A világ változik, ebben nincs mit jajgatni
A közösségek nem hirtelen tűnnek el. Inkább lassan elengedik egymást. Korniss Péter szerint épp ez az, ami miatt nehéz felismerni, a töréspontot.
A valódi újságírás nem a semmiből születik. Emberek dolgoznak nap mint nap azért, hogy a rólunk szóló történeteket hitelesen és szabadon mesélhessük el. Vannak írások, amelyekről azt gondoljuk, mindenkinek látnia kell. Ez is ilyen. Ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheted, kérünk fizess elő az uh.ro-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
Hat hónappal ezelőtt arra vállalkoztunk, hogy hatrészes sorozatot indítunk. Nem végérvényes válaszokat kerestünk, hanem történeteken, sorsokon és nézőpontokon keresztül próbáltuk körbejárni a kérdést: mit jelent ma a falu, a falusi lét, a hagyomány – és mit jelent mindez egy folyamatosan átalakuló világban.
A sorozat elején még úgy tűnt, mintha ezek a kérdések egy viszonylag jól körülhatárolható térben mozognának. Falvakról beszéltünk, közösségekről, szokásokról, helyi történetekről. Arról, ami eltűnik, ami átalakul, ami megmarad – vagy legalábbis úgy látszik. Januárban egy cikkbe azt írtam: Lesz egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe. Akkor ez még egy konkrét kép volt: erős, de belátható metafora.
Azóta viszont sok új nézőpontot ismertem meg. A hangsúly egyre kevésbé a látványos eltűnéseken, és egyre inkább azokon a mélyebb folyamatokon lett, amelyek nem egyik napról a másikra zajlanak, mégis alapjaiban formálják át a közösségeket. A kérdés lassan eltolódott onnan, hogy mi tűnik el, oda, hogy mi tartott össze valaha – és ebből mi az, ami ma még egyáltalán értelmezhető.
A hatodik, egyben lezáró részhez érve világossá vált, hogy érdemes egy lépéssel hátrébb lépni. Összerendezni mindazt, ami az elmúlt fél évben elhangzott. Ehhez pedig olyan nézőpontra volt szükség, amely nem csak egy helyhez kötődik, hanem hosszabb időtávból képes ránézni ugyanazokra a kérdésekre.
Egy élet Székre nézve
Ezért utaztam Budapestre, hogy Korniss Péterrel beszélgessek. Azzal a Korniss Péterrel, aki több mint fél évszázadon keresztül fényképezte a Kolozsvár melletti Széket. Aki nemcsak tanúja volt egy falu átalakulásának, hanem közben végiggondolta azt is, mit jelent közösségről, hagyományról, jelenlétről és eltűnésről beszélni úgy, hogy ezek a szavak ne üresedjenek ki.
De haladjunk sorban.
Már a beszélgetés elején feltűnt egy párhuzam Korniss Péter és Kerekes Emőke története között. Korniss viszonylag korán, tizenkét éves korában, 1949-ben költözött Kolozsvárról a családjával Budapestre. Egy olyan városból, amely akkor még inkább volt kisváros, mint nagyváros: messze a Ceaușescu-korszak későbbi, fojtogató lakótelepes valóságától, a ma ismert dübörgő metropolisztól.
Egy helyről, ahol – ahogy ő fogalmaz – szó szerint sírig tartó barátságok születtek. Székely Jancsit és Kolumbán Miklóst említi: mindkettejük halálos ágyánál ott volt. János itthon maradt, Miklós Amerikáig jutott – Korniss ott búcsúzott tőle.
Ehhez képest Budapesten nehezen ment a beilleszkedés. „Jó modorú kisvárosi gyerekként” nem igazán találta a helyét. Az első két évet egyetlen mondattal foglalja össze: nagyon rossz volt. Én itt két évre teljesen megkukultam – teszi hozzá.
Aztán az Eötvös Gimnázium következett, Kolumbán Miklóssal együtt. Ez az az időszak, amelyre már úgy emlékszik vissza, mint amikor valami végre helyrebillent.
