Hóvihar és magyarellenesség a déli hegyekben
Kevesebb, mint 24 óra és viszontlátják a családot egy hónap után. De előbb ki kell cselezniük a rájuk rontó pásztorkutyákat.
Ez egy Déli-Kárpátok gerinctúra (szinte) élő közvetítésének negyedik része. Az első részben leírtam, hogy miért és hogyan és merre indultunk el.
Ugyancsak az első részben van a Bucsecs és a Királykő átkelésének leírása, és sok hasznos tudnivaló is, például hogy mit eszik a zerge, vagy hogy miért fontos része a történetnek az én lila gatyám.
Egyed Ufó Zoltán
A második részben van a Fogarasin való átkelés, melyben beleléptem egy bölényfosba, fél nappal kerültünk el egy szörnyű balesetet, leírom a Bâlea-átverésünk részleteit, egyeztetek Johannisszal a Negoj tetején, és Kuku abszolút hőssé válik.
Egyed Ufó Zoltán
A harmadik részben átkelünk az oltyán Himaláján: az istenverte motorizált Kapacinán és az alkesz öregekkel megáldott Páringon. Hatalmasat vétkezek a Jóisten ellen, mikor ünnepnapon kimosom a zoknimat, de megbocsát, ejsze, mert aztán túlélem a bulizós öregekkel való párbajt.
Egyed Ufó Zoltán
Ebben a részben a Retyezát-Godján-Cserna hegységeken kellene átvágnunk. Lesz kalandunk bután magyarellenes hegyimentővel, augusztusi hóviharral, -8 fokos hőérzettel, 80 km/órás széllel, és elérjük útunk legveszélyesebb szakaszát egy olyan helyen, ahol nem is gondoltuk volna.
Ezt a részt már az itthon melegéből töltöm fel, mert időközben hazaérkeztünk. Tartsatok velünk, és főjjetek kíváncsiságotokban, hogy sikerül-e eljussunk Herkulesfürdőig, vagy feladjuk hamarabb az elemekkel való harcot.
20. nap
Urikány határában ébredünk. Minden tocsog a bő harmattól. Félig nedvesen rakjuk el a sátrat, nincs idő megszárítani.
Jelzés sehol az út első 5 kilométerén. Csak megyünk a térkép és a GPS segítségével úttalan utakon, ott, ahol a jelzett útnak lennie kellene. Pedig ez a Retyezát egyik legfontosabb déli útvonala. Kellene, hogy legyen.
Ez egyike annak a három napnak, amit legkevésbé kedvelek az egyhónapos túrán: amikor tankolás után, kajával fülig felpakolva, hatalmas túlsúllyal kell kimászni a völgyből a gerincre. Nagy szintkülönbség, nagy meredek, nagy meleg, hatalmas izzadás.
A megsült, s most lehámlani készülő bőröm alatt kis hólyagocskákban gyűl az izzadtság.
Megjelennek röviden a jelzések az út szélén, de mire megszoknánk jelenlétüket, erdőkitermelő TAF-úttá változik a jelzett ösvény. Miért kell egy TAF-utat rárakni a jelzett turistaútra? Nem férne el máshol?
Az erdészeknek, erdőkitermelőknek sohasem voltak nagy barátai a hegymászók. Túl sokat látnak.
Kuku szerint ez az út rosszabb, mint a motorosok által széttúrt. Szerintem nem, mert itt széles az út, mindig kerül valahol egy darabocska egyenesebb, nem úgy, mint a másiknál. De abban egyetértünk, hogy rossz az út, főleg azért, mert jobbra-balra szedresek és málnások vannak, de termés nulla.
A jelzett ösvény keresztez egy esztenát. Előbb egy kis fekete terelőkutya szinte lerág minket, míg a pásztor a hóna alá nem kapja.
Aztán találkozunk egy kvados iparossal, aki az iránt érdeklődik, hogyhogy nem harapdált meg minket a kis terelőkutya. Büszke arra a kutyára, azt állítja, hogy 15 ezer euróba kerül, és hogy olyan kutya, amelyiknek két kilométerről rámutatsz a bottal a nyájra, és odatereli neked hiánytalanul. Úgy tereli őket, hogy harapdálja a lábukat. Ezért nem lehet leszoktatni a lábharapdálásról. Ezt az odaterelést elhiszem, a tizenötezer eurót nehezebben. Hogy mernének ilyen drága kutyát tartani? Náluk nincs kutyatolvaj rendőrfőnök?
Megpillantjuk a főgerincet. Kuku mondja: ez még nem is tűnik magasnak. Mert még nem is az. Ez még csak a gerinc eleje, 1300-1400-as csúcsokkal. Egy vad biciklis elhajt mellettünk. Ki van fulladva, de nem áll meg, hogy váltsunk pár szót. Aztán picit odébb leszáll, és elkezdi tolni a bringáját. Közeledünk hozzá, de ő ijedten nézeget hátra, mintha menekülne, s még mielőtt utolérnénk, ismét felpattan a drótszamárra, s elhúz előlünk. Mi megállunk egy forrásnál hosszasan, s engedjük, hadd menjen. Mert most múlik pontosan. Kuku kiböki: azért megdöbbentő, hogy a túrából már csak egy hét van. Igen. De milyen hét!
A gerincen egy szexi keresztet találunk egy odarögzített pléh zászlóval. Olyan, mintha a Tehnoutilaj-ban maszekolták volna negyven évvel ezelőtt. A 2025-ös év eseménye Udvarhelyen: központi felvonulással megünneplik a Tehnoutilaj megalakulásának a 75. évfordulóját. Balázs Árpi ír egy gyenge pionírdal kaliberű indulót az ünnep alkalmával, amiért én nagyon hálás vagyok, mert a gyermekeim szétröhögik az agyukat rajta, napokig éneklik, hogy
„büszke vagyok testvér,
hogy veletek dolgoztam,
Gábor Áron eszméjét
a szívemben hordoztam.”
Ádá fiam még táncol is hozzá, bugyiban.
Belépünk az óriási bolondgombák birodalmába, egy kilométeren keresztül hatalmas légyölő galócákat találunk, egyiket a másik után.
Szerencsére az óriásgalócák földjét az óriáskukujzák birodalma követi. Ennek még jobban örvendünk, csak azt sajnáljuk, hogy nem tudunk itt megállni egy hónapra. Akkora áfonyaszemek vannak, hogy vetekednek méretben a bolti amerikai áfonyával. Bátran merjük állítani, hogy az egész egyhónapnyi utunk alatt, az egész Déli-Kárpátok gerincét bejárva, itt a legnagyobb méretű az áfonya.
Az áfonya mellett málnából is rengeteg van, és olyan érintetlenül, hogy teljesen biztos vagyok benne, hogy errefelé nincs medve. Émelygésig lakunk belőle.
És akkor megpillantjuk túránk első, és mint később kiderül, utolsó medvéjét. Tőlünk száz méterre lehet, az úton, és iszkol előlünk. Mire a telefonom előkaphatnám, el is tűnik az útszéli bokrok között. Muszáj mi is arra menjünk, nincs mese, ennyiért nem fordulhatunk vissza. Előkaparom a gyergyóremetei gyermekfenyegető Orbán-csicska barátaim számára vásárolt önvédelmi spray-t, a másik kezembe veszem fotózásra kész telefonom, de hiába, ennek a medvének már nyomát sem látjuk.
Azaz látjuk aztán nyomát valami medvének, de nem biztos, hogy pont ennek. Szegény nagyon összetojta magát, csak remélni tudom, hogy nem a mi férfias illatunktól.
De látjuk nyomát sajnos a motorizált embernek is, szemét formájában.
És a nemzetileg túlfűtött motorizált embernek is, szintén szemét formájában.
Az út helyenként nehezen járható. Mikor másnap a Bucura tónál arra kérem a hegyimentőket, jelentsék felfelé, hogy ez az út rosszul van kijelölve, és nehezen követhető, azt mondják, hogy hiába jelentik, már többször jelentették. És hogy ők úgy tudták, hogy ez járhatatlan, mindenkit eltanácsolnak róla. Egyébként sem sok ember akad, aki ilyen hosszú úton akarna feljönni a Retyezátba, mikor vannak rövidebb és könnyebb utak is. De ha már mi arra vállalkoztunk, hogy végigmegyünk a gerincen, akkor a gerinc alacsonyabb részén is illik végigmennünk, nem csak a központi magas zónán.
