Akinek fáj az MCC hiánya, annak fájjon a falusi iskolák állapota is

Van egy műfaj, amit az erdélyi magyar közéleti Facebook egyre jobban ismer: a nyilvános aggodalom, hogy mi lesz azokkal az intézményekkel, programokkal, amiket a Fidesz létrehozott. Mintha ne próbálták volna erre figyelmeztetni a független elemzők és publicisták az elmúlt években… 

És a nyílt levél műfaja az új miniszterelnökhöz olyanoktól, akik vagy csőstől beálltak a Fidesz-narratívába, vagy „bölcsen” hallgattak. Most például kiderül, hogy a közösség egyik legfontosabb ügye épp az, hogy megszűnik az MCC, és emiatt talán nem lesz jövőre pénzügyi tudatossági kurzus egy maroknyi tehetséges gyereknek.

Ami közben nem derül ki – mert erről valamiért soha nem születik nyílt levél –, hogy ugyanennek a közösségnek 

a nagyobbik fele olyan iskolába jár, ami nem látja el a feladatát.

Miközben a romániai magyar közoktatás lassan, de biztosan vérzik el. Például a 2022-es PISA-felmérés szerint Romániában azoknak az aránya, akiknek a szövegértési feladatok legkönnyebbjei is nehézséget okoztak, 42 százalék, míg matematika területén ez az arány 49 százalék. 

Ez nem részletprobléma, ez azt jelenti, hogy a diákok nagyjából fele nem tudja megbízhatóan használni azt, amit az iskolában tanult. Ezt erősíti meg egy 2023-as, felnőtteket vizsgáló felmérés is: Románia felnőtt lakosságának több mint harmada részben vagy teljes mértékben funkcionálisan analfabéta, a matematikai alapkészségek terén pedig a negyven százalékot közelíti az elégtelen kompetenciákkal rendelkezők aránya. Vagyis az iskola legalapvetőbb, „olvasni-számolni-gondolkodni tanítok” funkciója nagyon sok gyereknél egyszerűen nem valósul meg.

Ráadásul ez  egy rendszer, amelyből egyre látványosabban tűnik el az, hogy a szegényebb gyerek is feljebb tudjon jutni, nem csak az, akinek a szülei már eleve jó helyzetben vannak. Nem ez lenne egy oktatási rendszernek ugyanis az egyik fő feladata? Ehhez képest a kutatók egyöntetűen arra jutnak, hogy a román oktatási rendszer méltányossága továbbra is az egyik legrosszabb: a szegények és a jól szituáltak között egyre nő a különbség, az iskola nem lát el egyenlősítő szerepet. 

Innen nézve 

egyenesen groteszk, hogy egyes erdélyi RMDSZ-es önkormányzati képviselők 

épp azon keseregnek a közösségi médiában, hogy megszűnik a Mathias Corvinus Collegium erdélyi középiskolás programja. Butka Gergő szatmári tanácsos nyílt levelet fogalmazott Magyar Péter miniszterelnöknek és Ruff Bálint miniszternek címezve, amelyben arra kéri őket, találjanak megoldást a program továbbvitelére – akár tandíjas formában is –, mert az ő gyermeke és több ezer másik diák számára ez jelenti a hozzáadott értéket a hétvégi szombat délelőttökön. Arros Orsolya udvarhelyi tanácsos pedig lelkesen visszhangozza: ugyanez érvényes Székelyföldön is, „közelebb van Szatmár Udvarhelyhez, mint gondolnánk”.

Csak épp az a kérdés, amit egyikük sem tesz fel saját magának: ha már ennyire fáj egy szombat délelőtti fakultáció sorsa, miért nem fáj ugyanilyen hangosan az, hogy hétfőtől péntekig mi történik ugyanazzal a gyerekkel?

Miért nem a közoktatásért írnak levelet?