A Képes Sportnál volt külsős fotós és a Fény-szövnél (Fényképész Szövetkezet - szerk.megj.) segédmunkás – közben már nekik is fényképezett. Egy reggel aztán a főnöke várta: gyere öcsém, kapd a felszerelést és rohanj ki a Balettintézetbe. Menj az Operába, a Balettintézetnek van főpróbája.
Korniss meglepve fogadta a munkát és jelezte is a főnökének, hogy ő azt sem tudja, hogy eszik-e vagy isszák a balettet. De ez nem tűnt akadálynak. A főnöke gyorsan lezárta a “vitát”: Nem baj, öcsém, te sportot fényképezel, ott is ugrálnak, itt is ugrálnak, na, eredj, csináld meg.
Így kezdődött
A bizonytalan kezdésből végül olyan anyag lett, amely kirakatba került az Andrássy úton, majd könyvvé, együttműködésekké nőtte ki magát. A balett hozta közel a néptánchoz is: Novák Ferenc, Tata hívta a Bihari János Táncegyütteshez. Itt már nemcsak fényképezett, hanem tartozott is valahová.
1967-ben Tata vitte el először Székre. Egy végigtáncolt éjszaka után hajnalban járta a falut, és azonnal tudta: ezt kell fényképezni. Hát erre találták ki a fényképezőgépet – mondogatta magában, mert úgy érezte, hogy amit Széken lát, azt a budapestiek közül szinte senki sem ismeri, és ha ő nem mutatja meg, talán nem is fogják megtudni, milyen kincs létezik itt.
Amikor munkásságáról kérdezem, azt mondja ő sosem akart dokumentálni:
Nem dokumentálni akartam. Ha dokumentálni akartam volna, akkor megmaradtam volna annál, hogy csak lefényképezzek mindent. Ez azért nagyon különböző dolog, hogyha az embernek gondolatai vannak, és az ember úgy érzi, hogy valamit el akar mondani általa, akkor már nem dokumentál, hanem akkor már valami nagyon fontosat próbál közvetíteni ezekkel és ezeken keresztül.
Innen indul az az ötvenöt év, amelynek során Szék nem témává, hanem viszonyítási ponttá válik. Nemcsak Korniss munkájában, hanem abban is, ahogyan a faluról, hagyományról és közösségről ma egyáltalán gondolkodni lehet.
Széken sem a tánc tűnt el először
A közösségek nem hirtelen tűnnek el. Nem omlanak össze, nem szakadnak szét látványosan. Inkább lassan elengedik egymást. Korniss Péter szerint épp ez az, ami miatt nehéz felismerni a töréspontot.
Széken sem a tánc tűnt el először. A táncház addig működött, amíg volt, aki megszervezze: aki szólt a zenészeknek, aki összeszedte a pénzt, aki megbeszélte, ki főz, ki nyitja ki a kultúrházat. A hagyomány nem magától él – emberek tartják életben. Amikor ezek az emberek elmentek, nem a kedv fogyott el, hanem a működés feltételei szűntek meg.
Ez is érdekelhet:
Tóth Hunor
Ez a mozgás eleinte nem volt látványos. A kilencvenes évek elején a széki asszonyok közül sokan jártak át Magyarországra dolgozni. Előbb árulni, később takarítani, idős emberekre vigyázni. Korniss nem kívülről figyelte ezt a folyamatot: személyes kapcsolatai voltak velük. Ismerte a neveket, a családokat, tudta, ki hová megy, mikor jön vissza.
Korniss Péter: Az aluljáróban (2014) / Könyvespolcok előtt (2015)
Nem megalázó történetként beszél róluk. Ellenkezőleg. Ezek az asszonyok gyorsan felmérték a helyzetet, alkalmazkodtak, dolgoztak, pénzt kerestek. Megbízhatóak voltak, pontosak, és közben otthon maradtak a kapcsolataik. Egy ideig.