Megszívat a Munții Noștri alkalmazás. Azt mondja, hogy forrás van egy helyen, leereszkedünk oda nagy zsákokkal, de hiába. Aztán átmászunk a gerinc másik oldalára, ahol a Mapy mutat forrást. Ott tényleg van. Zuhanyozunk, ruhát mosunk, frissen fogunk ágyba bújni a nagy nap előtt. Kuku mondta ma egy adott pillanatban: „el is felejtettem, milyen az, amikor az ember ágyban alszik”. Nem ártana jól aludjunk, mert holnap hosszú és kemény napunk lesz.
Lefekvés előtt még megkérem a gyermeket, hogy vágja le a bajuszom, mert már olyan hosszú, hogy zavar, hogy a számba lóg. Az egyetlen eszközünk, ami alkalmas erre, a körömvágó. Igen, székelyek vagyunk, de bicskával azért nehéz bajszot nyírni. Kuku boldogul, de érzem, nincs nagy tehetsége hozzá, nem íratnám fodrász szakosztályba licibe. Inkább valami műszaki osztályba fogjuk íratni, mint CNC-programozó vagy villanyszerelő, ezek izgatják Kukut. Ha hazakerülünk, az lesz az egyik első dolgunk, amint a suli megkezdődik, és kiderül, hol van üres hely.
21. nap
Reggel korán kelünk, mert hosszú lesz a nap. Estére meg kell érkeznünk legalább a Bucura-tóhoz, mert előtte nincs ahol sátoroznunk, és éjszakára már esőt és hideget jósolnak.
A nap első sugarai már az úton találnak. Nedves még minden, nem volt nagy szél, és bőven nyálazott az ég az éjjel. Az áfonyabokrok úgy kenik a harmatot gatyánk szárára, mint az udvarhelyi tanácsban a pártok a taknyot egymásra.
A jelzések java le van kopva, csak mész a semmibe, s próbálod kitalálni, merre lehet az ösvény. Többször elkeveredünk a törpefenyvesben, zsákutcákba futunk, átvágunk a bozóton, szerencsére jó irányba.
Hamarosan megérkezünk az egymásra hajigált sárga kövek világába. Ez a Retyezát. Mindig, mikor kérdik tőlem, hogy milyen a Retyezát, azt mondom: egy nagy halom sárgás kő sok szép tóval. Van, aki szerint ez az ország legszebb hegye.
Kétségkívül megvan a maga varázsa, főleg azok számára, akik vízlények. Én is nagyon szeretem, de valahogy a Fogarasi vagy a Királykő, s az utóbbi időben a Bucsecs is, közelebb áll a szívemhez. Meg a lakhelyünkhöz is. Persze, ha elengednének, szívesen eltöltenék egy hónapot egy retyezáti tó partján, remeteként.
Reggelinél megvizsgálom a „Vreau din România” szalámi csomagolását, és írja rajta apró betűvel, hogy „cu carne de porc și carne de vită din UE”. Ennyi. Ilyen jót, ilyen olcsón.
Nyomjuk tovább a sárga köveken toronyiránt. Már nem is fárasztjuk magunkat azzal, hogy a rég lekopott jelzéseket keressük, megyünk, ahol érjük.
A gumimaci a mászó ember legjobb barátja. S talán még az ízületeknek is jó, ha minden igaz.
A gumimacik segítségével elérjük a Kusztura-csúcsot. Ez itt már a hegy központi zónájának része, egy 2450-es csúcs. Még nem 2500-as, de szinte az. Azt mondtam magamban reggel, indulás előtt, hogy eddig lesz igazán nehéz. Innen már a magashegy látványa visz tovább magával. A csúcson a szokásos látvány fogad, ami mindent elmond erről az országról.
De ha nem nézek zászlót, vagy tönkretett táblákat, akkor szép a táj. Sőt, gyönyörű. Háttérben a Papusa és a Pelága, a Retyi két P betűs 2500-asa.
Elindulunk a Papusa felé. Egy nyáj mellett fog elhaladni utunk. Mikor odaérünk a földön heverésző pásztor közelébe, és köszönünk neki, az egyik picike terelőkutyája felugrik, és nekünkront. A botomat felé irányítva tartom távol, de nem hagyja magát, egyre veszettebbül csahol, mutogatja fogsorát és nem hagy továbbhaladni.
A pásztor lazán fekszik, tőlünk tíz méterre, vagy talán még annyira sem. Egy ideig próbálkozunk elhaladni a kutyától, de az bedurvul. Hogy lopta volna el a rendőrfőnök!
Nem hagyja magát, hirtelen felébred benne a főnökösködés, és nem hagy távolodni a nyájtól. Nem tudok mit tenni. Egyet bökök a botommal felé. Pont a szájába találok, elkezd nyüszíteni. Erre felugrik a pásztor is, és visszahívja. Még kölyök, mondja nekem enyhén mérgesen. Ha kölyök, akkor most kell megtanítani neki, hogy a turista nem ennivaló, válaszolom, szintén enyhén mérgesen. Unom már ezt, mikor a pásztor hagyja a kutyáját a túrázókat zaklatni, s mikor azok lefújják sprayvel vagy bármiképpen károsítják a kutyát védekezés közben, akkor fel van háborodva, hogy miért tették.
Mikor már jócskán elhaladtunk a nyájtól, jut eszembe, hogy le kellett volna fotóznom a kutyát. Hisz munkaidőben vagyok, tudósítanom kell.
Megérkezünk szerencsésen a Kusztura-nyeregbe. A hatalmas szél elől leereszkedünk pár métert a hasadásba a szélmentes oldalon, hogy nyugodtabban tudjunk pihenni. Kárörömmel nevetünk az ide begyűlt zengőlegyeken, akik nem tudják most azt játszani ebben a szélben, hogy állnak egy helyben és néznek minket.
A nyereg után ismét mászás jön. Hogy a cica rúgja meg, hogy ki találta ki ezt így, hogy a hegyen mindig mászni kell az ereszkedő után. Főleg így, egy heti kajával a hátadon. Szerencsére találunk pár bőtermő áfonyabokrot, és megállhatunk picit élni a fő szenvedélyünknek.
Elhalad mellettünk egy pár, váltunk pár mondatot, ők is elmesélik, honnan jönnek és hova mennek, és mi is. Kukut persze megint magasztalják. Mikor elmennek, hallok pár szófoszlányt, amit visszafúj a szél a beszélgetésükből: Via Carpatica.
Van egy ilyen kezdeményezés, hogy legyen egy út, ami végigmegy a Kárpátok gerincén, de még elég gyenge, nem talált még olyan komoly gazdát magának, mint a Via Transilvanica.
Mászunk felfelé a Papusára. Rühellem ezeket a kétszáz méter szintes mászásokat a csúcsok között, mikor ekkora zsákom van. Ha most születne még egy fiam, egészen biztosan Gültemnek neveznénk el. Mondom is Kukunak, hogy „legyen Gültem”. Ismeri a viccet.
Egy pihenőnél mutatja a lábujját. Vízhólyagja van. De nem fáj.
Nézzük a tavakat a völgyben: Peleaga, Peleguța. Kuku, aki tudja már, hogy a szomszéd völgyben Bucura, Lia, Ana, Viorica, Florica nevű tavak lesznek, levonja a következtetést: „tehát 6-7 tó el van nevezve nőkről, s még vagy 2-3 a Pelágáról”.
A csúcs déli csücskén találkozunk Abellel. Szimpatikus srác, egyből összehaverkodunk. A zoknijáról tudom meg, hogy csütörtök van. Mert egyébként egy végtelen körforgás az egész, csak megyünk és megyünk, és fogalmunk sincs, hogy milyen nap van. Kétszer is megesett, hogy feltöltöttem az anyagot, írtam Elődnek, hogy fent van, és utána vettem csak észre, hogy hétvége van, tehát nem dolgozik.
Abel azt mondja, hogy csak véletlenül van rajta a csütörtöki zokni pont csütörtökön. Nem figyelt erre. Azt hitte, hogy azt fotózom, hogy el van vágva a zokninak a szorító része. Azt minden zoknijánál elvágja, mert zavarja, ha szorítja.
Az akasztott babák csúcsán nagy pozitívum, hogy nincsenek matricák a csúcstáblán. Mert ki van írva egy kis táblára, hogy ne ragasszanak matricákat. Úgy tűnik, nem csak engem zavart az énközpontú szemetelésnek ez a művészetnek álcázott formája.
Kuku a Papusán üldögélve átnéz a Pelágára, s megkérdi: átmegyünk a másikra, hogy legyünk egy méterrel magasabban? Igen, fiam. Egy méter a különbség a két csúcs között. Ha raknánk ide egy másfél méteres halmot sárga kövekből, újraírnánk Románia földrajzát.
