A Vibe legjobb bulija ott ért, ahol nem is számítottunk rá

A hétvégén átéltem életem legjobb buszozását. Pedig nem egy új, légkondicionált buszon ültem. Sőt, nem is ültem: heringként préselődtem több tucat ember között. Lehet, hogy aki miatt az út felejthetetlenné vált másnap már nem is emlékezett rá. De nekem ez a néhány perc örökre megmarad.

Stoppal a sártengerbe

Kezdjük az elején. A pénteki nap alapjáraton is különlegesnek ígérkezett, hiszen most először mentünk csak hárman, testvérek fesztiválozni. A legkisebbnek ez volt az abszolút első ilyen élménye. Sikerült szállást szerezni, sőt még stoppot is: innen is köszi a két lánynak, akik aznap délelőtt még érettségit írtak, délután pedig már elvittek minket Marosvásárhelyre, a Vibe Fesztiválra.

De az élet nem csak játék és mese, már az autóban, a rádióból megtudtuk, hogy jócskán esett az eső. Ez fesztiválnyelven sártengert jelent. Már csak azért drukkoltunk, hogy míg ott vagyunk, ne essen. A cipőinket a hír hallatán gondolatban már el is temettük. Végül megúsztuk, kellemes nyári este lett, aminek a fényét tovább emelte a Bolt-sofőrünk, aki volt olyan jófej, hogy kivitt minket a „világ végére”, a mező közepére.

„Tegyétek fel a kibaszott kezeteket, geci!”

Mióta legutóbb a Vibe-on jártam, a fesztivál új helyszínre költözött, de hangulatában ugyanazt hozta, mint korábban. Ötféle dübörgés a színpadokról, és egy óriási tömeg, amely hol a részegség, hol a sár, hol pedig az egyenetlen talaj miatt botladozott. Drága étel- és italárak, na meg nagyon-nagyon-nagyon „lengén” öltözött fiatalok – tiszta erdélyi Coachella, na.

Épp Dzsudló szántotta fel a nagyszínpadot, amikor odaértünk. Már miatta megérte volna kiváltani a napijegyet, mert nem sajnálta az energiát a buliból. Imádta a közönséget, és a közönség is őt. Nagyot szólt. 

Más is szólt nagyot, csak kevésbé a szánk íze szerint – belehallgattunk a KKevin-koncertbe is, de a következő mondat után elsodort a szekunder szégyenérzet: „Tegyétek fel a kibaszott kezeteket, geci!” Vagy valami ilyesmi, csak talán kicsit több indokolatlan trágársággal.

Eközben ment a Döndi Duó is. Bár nem az én ízlésvilágom, kifejezetten izgalmasnak tartom, hogy egy voltaképpen mulatós zenét játszó formáció ekkora tömeget képes megmozgatni egy olyan fesztiválon, ahol a többi előadó főleg trappet, hip-hopot és popot tol, a sátrakban meg a techno és a house dübörög.

Amikor a rendőr is ájuldozik

Éjféltájt kezdődött az INNA-koncert. Miatta vettünk jegyet, és minden banit megért. Energikus, vicces, szívmelengető, igazi nemzetközi élmény volt. Az énekesnő két sláger között három nyelven szórakoztatta a közönséget: javarészt angolul és románul, de a magyarral is próbálkozott. 

Hallottam, ahogy a hátunk mögött valaki bőszen fordította a barátainak a román részeket. Fiúk és lányok egyaránt ájuldoztak, hogy „micsoda nő”. Még a színpad jobb oldalán, egy tűzoltóautó tetején álló tűzoltók és rendőrök is a koncertet figyelték. Annyira elsöpört minket a „Caliente es tu amor”, hogy senkit sem zavart, hogy bokáig cuppogunk a sárban.

A koncert végén egyértelművé vált, hogy a tömeg java része INNA miatt jött, mert az emberáradat egyszerre indult meg a kapuk felé. A bejáratnál óriási fejetlenség fogadott: a taxik próbáltak elférni egymás mellett, a busz igyekezett megfordulni, közben az emberek épphogy csak szándékosan nem vetették magukat az autók elé, annyira nem törődtek a forgalommal. Kint nemcsak sár, hanem bokáig érő mocsaras részek is voltak. 

A húgaimmal azóta is azon a srácon nevetünk, aki magas térdemeléssel gázolt át egy ilyen lápos részen – hófehér cipőben és zokniban. Haver, reméljük, sikerült kimosnod!

A 67-es út a heringjáraton

Valahogy sikerült felküzdenünk magunkat egy buszra, ahol szinte azonnal öt-hat főre nőtt a négyzetméterenkénti népsűrűség. Kapaszkodni sem kellett, mert minden oldalról kitámasztottak a többiek. A szorultságérzésen egy kicsit sem segített, hogy a teletömött jármű is kivárta a menetrend szerinti indulást. Mindenki feszült volt, türelmetlen és fáradt. 

Már a hányinger, a klausztrofóbia és a tömegiszony kerülgetett, amikor egyszer csak egy srác – vagy talán több, mert a körülöttem lévők hátán kívül semmit sem láttam – a semmiből elkezdte énekelni a Republiktól a 67-es úton-t.

A helyzet váratlanságát mindenki másképp reagálta le: sokan azonnal telefont ragadtak és videózni kezdtek, mögöttünk egy középkorú nő kedvesen mosolygott, mi eleinte csak nevetgéltünk, aztán hirtelen már mindenki énekelt. Majd énekeltünk még egy dalt, és még egyet. Közben a felbujtó srác jópofán be-beköpte: „Éljenek a zenészek!”, „Ez jó volt!”, „Na még egyszer!” A busz népe pedig, egymás magánszférájába préselve, nagyokat nevetve, a hangi adottságokkal egyáltalán nem törődve fújta közösen a refréneket.

Engem teljesen elragadott a pillanat, de a húgom észnél volt, és érezte, hogy ezt meg kell örökíteni. Íme a hangulat:

Annyira spontán volt az egész, és annyira üde a szürke, goromba hétköznapokhoz képest, hogy a buszról leszállva is csak áradozni tudtunk egymásnak. A legkisebb testvérünknek persze az egész este óriási élmény volt, de ez a buszút tette fel a pontot az i-re. 

Mi, a többet látott idősebbek sem nagyon tudtunk mit mondani, csak annyit, hogy ez nem a szabály volt, hanem a kivétel.

A jelenünkben, ahol a mindennapjainkat már az AI és a patikamérlegen kiszámolt, filterezett tartalom uralja, könnyű fásulttá válni és elveszíteni a hitünket a valódi emberi kapcsolódásokban. De ez a buszút visszaadta a reményt. Mert generálhat a technológia bármilyen tökéletes világot, azt a nyers, kiszámíthatatlan katarzist, amit ötven fáradt, sárfoltos ember hoz össze a semmiből, egy tömött buszon a Republikot üvöltve, semmi mesterséges nem tudja leutánozni. Ez a pillanat teljesen spontán volt, tökéletesen tökéletlen, és pont ettől az utolsó szálig életszagú.

Bárki is voltál te, aki énekelni kezdtél, köszönjük neked az élményt!