Aztán a mozgás szélesebb körben is állandósult. Előbb Magyarország, később Nyugat-Európa lett a cél. A faluban egyre kevesebben maradtak, akik megszervezzék az ünnepet, a táncházat, a közös alkalmakat. A közösség nem tűnt el – elaprózódott.
Korniss Péter: Falusi iskolások (1973) / Nyugati pályaudvar előtt (1984)
A változás jelei aprók, de beszédesek. Széken egykor minden szegnek megvolt a maga kocsmája. Ma egy maradt. És az is gyakran üres. A meccs után már nem ülnek le egy sörre. Mindenki beül az autójába, hazamegy. Az emberek dolgozni járnak, hazamennek, becsukják az ajtót. A találkozások alkalomszerűvé válnak, majd elmaradnak. Nem haragból, nem közönyből – hanem mert így alakult az élet.
Ez is érdekelhet:
Tóth Hunor
Innen nézve Szék nem kivétel, hanem egy olyan hely, amelyet a kezdeti elszigeteltséget követően ugyanúgy utolért az a bizonyos változás.
Nem lokális ügy, világjelenség
Korniss gyorsan hozzáteszi: amit Széken látott, nem helyi sajátosság. Nem erdélyi ügy. Világjelenség.
Ezzel kapcsolatos egyik legerősebb emléke egy 1977-es amerikai egyetemi estéről szól. Kiállításmegnyitó után beszélgetnek, egy professzor hosszan lapozgatja a könyvét, majd megkérdezi: ezek az emberek, akiket a képeken lát, beszélgetnek egymással? Nem ünnepségeken, nem alkalomszerűen – hanem úgy általában.
A kérdés akkor még abszurdnak tűnt. „Hát persze, hogy beszélgetnek” – válaszolja Korniss. Kis falvak, mindenki ismeri egymást. A professzor erre csak annyit mond: neki van egy szomszédja, aki hét éve ott lakik mellette, és három éve jutottak el oda, hogy köszönnek egymásnak.
Ez az élmény évekkel később nyeri el az igazi súlyát. Korniss számára ekkor válik világossá, hogy amit Széken látott, az nem egy „elmaradott” világ maradványa, hanem egy másfajta társadalmi működés, amely Nyugaton már jóval korábban megbomlott.
A különbség nem fejlettség kérdése, hanem kapcsolati sűrűségé. És ebben a sűrűségben Szék nem múlt, hanem figyelmeztetés.
Lesz egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe
A cikksorozat elején egy mondattal próbáltam megfogni mindezt: lesz egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe. Akkor ez még egy elképzelt jelenet volt. Aztán azóta lessan eltelt egy év és ez a távoli fiktív kép sokkal inkább tűnik egy jelenkori, kortárs folyamatnak.
Nem az történik, hogy a falu eltűnik. Hanem az, hogy egyre kevesebb alkalom marad, amikor együtt van. Egyre kevesebb közös tér, közös idő, közös ügy. A temetés azért marad meg sokáig, mert ott még muszáj jelen lenni.
Korniss képei nem ezt a végpontot mutatják, hanem az odavezető utat. Azt az állapotot, amikor a közösség még működik, de már repedezik. Amikor a hagyomány még látszik, de már nem természetes. Amikor az együttlét eseménnyé válik.
Korniss Péter: Férfi plakátokkal (1997) / Szobasarok (1997) / Görkorcsolyás lány (2008)
Ebben az értelemben a széki anyag nem nosztalgia, hanem diagnózis. Nem visszanéz, hanem előre figyel. Arra kérdez rá, hogy mi marad meg egy közösségből, ha a formák túlélnek, de a az emberek lassan elengedik egymást.
És talán arra is, hogy felismerjük-e időben: nem a tánc tűnik el először.
A bizonytalanság kora
Amikor Korniss Péter ma a fotográfiáról beszél, már nem a technikáról beszél. Hanem a hitelről. Arról, hogy mit lehet még elhinni egy képről – és mit nem.