Az egy méterrel magasabb Pelágára átsétálni mi másból állna, mint abból, hogy ereszkedünk 200+ métert egy nyeregbe, majd visszamásszuk ezt a 200+ métert a túloldalon. De szépek ezek a sziklák itt a Pelága oldalában, s könnyebb úgy mászni, ha jó a látvány. S még Abelékkel is beszélgetünk útközben, így könnyebben telik.
Nekünk elvileg nem is kellett volna ide feljönnünk, mert a hivatalos piros sáv gerincút a Kusztura csúcsról a Buta-nyereg érintésével ment volna tovább a Jorgován-kő és a Godján irányába. De tettünk egy kétnapos kitérőt, mert Kuku még nem járt a Retyezátban, s hadd lássa ő is, hogy miért lelkendezünk, mikor a Retyezátról beszélünk.
Itt van Emil N aláírása. Ennek a fickónak sok hegymászó megígért már egy verést. Ez az ember képes volt összefirkálni (mert graffitinek nevezni ezt eléggé nehezemre esne) minden hegyen minden lehetséges „ojjektumot”. Tábláktól kezdve menedékházikókig, gyönyörű sziklákig mindent. Mész a Csukásban a legjártabb úton, a Bratocsa-hágótól felfelé, és a legszebb szikláról ordít, hogy hatalmas fekete betűkkel felfestette magát oda ez a genya.
Valaki mondta a napokban, hogy az iszlámmal az a baj, hogy fanatikus, és hogy olyan szörnyűségeket szül, hogy például levágják a tolvajok kezét. Az semmi! S az ilyen sziklára graffitizőknek a kezét nem? Milyen fanatikus vallás az ilyen? Vagy ha nem is vágják le a kezét, legalább rakják oda, hogy fogkefével súrolja le a mocskát!
Enyhén csepergő esőben ereszkedünk lefelé a Bukura-tóhoz. Aztán megáll az eső, és mi is megállunk, kukujzázni.
Úgy döntünk, egy óra múlva, hogy abbahagyjuk a kukujzázást, hogy még világosban érjünk le a tóhoz. Nem sokat megyünk, találkozunk egy derékig érő vörös hajú hableánnyal, aki csak úgy álldogál ott egy szikla tövében egyedül. Kérdem, valami baj van? Nincs, mondja, csak talált egy kisbékát. Ő is kérdi, valami baj van? Mert látta, hogy egy órán keresztül feküdtünk a földön. Nincs baj, mondom, csak áfonyáztunk.
Kérdem, hogy jön-e velünk le. Még marad, mondja. Mondom neki, hogy hiába csókolgatja a békát, nem lesz belőle királyfi. Majd meglátjuk, válaszolja. Addig mind dumálunk, míg kiderül hogy magyar ő is, és szülőfalumbéli, vásárhelyi. Szidóniának hívják.
Sajnos, nem tudom megmutatni nektek, mert kéri, hogy ne rakjak be róla fotót, szerinte a képeim rondák. Azok a képek pedig, amiket ő készít(tet)ett magáról, és szerinte szépek, azok szerintem túlságosan beállítottak, és nem újságba valók. Nehéz ezekkel a szép nőkkel, én feladom. Nem rakok be képet róla, ha ez a vágya, nem is próbálom győzködni.
Érzem már az első pillanattól, hogy Szidónia olyan miénkféle ember, aki a természetet élő lényként közelíti meg. S hogy azon kevés emberek egyike, akivel lehet arról beszélni, hogy lényiségek vannak a természetben, nem csak anyag. Abban egyezünk, hogy még dumálunk egyet, amíg itt vagyunk a tónál, ha már úgyis itt fogunk tölteni még egy napot a rossz idő miatt.
Elérjük a tóparti sátortábort. Sokan vannak, alig találunk sátorhelyet, azt is lent, egy mélyebb ponton, a tó közvetlen közelében. Örülök, hogy csak ott találtunk. Az éjszakai erős déli szélben a fentebb lévő, jó sátorhelyeken a szél szétcibálja a sátrakat, míg odalent nekünk sokkal békésebb éjszakánk lesz.
Este, félsötétben vacsorázunk. Abel meglep egy kis töltöttlaskával. Olyan derelyével, vagy tortellinivel, vagy bárminek hívják. Jól esik a meleg kaja. Nagyon rendes gyermek ez az Abel, s még a csaja is szép, kedves teremtés.
Örülök, hogy megismertem őket. S külön örülök, hogy a fiatalok között is vannak ilyen emberek.
22. nap
Ez egy laza napnak indul. Rossz időt jósolnak, ezért nem megyünk tovább, itt fogunk lézengeni a Bukura partján egész nap.
Enyhe sétával és nézelődéssel kezdődik a napom. Kuku még alszik, én mászkálok és megfigyelek.
Nagyon erősek a vízlények itt ebben a völgyben. Már csak a Bucura-tóból lefolyó patak selymes vizéből olyan erőt sugároznak a sellők, amilyet sehol nem éreztem eddig a kirándulásunk során, még a Páringban sem, a Gâlcescu-tónál, pedig ott is nagyon víz minőségű volt minden.
Új sátorhelyet keresek, mert azt ígérik, hogy meg fog fordulni a szél, és még erősebb lesz. A tábor legjobb sátorhelyet egy fiatal pár foglalta el. Szatmáriak, magyarok, s még kedvesek is. Megígérik, hogy átadják a helyüket. Nem is kell megfenyegessem őket, maguktól teszik.
Mennek le a hegyről. Mint ahogy szinte mindenki. A hegyimentők kihirdették a táborban, hogy hatalmas vihar várható és szörnyen rossz idő. Mindenki összeszedi magát, és tömeges levándorlás indul el. A tábor teljesen kiürül, 5-6 sátor marad csak.
Egy picit profitálunk ebből, mert van, aki nem akarja lecipelni a kajáját. Megpróbálja otthagyni a hegyimentőknél, akik visszautasítják, hogy egyébként is tele van a házuk otthagyott kajákkal, és örül, amikor mi örömmel elfogadjuk az ajánlatát. Nem sok kajáról van szó, de épp annyiról, hogy szinte fedezi ennek a váratlanul beiktatott egynapos kényszerpihenőnek a kajaszükségletét. Isten fizesse!
Ülök, és csak bámulom a helyet. Régi emlékeim vannak innen, vegyesek, jók is, rosszak is. Van olyan is, amiért szégyellem magam. Közel harminc éve annak, hogy itt voltunk egy kisebb csapattal, főként cserkészekkel. Még tizenévesek lehettünk, én már közelebb a húszhoz, de többen nálamnál pár évvel kisebbek. Kata, az akkortájt talán hozzám legközelebb álló túratársam, rosszul lett. Pont aznap, amikor én készültem egyedül átmászni a Zárt Kapuk nevű helyen, ami akkortájt le volt hivatalosan zárva, veszélyesség miatt.
A hegyimentők mondták, hogy le kellene Katát kísérni a hegyről, a Bukura-parti tábortól a Pelága-rétre. Nekem lett volna elsőbbségem a lekísérésben, én voltam a túra kitalálója és vezetője. De ugyanakkor mászni is akartam, életemben először voltam ekkora hegyen. Gyermek voltam. Hagytam mást, hogy lemenjen Katával, az egyik csapattársát. Az aznapi túra jó volt, életem egyik legjobb túrája volt, de a mai napig nem tudtam magamnak megbocsátani, hogy nem ejtettem a túrát, hogy lekísérjem a bajtársamat.
Mai fejjel nézve minden más, és minden sokkal tisztább. A távolságok sokkal kisebbek, a hegyek is sokkal kisebbek, és minden elhalasztott túra sokkal könnyebben pótolható. Akkor túlságosan rá voltunk görcsölve mindenre.
Azóta sem jártam itt a Bukura tónál. És a Zárt Kapuknál sem, amit azóta ismét megnyitottak a turistaforgalom előtt. A Retyezátban még voltam, de itt nem. Mennyire másnak érzem így harminc év után ezt a helyet, mint amilyennek éreztem tinikoromban.
Kuku felébred, átköltöztetjük a sátrat, reggelizünk. Aztán kukujzázás jön. A sátortábor környékén lévő áfonyabokrok is televannak gyümölccsel. Pedig hetek óta fullban van a hely sátrazókkal. Kuku megjegyzi: látszik, hogy másoknak nem az a túracéljuk, hogy sok áfonyát egyenek. Vagy csak félnek, hogy valamelyik szomszéd lepisilte az áfonyát?
Fogok egy kullancsot magamon a Bukura partján. Nem gondoltam volna, hogy ilyen magasan is szeretik a kicsi mocskok.
Ez az első teljes pihenőnapunk a túra során, van bőven időnk lazulni. Csináltatok egy fotót Kukuval, hogy legyen az „Udvarhelyi vagy, ha..." sorozatomba.