Ha egy RMDSZ-es tanácsosnak fontos, hogy a gyereke szombatonként örömmel keljen fel egy pénzügyi tudatossági vagy művészettörténeti kurzusra, az önmagában szép dolog. De ha ugyanez a tanácsos – aki nem egy magánember, hanem egy törvényhozásban jelen lévő párt választott tisztségviselője – csak akkor ragadja meg a tollat, amikor egy budapesti alapítvány finanszírozása kerül veszélybe, és nem akkor, amikor a saját választókerületében szűnik meg például egy tanári állás, az legalábbis furcsa prioritásrendet árul el. Pontosabban: nem is furcsa, hanem nagyon is beszédes.

Az RMDSZ-nek parlamenti frakciója van Bukarestben. Van oktatási államtitkársága, huszonhat éve kezében tartja vagy társkezeli a romániai magyar oktatáspolitika gyeplőjét. Van befolyása a tanügyi költségvetésre, van lehetősége törvénykezdeményezésre. Ha tényleg az a baj, hogy a romániai magyar közoktatás nem nyújt annyit, mint egy szombat délelőtti MCC-kurzus, akkor a logikus lépés nem az, hogy egy magyarországi kormányfőhöz fordulunk könyörögve egy fakultatív program megmentéséért, hanem az, hogy nyomást gyakorolunk a saját pártunkra, hogy a rendes iskolarendszert hozza fel arra a szintre, amit annyira szeretnénk a gyerekeinknek.

Miért nem ez a nyílt levél született meg? Miért nem az RMDSZ frakcióvezetőjének, vagy akár a saját megyei oktatási felelősüknek címezték, hogy: „tisztelt képviselő úr, mikor lesz végre pénzügyi és médiaműveltség-oktatás minden magyar iskolában, nem csak azoknak, akik szombatonként be tudnak utazni 109 kilométert?"

Mert az a levél nehezebb. Abban nem lehet szépen, patetikusan, „ne politizáljunk, ez nem erről szól" felkiáltással lezárni a mondanivalót, abban szembe kellene nézni azzal, hogy több mint húsz év neoliberális oktatáspolitika alatt hogyan juthatott idáig a rendszer. Sokkal kényelmesebb egy másik ország kormányát noszogatni egy már működő, kész, felcímkézett programért, mint otthon, a tükör előtt feltenni a kérdést: – Mi magunk mit tettünk?

A közoktatás katasztrófája, amiről senki nem ír nyílt levelet

Elöregedő, kicserélhetetlen tanári kar falusi és kisvárosi iskolákban, szegregáció, magukra hagyott segítő szakemberek az oktatási rendszerben. Ezekről bezzeg nincs nyílt levél! Gyerekek, akik azért nem jutnak be jó középiskolába, mert a szüleiknek nincs pénze különórára, nincs autója a bejáráshoz, nincs ideje utánajárni, melyik líceum melyik szakán van még hely.

Ez az, ami valóban eltűnőben van a rendszerből: az esély arra, hogy egy szegényebb családból induló gyerek ugyanolyan eséllyel jusson egyetemre, mint egy jobb módú városi családból származó. Ezt hívják társadalmi mobilitásnak, és pontosan ez az, amit egy jól működő közoktatási rendszernek biztosítania kellene – és pontosan ez az, ami Erdélyben egyre kevésbé működik.

Ehhez képest az, hogy megszűnik-e egy szombat délelőtti, önszelektált, tehetséges és mobilis családok gyerekeinek szánt fakultatív program, tragikus lehet az érintett száznak vagy ezernek, de nem rendszerprobléma. Az RMDSZ-es tisztségviselők mégis úgy viselkednek, mintha ez utóbbi volna a sürgősebb ügy, miközben az előbbiről, a valódi katasztrófáról, amely az egész közösség jövőjét érinti, nem születik se nyílt levél, se sajtótájékoztató, se parlamenti interpelláció.

Ez nem véletlen elosztási hiba. Ez azt mutatja meg, hogy kinek a problémája számít politikai ügynek, és kinek a problémája marad néma statisztika.