Az elmúlt évtizedekben azt látta, hogy a világ soha nem változott olyan gyorsan, mint most. A digitalizáció, az algoritmusok, majd a mesterséges intelligencia megjelenése alapjaiban kérdőjelezi meg azt a talajt, amelyen a dokumentarista fotográfia eddig állt. „A valóság, amire eddig támaszkodtunk, kicsúszik a lábunk alól” – fogalmaz.
Korniss Péter: Betlehemesek a lakótelepen (2010) / Betlehemesek a buszmegállóban (2012)
Nem technofób módon beszél erről, nem siránkozik. Inkább tanácstalan. Félti azt a közeget, amelyben egy képnek még súlya volt. Amelyben egy fotó képes volt megrendíteni, vitát indítani, változást elérni. Ma, amikor minden képről feltételezhető, hogy manipulált, generált vagy kontextusából kiragadott, a kétely válik alapállapottá.
Kornisst mindig a hatás érdekelte. Nem a műtárgy, nem az önkifejezés, hanem az, hogy a képek eljussanak másokhoz, és kapcsolatba lépjenek velük. Ebben az értelemben a jelenlegi bizonytalanság nem technikai kihívás, hanem morális kérdés: hogyan lehet ma úgy beszélni a világról, hogy annak még tétje legyen?
A széki képek ebből a szempontból is egy másik korszak tanúi. Nem azért, mert „igazabbak”, hanem mert egy olyan világban születtek, ahol a bizalom még nem volt kérdés. Sem a képekben, sem az emberek között.
Félúton
Fél éve még azt hittem, a faluról írunk. Aztán kiderült: inkább arról, ami ezekről a helyekről indul el — és arról, ami utána marad.
Amikor faluról beszélünk, hajlamosak vagyunk helyi történetként kezelni: mintha a változás oka mindig „ott” lenne. Pedig a falu átalakulása nem elszigetelt jelenség, hanem ugyanannak a világnak a része, amelyben a városok is átrendeződnek, a munkahelyek eltűnnek, helyettük újak jönnek, a közösségek pedig egyre inkább projektté válnak, nem alapállapottá.
Az elvándorlás ebben nem egyszerűen népességmozgás. Inkább egy új életforma: két hely között élni, két ritmust összeegyeztetni: itt az otthon, ott a munka; itt a nyelv, ott a pénz; itt az ünnep, ott a hétköznap. A modernizálódás pedig nemcsak infrastruktúra, hanem időbeosztás, figyelem, szokásrend: másképp találkozunk, másképp segítünk, másképp maradunk együtt.
Az elmúlt időben, a sorozat keretében feldolgozott történetek azért is fontosak, mert kivesznek egy kicsit a romantikából, abból a rózsaszín ködből, amelyet néhanapján mi magunk is szívesen ráhúzunk a vidéki életre. Megmutatják azt, hogy nem a hagyomány „hal meg”, hanem a közeg változik meg körülötte. És amikor a közeg átalakul, a régi formák vagy alkalmazkodnak — vagy üres jelképpé válnak.
Ez is érdekelhet:
Tóth Hunor
Egy köztes állapotban élünk: már tudjuk, hogy nem lesz visszaút, de azt még nem tudjuk, mi jön helyette. Talán ezért is érdemes újra és újra feltenni a kérdést: hogyan értelmezzük újra a közösséget, a jelenlétet, az egymásért vállalt időt. Mit jelent ma falusinak lenni, mit jelent a hagyomány — és képesek vagyunk-e ebből bármit is nem nosztalgiából, hanem felismerésből megtartani és élettel feltöltve továbbvinni.
Az uh.ro azért működik, mert van néhány szabadságszerető ember Erdélyben, akinek fontos a szabad sajtó. Ha te is közéjük tartozol, akkor arra kérünk, legyél az előfizetőnk.
A sorozat korábbi részei:
Tóth Hunor
Tóth Hunor
Tóth Hunor
Tóth Hunor
Tóth Hunor