Ez most a divat Udvarhelyen. Akinek nincs ilyen fotója, videója, az nem is igazi udvarhelyi. Egy kicsit hideg van ahhoz, hogy egy szál pólóban fotózkodjak, de mit meg nem tesz az ember (az udvarhelyi), hogy a város elit rétegét majmolhassa.
Elbúcsúzunk Abeltől. Mennek le ők is a hegyről. Örülök, hogy megismerhettem, nagyon kedves emlékeim maradnak róla. Ha a fotójára ránézek, már attól is melegség önt el.
Délután elmegyünk egyet a hegyimentők házikójához, Szidóniát felkeresni. Ő a kisbékát bűvölő tegnapi csaj. Ejsze a tegnapi varázslat nem sikerült tökéletesen, mert Szidóniát ott találjuk a házikónál, nem vitte el fehér lovon a békából lett herceg.
Amint azt sejtettem, első találkozásunkból, tényleg van bőven közös témánk, el is kezdünk beszélgetni. Mindenféléről.
Megkínál levessel. Kábé két és fél hete nem ettünk levest, hát ez most nagyon jól esik. Helyesbítek: kegyetlenül jól esik! Ha még egy meleg vizes zuhany is lenne hozzá ... de nem lehetünk telhetetlenek. Dinnyére sört?
Leül mellénk az egyik hegyimentő is, egészen jó fej. Nyelvet és témát váltunk, az egészséges táplálkozásról kezdünk beszélni, s a cégéről, amelyik egészséges kajákat gyárt. Megtudom, hogy homoktövishez jobban passzol a mannaméz (fenyőméz), mint a többi mézfajta.
A gyógyszermaffiáról is dumálunk, a politikusokról, és arról, hogy miért nem érdemes a jóllakott szúnyogokat teljesen elseperni magunkról, hogy éhesek jöjjenek helyettük. Értsd ezt a politikai elitre. Időközben elered az eső is, beülünk a menedékház tornácára.
Jó másfél órát dumálunk, aztán a hegyimentő tovább áll, valami dolga akad. Szidóniával visszaváltunk magyarra, s beszélünk a Retyezátról, szellemi lényekről, a természetmegfigyeléseiről. Ő az a fajta hegyi ember, akit nem érdekel annyira a túrázás teljesítményjellege, inkább kimegy egy helyre, egy csúcsra, egy tóhoz, és ott sokat ül, megfigyel és átadja magát a természetnek.
Mesél a fesztiválról is, ami itt volt múlt hétvégén a Bukura partján. Szerinte szörnyű volt, a tündérek sírtak. S a fesztiválozók összeszartak mindent (bocsánat a szóhasználatért), szanaszét hagyva a környéken mindenütt a nem lebomló törlőkendőket.
Sokat hallottam a napokban erről a fesztiválról, és a neten is sokszor szembejött ez velem az elmúlt napokban, amíg volt netem. Túrázó körökben sokan fel voltak háborodva, hogy ennyire fontos természetvédelmi területen hogyan tudnak fesztivált szervezni, és főleg hogyan tudja ezt pontosan a nemzeti park igazgatósága megszervezni. Sokan azok közül, akik itt sátraztak azalatt, azt mondták, azt írták, hogy rossz volt, zavarta őket, egy természeti katasztrófa volt. Mások pedig, pont fordítva, azt mondták, hogy szerintük jó volt.
Én nem voltam ott, hogy lássam, ezért nem akarok állást foglalni. De nem tudom nem észrevenni, hogy egyre inkább rátörünk a temészetre, és csodálkozunk, hogy a természet is ránktör. Úgy kezdődött, hogy a komám visszaütött.
A parajdi sóbánya is röviddel azután zárta be magát, hogy elkezdtek fesztiválokat szervezni benne.
Ez is érdekelhet:
Egyed Ufó Zoltán
Jól dumálunk, mikor kijön egy ékszerrel díszített szakállú hegyimentő, aki eddig „aludt" odabent, és odaszól a másik hegyimentőnek, hogy mekkora pofátlanság, hogy az ő otthonukban mi idegen nyelven beszélünk.
Nézünk ki a fejünkből: mi van?
Nem jön, hogy elhiggyük. De a pasi megismétli az egész gondolatot, hogy nyomatékot adjon neki. Én nem tudom, hogy mit tegyek, elszoktam az ilyen esetektől. Szidónia magyarázkodik, hogy de ha közelebb jött volna, akkor románul beszélünk vele, és hogy hosszasan beszélgettünk románul, csak most váltottunk át magyarra, hogy a másik hegyimentő elment.
Jégcsap Hubert uraság (ez egy ékszerekkel díszített szakállú szereplő a Ruminiből, egyből ő jut eszembe erről az emberről) előadja, hogy ő már jó ideje hallgatózik, és magyarul beszéltünk. És kitart amellett, hogy ez megengedhetetlen.
Én odamegyek hozzá, kezet nyújtok neki, mondom, hogy nem értékelem az ilyen vad nacionalizmus egyetlen formáját sem, és inkább elmegyek.
Erre válaszként a pasi felrója nekem, hogy volt egyszer, hogy lehoztak egy magyart a hegyről, aki nem akart románul beszélni velük, csak angolul, s mikor leértek, akkor azzal bőcselkedett, hogy tud románul, de direkt nem akart megszólalni.
Én teljesen megértem, hogy ez fájt neki, én szégyellem, hogy vannak köztünk ilyen emberek, de mi köze van a mostani esethez? Nekem is fájt, mikor egy hétig minden nap megvertek a pionírtáborban azért, mert magyar vagyok, és mégsem rakok minden románt egy cseberbe, nem utálom őket tömegesen, és nem hányom fel mindenkinek, hogy mekkora pofátlanság, hogy meg akar verni.
Nem lehet egy teljes nép nyakába varrni egy ember tévedését, még akkor sem, ha az adott népből sokan vannak hasonló módon eltévedve.
Elköszönök és eljövünk.
Ezt a típusú leigázó-leigázott viszonyt, hogy „ti ketten egymás között beszéljétek az én nyelvemet, ha az én tetőm alatt beszélgettek" már sokszor tapasztaltam az életben, és mindig az emberi butaság csúcsának tartottam.
Mert ha ők találkoznak ketten románok az Alpokban egy hütte teraszán, fogadjunk, hogy egymás között nem kezdenek el németül beszélni, hanem románul beszélnek kettesben. Csak ha egy idegen is belekeveredik a beszélgetésbe, akkor van értelme áttérni egy olyan nyelvre, amit mindenki ismer.
Ugyanakkor ha két cseh beszélt volna csehül ugyanitt, akkor azzal nem lett volna baja. Csak a magyarokkal van baja, mert minket leigázottjainak tekint, és az az érzése, hogy mint az uralkodó nemzet tagjának, joga van arra, hogy előírja nekem, hogy őt és a nyelvét felsőbbrendűnek tekintsem.
Én mindenkivel igyekszem az ő nyelvén beszélni, vagy egy olyan nyelven, amit ő jól ural. De ha valaki azt várja el tőlem, hogy én a saját anyanyelvű barátaimmal, vagy otthon a saját családomban az ő nyelvét beszéljem, mert az ő menedékházában/országában/akármicsodájában vagyunk, azt butának, enyhén agymosott frusztrált nacionalistának, és beképzeltnek érzem.
Ha azt hiszi, hogy egy ilyen gesztussal el tudja venni nemzeti identitásomat, és igájába hajt. Ahhoz azért ennél több kell. Főleg itt a hegyen, ahol mindenki, de abszolút mindenki nemzetiségtől, vallástól, kortól, nemtől és gazdagságtól függetlenül egyenlő a Jóisten előtt.
Ha valakinek a békés együttélés azt jelenti, hogy én köteles legyek az ő nyelvét és kultúráját magamévá tenni, míg ő egy egyszerű köszönést nem akar megtanulni az én nyelvemen, akkor csak annyit tudok mondani neki, hogy kapja be.
Én imádom a román nyelvet és a román kultúrában rengeteg örömöt lelek. Sok remek román embert ismerek, akit testvéremnek tekintek, és jobban tisztelem őket, mint sok más magyar embert. Hegymászóként sokszor az életemet bízom rájuk, és képes lennék az életemet adni értük. De az olyanokat, akik eljátsszák nekem ezt a leigázó-leigázott viszonyt, lesajnálom, és hátat fordítok nekik.
Nagy butaság ez a fajta nacionalizmus, amelyben nem tiszteled a másik nyelvét, a másik kultúráját vagy hovatartozását, csak a tiedet. Miközben a másiktól elvárod, hogy nagyon tisztelje a tiedet. Óvva intem ettől a székely és magyar honfitársaimat is, mert a mi vidékünkön is van ebből éppen elég.