Az elitképzés vakfoltja

Mert erről van szó: az MCC középiskolai programja – bármennyire is színvonalas, bármennyire is szeretett a gyerekek körében – szerkezetileg elitprogram, még ha ezt a szót senki nem szereti kimondani a saját gyereke kapcsán. A Kárpát-medencei nyolcezer diák, akikre a levél hivatkozik, egy szűrt, önszelektált csoport – jellemzően olyan családok gyerekei, akik amúgy is jobb eséllyel indulnak: van internet otthon, van könyv, van szülői minta, van szabadidő a versenyfelkészülésre. Ez nem vád, ez egyszerű aritmetika. 

És pontosan ez teszi különösen beszédessé, hogy egy RMDSZ-es tisztségviselők, akiknek elméletileg a teljes erdélyi magyar közösséget kellene képviselnie, a szegényebb, falusi, munkás- és kisegzisztenciájú választóit is, nem csak a városi középosztályt, – mondjuk a mostani felszólalók önkormányzati képviselők, ezért nekik valamelyest elnézhető –, ezért az elitprogramért állnak ki nyilvánosan, miközben a saját választóik zömének gyereke azért nem jut el semmilyen szombati kurzusra, mert nincs rá pénz, idő vagy közlekedés. Az ember azt hinné, egy magyar érdekvédelmi pártnak elsőre a többség, nem a kivétel jut eszébe – aztán jön egy Facebook-poszt, és kiderül, hogy mégsem.

A régi reflex: felfelé nézni, nem lefelé

Ez a fajta reakció sajnos illeszkedik egy jól ismert mintázatba. Az erdélyi magyar politikai elit hosszú ideje inkább néz Budapest felé forrásokért és presztízsprojektekért, mint a saját, otthoni társadalmi problémái felé. Ez a fajta figyelemelosztás nem véletlen.

Strukturálisan kényelmesebb egy már meglévő, külső forrásból támogatott elitprogramért lobbizni, mint otthon, a saját parlamenti többségi koalíciós alkupozíciójában küzdeni egy komplex, drága, sok ellenállásba ütköző közoktatási reformért. 

Az előbbi egy Facebook-poszt és egy patetikus levél, amit fél óra alatt meg lehet írni, és másnap lájkok formájában azonnal visszaigazolást is kapni rá; az utóbbi évekig tartó, hálátlan, látványos eredmény nélküli munka lenne, aminek a végén legjobb esetben is csak annyi történik, hogy pár évvel később valaki más arat le egy statisztikai javulást – pont az a fajta munka, amit egy valódi, a szegényebb választóit is képviselő baloldali érzékenységű pártpolitikának végeznie kellene, és pont az a fajta munka, amiért nem jár azonnali szívecske-emoji özön.

Mit kellene tenniük valójában

Ha az RMDSZ-es tisztségviselőknek tényleg fontos a gyerekek jövője, akkor a nyilvános fellépésnek nem a „mentsétek meg az MCC-t” kellene lennie, hanem azért kéne küzdeniük, hogy kötelezze el magát a pártjuk amellett, hogy a következő oktatási költségvetési vitában a magyar tannyelvű iskolák finanszírozása, a tanárbér-felzárkóztatás és a vidéki iskolák infrastrukturális helyzete kerüljön napirendre, minimum olyan hangsúllyal és nyomással, amilyennel most egy szombat délelőtti fakultatív kurzusért lobbiznak. 

Ha egy tanácsos képes megírni egy hosszú, érzelmes levelet egy magyarországi miniszterelnöknek egy alapítvány sorsáról, ugyanolyan hosszú, ugyanolyan érzelmes levelet kellene tudnia megírni a saját megyei tanfelügyelőségnek vagy a bukaresti oktatási minisztériumnak is, csak épp ez utóbbi, úgy tűnik, nem elég látványos ahhoz, hogy megérje a fáradságot.

Amíg ez nem történik meg, addig jogos a gyanú: nem a gyerekek jövője a tét ezekben a posztokban, hanem egy szűkebb, jobb helyzetben lévő réteg kényelme. De illúzió, hogy ez a réteg azonos az egész erdélyi magyar közösséggel.