlen: bombák, rakéták, repülők, és most már drónok is – rengeteg. Minden évben új fegyverek jelennek meg, és soha nem áll meg.

Szégyellem kimondani, de amikor a háború elkezdődött, én épp Oroszországban játszottam. Sokat utaztunk – Oroszország hatalmas ország –, ezért amikor idegenben volt meccsünk, mindig repültünk. Egyik reggel, már a repülőn ültünk, indulásra készen, de nem szálltunk fel. Hirtelen lezárták a légteret, és senki sem tudta, miért. Először azt hittem, csak késés van. Próbáltunk aludni, amikor elkezdett rezegni a telefonom – üzenetek jöttek a családtól, barátoktól, más ukrán játékosoktól: „Putyin beszédet mondott – kitört a háború.” Először nem hittük el. Azt gondoltuk, ez biztos valami álhír. Aztán jött az üzenet anyámtól: „Bombázzák a repülőtereket, a városunk lángokban áll.”

Nem volt álhír, elkezdtem feldolgozni, hogy a városom lángokban áll.

Próbáltuk felfogni, mi történik. Néhány orosz csapattársam sem értette. Azt mondták: „Ez őrület, ennek véget kell vetni.” Néhány napig percenként néztük a híreket – hol vannak az ukrán csapatok, hol az oroszok – semmi másra nem tudtunk gondolni. Körülbelül négy nappal a háború kezdete után rájöttünk, hogy ez nem fog gyorsan véget érni. Minden ukrán játékos úgy döntött, elhagyja a klubját, felbontja a szerződését. Az én klubom beleegyezett, hogy elengedjenek, így hamarosan teljesen megszakadt a kommunikáció az orosz játékosokkal.

Mit szóltak az első döbbenet után az orosz csapattársaid ehhez az egészhez?

Vlad: A klubtól néhányan, például az orvosi stáb egyik tagja írt nekem, hogy sajnálja, szégyelli magát az országa miatt. Megható volt. De volt egy másik, idősebb orvos, aki azt írta, reméli, hamarosan újra egy ország leszünk. Ő még mindig hitt a Szovjetunióban. Úgy mondta, mintha vigasztalni akarna, de csak azt mutatta meg, mennyire másként látjuk a világot. Tehát voltak oroszok, akik azt mondták: „Sajnálom, remélem, hamarosan véget ér,” míg mások: „Mit vártál? Zelenszkij és a Nyugat tehet róla.”

Miután elhagytam Oroszországot, megszakítottam a kapcsolatot a legtöbb orosz ismerősömmel – még a korábbi csapattársaimmal is. Néhányan dühösen írtak: „Miért mentél el? Jó pénzt kerestél itt. Az orosz szövegtség jól fizetett téged. Miért nem becsülöd ezt?” 

Tiszta propaganda volt, szó szerint. Nem tudtam többé beszélni velük. Egy darabig vitáztam, aztán letiltottam őket – feketelistára kerültek.

Értem. Szomorú, hogy még a sportban is látni ezt – teniszezők, akik nem hajlandók kezet fogni, ilyesmik.

Vlad: Pontosan. Ugyanez mindenhol.

Mondtad a propagandát… Érzitek például, hogy az emberek sztereotípiákat táplálnak az ukránokkal szemben a propaganda miatt?

Vlad: Számomra az volt a legfontosabb, hogy az elnökünk Ukrajnában maradt, azt is mondhatta volna, hogy vigyétek az egész országot, ő meg elmegy Lengyelországba, de nem tette. Maradt. Ez sokat jelentett. Az orosz propaganda megpróbálta elhitetni, hogy Zelenszkij elmenekült – hogy külföldre szökött. De ez persze nem volt igaz. Ez az egyik legnagyobb probléma a katonai invázió után: a propaganda.

Nika: Mindenhol működik, nemcsak Oroszországban.

Vlad: Mindenhol létezik, Lengyelországban például évről évre változott az emberek véleménye az ukránokról – néha pozitív volt, néha negatív. Itt az emberek általában kérdeznek: a politikáról, a háborúról. Mindenki reméli, hogy véget ér, de persze a propaganda nagy szerepet játszik, hogy megvan a véleményük is – az orosz, az ukrán, mindegyik országnak megvan a maga narratívája.