Kérek mindenkit, hogy tanuljunk ebből az esetből, mert a jelenség fordítva is ugyanilyen káros. Az a magyar ember, aki tudott románul, de angolul beszélt ezzel a hegyimentővel, csak azért, hogy szívassa, és kiélje rajta egyféle magasabbrendűségi érzését, csak azt érte el, hogy most ez az ember még frusztráltabb, mint azelőtt volt.
És lehet, hogy egyszer majd egy másik magyar ember, aki balesetet szenved a Retyezátban, meg fogja szívni, mert Jégcsap Hubert barátunk megkülönböztetett figyelemmel bánik vele, csak azért, mert a múltkor az a magát nagymenőnek képzelő magyar megszívatta.
Habár rondán viselkedett, én sajnálom Jégcsap Hubertet.
Jégcsap Hubert nem született magyarellenesnek
Valamitől lett ilyen.
Egyrészt politikai oldalról kapott egy jó adag agymosást, mint ahogy mindnyájan kapunk, ha bedőlünk a politikusoknak. És ezt az agymosást aztán pár igazi nagymagyar igazolta a valós életben is neki, hogy tényleg a magyarok olyanok, amilyennek mondták őket. Végül erre rájön az is, persze, hogy próbál imponálni egy nőnek, és nincs más eszköze, amivel be tudná bizonyítani, hogy ő az alfa hím, csak az, hogy az uralkodó, az elnyomó, a kiváltságos nemzet tagja.
Ez is érdekelhet:
Egyed Ufó Zoltán
Ez a baj a nagypolitikával is. Ha pár magyarországi vezető eljátssza a nagy nacionalistát, az nem csak rájuk lesz hatással, hanem az egész magyarságra, rám is, rád is.
Holnap mi fogjuk megszívni, hogy ma valamelyik hatalomtól megzakkant nagygóré politikai érdekből megjátssza a patriótát. Az nem működik, hogy te megvetést fröcskölsz magad köré, és tiszteletet vársz el cserébe. No fucking way, hogy ez működjön hosszútávon.
Ez is érdekelhet:
Egyed Ufó Zoltán
Az egészséges nemzeti érzelmek ott kezdődnek, mikor a másiknak is el tudod fogadni és tisztelni a nemzeti hovatartozását és kultúráját, miközben elvárod, hogy ő fogadja el és tisztelje a tiedet. De ettől egyre távolabb vagyunk. Mi is, ők is, s az egész világ is. Hamis patrióták ideje járja.
Túl libsi vagyok?
Lehet. Főleg ebben a kérdésben. De látom, hogy ebben a világban nem lehet semmit kapni, főleg tiszteletet nem, és szabadságot nem, ha nem adod te is cserébe ugyanazt. Ráadásul akkora öröm tud lenni az adás! Sokkal jobban feltölt, mint a fukarkodás vagy a gyűlölködés.
Nekem határozottan jól esik, ha valakivel a saját nyelvén tudok beszélni, megtisztelvén őt ezzel. Ahogy az is jól esik, amikor egy idegen anyanyelvű magyarul köszön nekem, vagy megpróbál egy egyszerű mondatot összerakni magyarul, hogy ezzel kedveskedjen nekem.
Itt a Bukuránál tele van a hely zászlókkal. A vihar közeledtével Kuku megszólal: ezek a zászlók, ha másra nem is jók, legalább a szél irányát jelzik.
Befekszünk a sátorba, írogatok. Közben eszembe jut egy régóta halogatott feladatom: a svájci bicskám segítségével fúrok két új lyukat az övembe.
Látványos színekkel és kegyetlen széllel érkezik meg az este. Valami potyog is mellé, nem nagy öröm kint lenni.
Megérkeznek valakik a szomszédunkba. Próbálják felhúzni a sátrat a tomboló szélben, közben egy gyerek kuporog a kőfal tövében fülig bebugyolálva. Felajánlom a segítségemet, de elutasítják.
Kicsit kínlódva, de sikerül felhúzniuk a sátrat egy túl alacsony kőfal védelmébe. Nem lesz könnyű éjszakájuk.
Nekünk sem. Salvamontos forrásaink szerint 75 km/órás szél tombol az éjjel. Kegyetlenül megrángatja a sátrakat. De hiába, nem tud kifújni minden fájdalmas gondolatot az agyamból. Fáj, hogy ilyen ez a világ, és főleg az, hogy egyre ilyenebb.
Nekem még könnyű, de Szidónia szegény még pár napig ott kell, hogy lakjon a hegyimentő házikóban Jégcsap Huberttel. Sajnálom szegénykét, de nem tudom áthívni a sátrunkba. Több okból is.
- Egy: nincs hely, mert ott van Kuku.
- Kettő: szégyenlős és boldogtalan fajta vagyok nők dolgában, soha nem tudtam és nem mertem becsületesen kezdeményezni.
- Három: az asszonynak élesek a körmei.
23. nap
Nehéz éjjelünk volt. Azaz csak nekem, mert Kuku jól aludt. Cuki dolog növésben lévő kamasznak lenni, ha a vihar le is bontja a házat a fejed felől, te akkor is jó mélyen alszol. Nincs más dolgod, csak enni és aludni.
Habár mellig érő falak vesznek körül, a 75-85 km/órás szél jól megtáncoltatja a sátrat. Kuku úgy fogalmaz: reggelre a sátor félig le volt bontva, mire mi nekiálltunk.
Gyorsan összepakoljuk, amit még nem vitt el a szél, és indulásra készen állunk. Kétszer végigjárjuk az egész környéket, fél órát pazarolunk keresgélésre, hátha megtalálnánk azt a kis füsszacsit, amiben a sátor rúdjainak lenne a helye. De nem találjuk. Szerencsére csak ez az egyetlen veszteség, minden más megkerült, amit a szél elhordott a sátor csomagteréből.
Elindulunk magas térdemelésben a Pelága-rét felé. Kuku kérdi: ezt az ösvényt csak a patakban tudták elvinni? Tény, hogy helyenként több méteren át bokíg érő patak folyik a jelzett úton.
A Pelága-réten tábla jelzi, hogy folyik a biznisz. Minden is eladó.
Van már egy zacskónyi szemetünk, részben amit mi termeltünk, részben pedig amit az úton összeszedtünk. Gondolom, megszabadulok tőle, ne kelljen még egy szűk hétig magunkkal cipelnünk. Odamegyek a parkolóban egy nyitott csomagtartójú autóhoz, s megkérem a srácot, hajítsa be az autójába a kis zacsi szemetet, s majd amikor a legelső településre ér, dobja el. Messziről jövünk, s messze megyünk, mondom neki, ne kelljen feleslegesen cipeljük. Persze, mondja, s átveszi a csomagot, behajítja a csomagtartóba.
Aztán elkezd gondolkodni, s megkérdi: az én autóm hol van? Bizonyára azt hiszi szegény, hogy az én autóm is itt van, csak az övében akarom a szemetet tárolni. Megnyugtatom, hogy az én autóm több száz kilométerre van. Végre összeáll a fejében a kép.
Kimászunk a Buta-nyeregbe. Ott egy kedves jelzőtábla-emlékmű fogad. Jaj, de jól esik, a sok zászló, legionárius kereszt meg minden hasonló után.
Találunk egy ősrégi jelzőtáblát is, ami mintha nekünk lenne szánva. Jelzi, hogy Herkulesfürdőig 40-45 óra van még. Azaz a mi tempónkkal 5 nap.
Amint mennénk tovább a Buta-nyeregből, halljuk, hogy pont azon az ösvényen, amelyiken mi kimennénk a tisztásról, bele a törpefenyvesbe, közeledik egy nagy nyáj. Visszább megyünk, nekivetjük a hátunkat a törpefenyvesnek, hogy védekezni tudjunk a kutyák ellen.
Jönnek is a kutyák felénk, loholva, de ahogy a pásztor meglátja hátulról a kutyák viselkedését (minket még nem lát) egy halk jelet ad, és a kutyák úgy elmennek mellettünk, mintha észre sem vettek volna. Jó, párszor még picit sóvárogva pillantgatnak felénk, de ennyi. Nem kellett ordibáljon nekik a pásztor, botot dobjon feléjük, szaladjon utánuk üvöltve, semmi. Csak egy halk jel.
A pásztoroknak, mert vannak vagy hatan is, mind kis kalapocskájuk van. Gyanítom, hogy Szeben környékiek. Példás, katonás rend uralkodik a felvonulásban, ennél szebb és rendezettebb nyájat én soha nem láttam. Elől pár nagykutya két pásztorral, aztán vagy ezer birka, középen még két pásztor, néhány megpakolt szamárral, ismét vagy ezer birka, a végén ismét két pásztor, egy napelemmel.
A juhok boldogak, kövérek, és lelkesen szaladnak, szinte repülnek hosszan a tájon. Nagyon szép látvány, picit olyan mesebeli az egész. Eszembe jut róla a „transhumanță”, amit tanultunk románból, ami egyféle vándor pásztorkodás, na most már van egy képem is hozzá.
Egy jó darabon egy széles ösvényen haladunk a törpefenyvesben. Gyönyörű ez az utacska, látszik rajta, hogy egy sokat használt, járt út.
Aztán kiérünk egy füves pampára.
Hogy ez mégsem az a tökunalmas pampa, mint más hegyekben volt, az csak annak köszönhető, hogy a háttérben helyenként megjelennek különféle gyönyörű mészkősziklák, szebbnél szebb, fehérben csillogó csúcsok.
Elhaladunk egy vizes hely közelében, de nem teszünk felé kitérőt, mert a térkép szerint odalent a völgyben vár a „La bolboroși” nevű híres forrás. Hogy híres, azt onnan tudjuk, hogy van neve a térképen. Kevés forrásnak van neve a térképen, csak a nevesebbeket tüntetik fel névvel.
Meglepi! Itt kellene legyen a forrás. De nincs. Ezúttal a Mapy alkalmazás szívatott meg. Ellenőrzöm, a Munții Noștri szerint ott fent lett volna a forrás, ahol eljöttünk. Bíztam a Mapy-ben, mert a múltkor jobbnak bizonyult, mint a Munții Noștri, de most pont fordítva sikerült a dolog. Ej, manapság már senkiben és semmiben nem lehet megbízni.
Amint elkezdünk az Albele mészkőszikláin mászni, fura, szaladó emberek jelennek meg. Mikor már a nemtudomhányadikat látjuk, rájövünk, hogy belecsöppentünk egy terepfutóverseny közepébe. Ha rossz akarnék lenni, azt mondanám: soha nem értettem, hogy ezek a terepfutók miért rohannak a természetben, lihegve, és folyton a talpuk alá nézve, ahelyett hogy szép lassan menjenek, és gyönyörködjenek a természetben. De most nem akarok rossz lenni, így megértem, hogy miért inkább itt szaladnak, és nem az udvarhelyi stadion mindörökkön örökké felújításra váró futósávján.
Megállunk enni egyet a Jorgován-kő előtt. Nagyon fogytán van a Kauflandos paprikás szalonnánk, mert az erősen bejön nekünk. Míg szalámiból még rengeteg van, mert abból jóval többet vettünk, mint szalonnából. Kuku mondja: az alkimistáknak nem azt kellett volna kitalálniuk, hogy hogyan lehet ezüstből aranyat csinálni, hanem azt, hogy hogyan lehet szalámiból szalonnát.
A Jorgován-kő töves-tövében belefutunk egy ellenőrző pontba. A pontbírók felvilágosítanak, hogy az Oslea Run nevű terepfutó versenyen vagyunk, ahol a pár száz résztvevő négy távon szaladhat: 8, 14, 26 és 41 kilométeres futamaik vannak. Kifaggatnak, hogy merre megyünk, majd az egyik pontbíró előkapar a hátizsákjából egy marék kaját, két főtt tojást és két eugéniát, hogy vigyük el. Hálásan elfogadjuk, mert eléggé határon állunk a kajával, s az étvágyunk is növekvőben, de az előrejelzés is egyre rosszabb időt mutat, ami újabb kényszerpihenőnapokat jelenthet.
Tovább haladunk, szembemegyünk a pályabontókkal. Habár még látunk később az úton egy-két ottfelejtett elemet, mégis szép részükről, hogy megpróbálják minél hamarabb összeszedni a jelzőelemeket. Vannak olyan hegyek, ahol a verseny után két hónappal is ott lógnak a műanyagok a fákon.
A Jorgován-kőre nem mászunk ki. Nem kell minden csúcsot elhasználnunk ezen az egy úton, legyen még okunk visszatérni ide, mert gyönyörű a hely.
A Stănuleții Mari csúcs alatt Kuku megszólal: ez olyan, mint egy kicsinyített Királykő. És tényleg olyan.
A Paltina nyeregben újabb két pontbíróval találkozunk, akik igyekeznek lefelé a bográcsozáshoz, és felajánlják adományba a pontjukban megmaradt rágcsa összeömlesztett verzióját, plusz egy sütit a saját gyűjteményből. Elfogadjuk, így a rövid leltár után a következőkkel gazdagodtunk:
– egy nagyobbacska zacsi ömlesztett földimogyoró, mazsola, perec, aszalt szilva és barack, +egy gumicukor-kukac
– egy kicsike zacsi vegyes csoki, darabokra tördelve
– 2 cikk narancs + egy maréknyi cikk citrom
– 1 alma
– 1 tökös tekercs
Isten fizesse!
A tökös tekercset hamarosan el is fogyasztjuk. Habár már másodnapos, erősen jól esik, ilyen finom tökös tekercset életemben nem ettem. Ezek a friss kaják, amiket kapunk ajándékba az úton, felszabadító érzést nyújtanak, valahogy kiemelnek a sajt–szalámi–szalonna kényszerháromszögből, és újabb dimenziókat nyitnak meg előttünk.
Egyre erősebb és erősebb a szél, Kuku előttem egyre részegebbnek tűnik.
Sasszemű fiam (nem olyan éles, hanem olyan széltől kifújt szemű) talál két flakont egy szikla alatt eldugva. Egyből tudom, hogy nem víz lesz bennük. Meg is szagolom, az egyikben pálinka, a másikban bor van. Megleltük valamelyik pásztor dugikészletét.
A szél úgy megizmosodott, hogy alig tudunk haladni. A még szomorúbb az, hogy egy növényzetmentes, füves gerincen vagyunk és nincs egy jó egyenes hely, egy kis lapos placc a hegy szélvédett oldalán, meredekek a hegyoldalak. Mind kutatjuk a szélmentesebb oldalt, de hasztalan. Ekkora szélben pedig tiszta csőd lenne kint a gerincen sátrazni. 80+ km/órás szelet jósolnak éjszakára.
Egy 2150-es csúcs sziklájának a tövében találunk egy szélvédettebb helyet. Nem egyenes, inkább teknős a hely, ahova felhúzzuk a sátrat, de hálásak vagyunk most mindenért.
Kiülök ide a gyönyörű tájba túrabeszámolót feltölteni. Tényleg szép a táj, csak kár, hogy a képen nem látszik, milyen szél és milyen hideg van odakint. Totál szétfagyok, mire feltöltöm a Fogarasi-szakasz utolsó napját.
Visszamegyek a sátorhoz, ahol kiderül, hogy Kuku időközben fogott egy kis jelet a sátorból, és odabentről, a jó melegből olvassa, amint én odakint csonttá fagyva töltöttem fel keservesen.
Megnézzük, hogy hány órakor van a naplemente, és bebújunk a sátorba a hálózsákba, ott várjuk, hogy eljöjjön a pillanat. Mikor eljött a pillanat, gyorsan kirontunk a hatalmas szélbe naplementét nézni.
Elkéstünk. Nem tudom, mit számolhattunk el, de tény, hogy a nap már lement. Nem is bánjuk olyan nagyon, nem sok örömünk lett volna benne, ekkora szélben. Rohanunk vissza a sátorhoz, és olyan gyorsan bújunk be, mint még soha.
Nehéz éjszakánk lesz. Minden-minden ruhámat magamra veszem, még az üres hátizsákot is ráhúzom kívülről a hálózsákra, de melegem csak nem lesz.
24. nap
Ha van valami, amire nem voltunk felkészülve, ez az. Azaz mégsem teljesen, de mégis.
Ismeritek azt a viccet, amikor a parasztbácsit a téesz repülőse felviszi egy kis műrepülésre? Csinálják a cseleket, nagy dugóhúzó, a bácsi rezignáltam megszólal:
– Erre számítottam.
A pilóta hátrasandít, amindenit, de nyugodt az öreg. Mutat neki még egy cselt, hirtelen zuhanórepülésbe vált. A bácsi megint:
– Erre is.
Húazanyád, gondolja a pilóta, kifogok rajtad! Többször megforgatja a gépet, végül a feje tetejére állítva repülnek. A bácsi megint megszólal:
– Na, erre nem számítottam!
Leszállnak, kérdezi tőle, hogy tetszett-e a repülés.
– Tetszett bizony, édes fiam! – mondja az öreg.
– Aztán mondja, öregapám, mi volt az a nagy laza szöveg, hogy számított erre, meg arra?