Vannak, akik itt soha életükben nem beszéltek még ukránnal, de hallottak ezt-azt a tévében vagy a közösségi médiában, és csak ismételgetik, amit ott láttak. Én azokat az embereket szeretem, akik őszintén beszélnek, a saját véleményüket mondják – nem csak azt, amit hallottak. Még ha mellé udvariasak is…

Például minden hazai meccsünkön fantasztikus volt a hangulat. Rengetegen jöttek, hogy biztassanak minket. Néhányan be is jelöltek Facebookon, és láttam, hogy néha megosztanak Zelenszkijről szóló posztokat. Ez rendben van. Mindenkinek van véleménye. Csak néha furcsa, mert mi nem a hírekből ismerjük a valóságot, hanem közvetlenül halljuk a barátainktól és a családunktól, akik ott vannak, a háború közepén. 

És amikor beszélünk itt emberekkel, azt mondják: „Nem, én láttam az orosz tévében, hogy Zelenszkij minden nap kokaint használ.” Ez frusztráló, de elfogadjuk.

Nika: Ha kellene válaszolnom, én nem éreztem semmi negatív tapasztalatot.

Ez amiatt is lehet, mert nektek is megvan a saját buborékotok, mert nem gondolom, hogy mondjuk Zsuzsa vagy Csongi ilyenekkel álljon elő.

Nika: Ez valószínűleg így van, ahogy mondtam is, jó és rossz emberek mindenhol vannak. Én egyszerűen csak olyanokkal veszem körül magam, akik jók és itt sok ilyet ismertünk meg. Soha nem volt semmilyen konfliktusom vagy rossz tapasztalatom. Az emberek mosolyognak ránk.

Például amikor kimegyek a piacra húst venni, van ott egy idősebb hölgy – annyira kedves. Próbálok kicsit magyarul beszélni: „Kérek szépen!, Köszönöm szépen!” Ő nevet, én is nevetek – jó érzés. A fiatal lányok ott kicsit beszélnek angolul, próbálnak szóba elegyedni. Kedvesek. Szóval nem, soha semmilyen problémánk nem volt. Az emberek itt fantasztikusak, mindig barátságosak. Nincs ellenségesség, nincs fagyos tekintet, semmi ilyesmi.

De van egy fontos dolog. Amikor valaki azt mondja: „Ó, ez politika,” azt nem tudom elfogadni. Mert ez nem politika. Apám harcol a háborúban. A barátaim meghaltak abban a háborúban. Az oroszok eljöttek az otthonunkba – a földünkre. Szóval hogyan mondhatja bárki, hogy „ez csak politika”? Zelenszkij maradt. Nem menekült el. Az embereink megvédik a családjukat, az otthonaikat. Ez nem politika – ez a túlélés.

És ezzel kapcsolatban mégis az a hír, hogy Zelenszkij komikus volt.

Vlad: Igen, tudom. De pontosan ezt szereti hangsúlyozni az orosz propaganda – hogy nevetségessé tegye őt. Amikor megválasztottuk, én még Ukrajnában éltem. Az orosz médiában azt mondták: „A Nyugat nyomta előre, az emberek valójában nem is akarták.”

De ez nem igaz. Mi ott éltünk, és tényleg őt akartuk. Valami újat akartunk, egy friss arcot, valakit, aki Európa felé fordul, nem pedig a régi oligarchák és bűnözők felé, akik korábban uralták az országot. A fiatalok többsége Zelenszkijre szavazott – talán 80 százalékuk. Persze, nem mindenki, de a többség igen.

És vicces, mert körülbelül nyolc éve még egy olyan jelöltünk is volt, aki Darth Vadernek öltözve indult az elnökválasztáson. Tréfának szánták, de jól mutatta, mennyire kétségbeesetten vágytak az emberek a változásra. Az emberek szimbolikusan szavaztak rá – nem azért, mert tényleg őt akarták elnöknek, hanem hogy kifejezzék: elegük van a korrupcióból, a régi arcokból.

Mindenesetre amikor kitört a háború, elhagytam Oroszországot. Emlékszem, veszélyes volt a helyzet a repülőtéren, mert Oroszországból Fehéroroszországon keresztül kellett utaznom, onnan pedig Lengyelországba. 

Amikor a repülőtéren felmutattam az ukrán útlevelemet, az ellenőr csak annyit mondott: „Rendben, beszélgessünk egy kicsit.” Elvittek egy külön helyiségbe. Rendőrök jöttek be, és kérdezősködni kezdtek. Nagyon ideges voltam – remegett a kezem –, mert a telefonom tele volt ukrán hír- és Telegram-csatornákkal. Megkérdezték: „Be akarsz állni a hadseregbe? Harcolni akarsz Ukrajnáért? Ki az apád?” Azt feleltem: „Olegnek hívják, ennyit tudok.”

Amíg kihallgattak, titokban elkezdtem törölni a Telegram-csatornáimat a hátuk mögött. De így is elkérték a telefonomat, és átnézték. Annyira féltem, hogy remegtem.