– Hát, fiam, tudod, számítottam rá, hogy összepisálom magam. Arra is, hogy befosok az ijedtségtől. De arra, hogy mindez a nyakamban köt ki, na, arra nem számítottam!
Így jártam én is. Mert arra fel voltam készülve, hogy lesznek fagypont közeli hőmérsékletek. Függetlenül attól, hogy augusztus van. Arra is fel voltam készülve, hogy lesznek időnként nagy szelek az egyhónapos út során, akár 70-80 km/órásak. De hogy a kettő együtt lesz, együtt jár majd egy -7 fokos hőérzettel, és egy olyan helyen kap el, ahol nem tudunk lehúzódni a gerincről, mert nincs hová, na, erre nem teljesen voltam felkészülve.
A Jóisten áldása volt, hogy megtaláltuk ezt a szélvédettebb helyet itt a Paltina csúcson, ahol, habár kényelmetlenül, de meg tudtuk úgy húzni magunkat, hogy a sátrat csak feleakkora szél cibálja, mint két méterrel odébb. De ez is bőven elég volt ahhoz, hogy picit szétfagyjunk. Minden lehetséges cuccomat bevetem, de aztán tényleg mindent, hiába. Úgy is fázok. Nem nagyon, de pont annyira, hogy kényelmetlen.
Reggel úgy döntünk, hogy a sátorban reggelizünk. Ilyen még nem volt. Nem szoktunk bent enni, de most akar a fene kibújni abba a hidegbe. De muszáj lesz, mert már éjféltől kell pisilnem, és ebben a korban már a visszatartás sem megy úgy, mint tizenötévesen.
Kibújok a sátorból, ami eléggé balettmutatvány számba megy, mert a sátor ajtaja pont a sziklára nyílik, ahol enyhén hídba hátraereszkedve lehet csak kibújni. De gyorsan bújnék is vissza, mert odakint épp havazik, eléggé vízszintesen. Háttal állok a nagy szélnek, és elkezdem kiengedni a fáradtolajat, ami úgy szétporlik a nagy szélben, és úgy elrepül, hogy azt sem látom, hol ér földet. Nem mindennapos megtapasztalás. Aztán megpróbálok egyet filmezni és fotózni, de pár másodperc alatt lefagy a kezem a nagy szélben.
Bebújás előtt még egyet fotózok a sátorponyván megállt hópelyhekről. Aztán visszabújok a melegbe, és testemhez minél közelebb próbálom dugni szétfagyott kezeimet, hogy engedjenek ki. Amikor bújok vissza, Kuku ránéz a kabátomra: „tényleg hó!”
Eldöntöm, semmi értelme így útnak indulni, addig fekszünk a sátorban, míg ki nem süt a nap. Ez be is következik egy-két órán belül.
Gyorsan összecsomagolunk, ügyelve arra, hogy nehogy valamit elfújjon közben a szél, majd elindulunk, mielőtt teljesen szétfagynánk. Azaz indulnánk, de nehezen megy. Kegyetlen ez a szél.
Nem a jelzett úton, hanem a sziklák között ereszkedünk le az alvócsúcsról, így a széltől is picit védve vagyunk, és van is, amibe kapaszkodjunk.
De aztán ahogy megyünk tovább a gerincen, nincs menekvés, muszáj a szélben menni. A fű érdekesen hullámzik, amint a szél-lények táncolnak rajta.
Botokat nem használunk, mert lefagynának a kezeink. A gumicukorka olyan, mint a kő. Kuku nagyon szomjas, de nem tud inni, olyan hideg a víz, hogy fagy szét a szája.
Mondom Kukunak: ha nem lett volna az a szikla ott, mi meghaltunk volna az éjjel. Erre Kuku: így igaz, reggelre nem kellett volna sátrat bontsunk.
Bármennyire is kegyetlen az idő, Kuku úgy dönt, a kirándulás fő céljáról nem szabad megfeledkeznünk. Így meg-megállunk és lehajolunk egy-egy marék áfonyáért.
Nyomatjuk tovább a nagy szélben. Filmezni sem tudok rendesen, valamitől ugrál a kamera fókusza, reszket a felvétel, nem tudom mi történik.
Úgy döntök, nincs semmi értelme egész nap így menni, hogy kiüssük magunkat, s a végén az sem legyen, ahol sátrazzunk, így a térképet és a jósolt szélirányt nézegetve úgy döntök, hogy a Scărișoara tónál egy kicsit védettebb lesz a hely, és délután leereszkedünk oda, nem kínozzuk magunkat estig.
Kuku élvezkedik azon, hogy ahogy belekap a szél a kabátomba, szépen kikerekíti, és úgy nézek ki, mintha 30 kilót még magamra raktam volna. Hagyom, hogy fotózzon le így. Hadd fagyjon le az ő keze is!
Ahogy elkezdünk ereszkedni a tó felé, enyhül a szél, szívesebben állunk meg áfonyászni. Kuku kérdi: a juhok eszik az áfonyát? Ejsze nem, válaszolom, mert akkor már lelegelték volna. De aztán meggondolom magam. Mert megfigyelem, hogy a sziklás oldalban, ahová nem jutnak ki a juhok, tízszer-hússzor annyi az áfonya, mint a juhok által vert ösvények közötti áfonyásban.
Mivelhogy ez egy ilyen félig-meddig pihenődélután lesz, megadjuk a módját a kukujzázásnak, belakunk, amennyire lehet. Úgy sejtjük, hogy lassan úgyis vége lesz az áfonyázásnak, el fog fogyni, amint ereszkedünk lefelé.
Kukunak áfonyás lesz a fehér bőrbélésű bakancsa. És nincs is hozzá lila zoknija, mint nekem. Amatőr! Nekem van lila zoknim és lila nadrágom is. Meséltem már nektek a híres lila nadrágomról? Tudom, hogy meséltem. Attól lett híres. Most is rajtam van, csak alól, alsónadrágként. Három réteg nadrág van rajtam, amiből a felső egy téli túranadrág.
Ahogy közeledünk a tóhoz, látjuk, hogy néhány kvad és egy buggy mászik ki a tótól, és húz el tovább a gerincen. Egy nemzeti parkban vagyunk, az ég szerelmére! Ráadásul egy olyan pontján, ahol út sincs, most próbálnak utat verni. Mit keres egy védett terület legfontosabb tavának a partján hat-hét olyan jármű, amelyikből olaj folyhat? Vagy bármi? A térképem szerint kijelölt sátrazóhely van itt, de kvadozó és motorozóhelyet nem látok.
Olvasom Hegyi Barnának, a Békási-szoros–Hagymás nemzeti park igazgatójának a Facebook-bejegyzésében, hogy ők is hogyan harcolnak a terepjárós genyákkal. Nekik is aznap, vagy pár nappal ezelőtt lehetett a terepjárós-fogó akciójuk.
Próbálom megérteni, mi lehet ezeknek az embereknek a fejükben, akik képesek mindent kicselezni, mindent áthágni, mindent megtenni, csak hogy széttúrhassák azt a kis érintetlenül megmaradt természetet is. Milyen hormonok szabadulhatnak fel bennük, és milyen reakciókat válthatnak ki egójuktól megfutott agyukban. Milyen örömökben lehet részük, mikor a pörgő kerék ássa bele magát a földbe, és repül a gyep, a föld meg a kövek, miközben ők kéjjel húzzák vagy nyomják a gázt, és keménynek érzik magukat.
Jól esik végignyúlni az aránylag szélmentes tóparton. Azért mondom, hogy aránylag, mert itt is fúj a szél, de érdekes módon itt nem nyugatról, hanem északkeletről. A völgyön jön fel, ami lent északnyugatra néz, majd egy nagyot kanyarodva északkeletről ér fel a tóhoz. Egy szó mint száz, itt is fúj a szél, de sokkal enyhébben, mint odafent a gerincen.
Eszünk is egyet. Étvágyunk az van. Bőven ebédelünk, mintha lenne még egy halom kajánk. Pedig nincs. Mikor én már hagynám abba az evést, Kuku mondja, hogy bontsuk ki a halkonzervet is, amit a Retyezátban kaptunk ajándékba. Kérdem: „nem laktál még jól”? Rázza a fejét: „mintha még semmit sem ettem volna, úgy érzem”.
Mondom Kukunak, hogy amíg meleg van, le kellene mosdjunk. Kuku erre: a jó meleg 5 fokban.
Később, miközben vetkőzöm, kérdem tőle:
– Kuku, hány fokot mondtál?
– Ötöt. De lehet, hogy van hat is.
– Szerintem nincs.
Fürdés után mosok is, kiterítem egy kőre a ruhákat, száradni a szélben. Honnan lehet felismerni a nagyvilágban az udvarhelyieket? Robi barátom szerint a bugyijukról. Ha valakin Mr. Big-es alsóneműt látsz, nyugodtan rákérdezhetsz, hogy udvarhelyi-e, mert elég nagy esélyed van eltalálni.
Téliesen felöltözve kifekszünk a napra, nézzük a térképet, hogy mennyit kell még menni, s hol fogunk tudni sátrazni. Egy őszinteségi pillanatban Kuku azt mondja: „Nekem a menéssel nincs bajom. S a sátrazással sem. Csak a kajával.” Igen, úgy tűnik, hogy innentől be kell osszuk picit a kaját.
Este 6 órakor elbújik a nap a hegy mögött. Hideg lesz, bebújunk a sátorba. Bekapunk 3-3 Aconitum bogyót, hogy a nagy szél hatását picit ellensúlyozza.
Dumálunk. Én kérdem: „Kuku, el tudod képzelni, hogy még két éjszaka, és vége?” Sorra vesszük, hogy mit nem fogunk többet csinálni ezen a túrán. Például nem fogunk már kajával teli zsákkal felmászni a völgyből a hegyre.
Elalszunk. Kell a pihenés, a következő napok rohanásról fognak szólni. Nagyon be kell indulnunk, hogy leérjünk Herkulesfürdőre, mielőtt a kajánk elfogy.
25. nap
Hajnalban kimászok pisilni. Csillog a fű a zuzmarától a holdfényben. Szép látvány, de nem sokat gyönyörködöm, gyorsan visszabújok, mert hűvös van. Legalább a szél nem fúj annyira.
Reggel összepakolunk és szaladunk neki a szeles hegynek. A legrosszabkor. Egy nyáj igyekszik bevágni elénk. Semmi kedvünk találkozni velük, arról híres ez a vidék, hogy gonoszak a kutyák, és nincsenek turistákhoz szokva.
Begyorsítunk. A nyáj is begyorsít. Még jobban begyorsítunk. Hegyre felfele szinte szaladunk.
Megnyerjük a versenyfutást. Sikerül elhaladjunk, mielőtt odaérnének. A kutyák észre sem vesznek. Mikor látótávolságba érünk, megállunk lihegni. Két nap után először leizzadtam.
Három nap után először levetem a kapucnis windstopperemet. Értsd úgy, hogy három napig éjjel-nappal rajtam volt, egy másodpercig nem volt levéve.
A sapkám is leveszem. Egy perc múlva gyorsan visszaveszem.
Ahogy haladunk dél felé, s az idő pedig halad szeptember felé, egyre kevesebb a bokrokon a fekete áfonya, s egyre többet találkozunk érett vörösáfonyával.
Sok szeretettel gondolunk kedvenc urológusunkra, Attilára, akitől egy életre megtanultuk, hogy a vörösáfonya az egyik legjobb természetes húgyúti fertőtlenítő.
Szépek ezek a hegyek is, de semmi különösen látványos. Ezt a szakaszt lazán kihagytam volna, főleg ebben a szélben, ha nem az a cél, hogy egyben lenyomjuk a déli gerincet.
Sáska-szöcskehadak pattognak boldogan körülöttünk. Bizonyára ők is örülnek a napsütésnek.
Ismét megjelennek kövér zöld barátaink, akikkel legutóbb a Fogarasiban találkoztunk. Úgy tűnik, ejsze mégsem valami szuperritka endémikus faj, nyugodtan összeszedhettünk volna belőlük egy rántottára valót. Sajnos nem hoztunk semmiféle főző-sütőeszközt.
Nagy füves hegyeken haladunk át, és örülünk minden kis sziklának, ami utunkba kerül.
Ha baloldalra nézünk, szépen látszik az Oslea gerince. Gyönyörű hegy, eddig csak a nevét hallottam, nem tudtam, hogy ilyen szép sziklás.
Jobboldalon a Godján és a Szárkő (Țarcu) völgyeit és csúcsait látjuk. Ma legalább ötvenszer eszembe jut temesvári barátom, Mircea Gherase, akinek a beceneve Țarcu. A hegyről kapta, amit szeret. Jó rég nem találkoztunk. Az utóbbi időben egyre több idő megy el a gyerekekre és a melóra, és egyre kevesebb jut a régi barátságok ápolására. Majd ha a gyerekek kirepülnek, sok régi barátomat kell megkeresnem, legalább egy telefonhívás erejéig.
Felérünk a Godján csúcsra. Ez az utolsó 2000 fölötti csúcs ezen a túrán. Picit elszomorít, hogy ide is duplasávos ösvény megy fel, amit a motorizált turisták vertek. De legalább zászló nincs odafent.
Nem sok fehér festék kellett ehhez a jelzéshez.
Hatalmas áfonyásokon át haladunk lefelé a Râul Șes irányába. Ekkora áfonyásokat én még életemben nem láttam. Kuku szerint ha ezt a helyet az áfonyás cigányok felfedezték volna, már mind Ferrarival járnának.
Nem telik bele két óra, cseng a telefonom, ismeretlen szám: "Jó napot, az áfonyás vagyok Zetelakáról". Na, ejsze az emlegetéstől csuklani kezdett az áfonyás cigánynénk, akitől minden évben vásárolni szoktuk az áfonyát. Csókolom a kezét-lábát, nagysága, de nem kérünk most áfonyát, épp a hegyen vagyunk és annyit ettünk az elmúlt egy hónapban, mint egész életünkben összesen. Nem áfonyája van, mondja szegény, hanem gombája. Nem érdekel? Nem. Sajnálom. Van gomba is elég itt a hegyen, de nem tudjuk elkészíteni. S pár nap még, mire hazaérünk, az asszony pedig már nincs otthon, elindult felénk. Ebből ma nem lesz vásár. Szomorúan búcsúzik.
Szép hely ez a Râul Șes, van egy varázsa ennek a magashegyi lapos völgynek, és a sokszáz forrásnak, erecskének, amely a hegy tövében ered és lassan tötymörög a patak felé, elmocsarasítva az egész lapályt.
Mégis, a hely ragyogó szépségét fakóbbá teszi, hogy többfelé az intenzív álattartás nyomai látszanak. A túllegeltetéstől kiszáradt foltok, szemét mindenfelé és vegyszercsomagolások szanaszét hajigálva az egész völgyben. Egy olyan helyen, ahol kétszáz méterenként jönne, hogy megállj és igyál egy-egy szép forrásból, ismeretlen vegyszerek csomagolását találod szanaszét hajigáva. És akkor elgondolkodsz, vajon mi is lehet ezekben a vizekben.
Egy kis nyeregben, ahol elbúcsúzunk a Râul Șes-től, mert az jobbra kanyarodik, egy kis tavacskát találunk. Ez lesz kirándulásunk utolsó hegyi tava.
Ez az a látvány, amiért nem volt érdemes ma reggel felkelni. Mászni a füves oldalakon, autónyomon.
Nem tudom, mennyire látszik a képen, de erősen sok a csillám ezekben a kövekben. Ennyire sok csillámot én még soha nem láttam, úgy ragyognak a kövek, hogy szedik ki a szemünket ellenfényben. Kell vigyázzak, ne mossak bugyit errefelé.
Megbontjuk az utolsó sajtunkat. Határozottan állítjuk, hogy a Bomilact-os füstölt sajt sokkal finomabb, mint a Gordonos, amit ezelőtt ettünk. Pedig itt is jobb, mint Csíkban, tudja minden udvarhelyi.
Soksávos autópálya nemzeti parkban. Gyűl bennem a düh.
És akkor megpillantunk egy otthagyott autót. Hú, hogy jönne, hogy kivágjam mind a négy gumiját. Nehezen, de visszafogom magam, nem akarom rontani a karmámat.
Viszket a kézfejem. Jönne, hogy vakarjam, de félek, hogy azzal csak ártanék. Így néz ki a bőröm 3-4 nap kemény szél és hideg után. Valószínűleg az egyhavi napsütés is besegített.
Egész délután-estefelé nézegetjük, hátha találunk egy minimális sátrazóhelyet a hegy szélvédettebb oldalán, de nulla öröm. Meredek oldalak vannak mindenütt. Már közeledik a nap a láthatárhoz, mikor találunk egy kicsi egyenesebb lyukat az áfonyás közepén, ahol, habár kényelmetlenül, de el tudunk lenni éjszakára.
Megnézzük a naplementét a gerincen, jól szétfagyunk időközben a szélben, majd szaladunk vissza, hogy bújjunk be a sátorba. Nem túl jó a hangulatunk. Ezt a napot lazán kihagytuk volna. Elegünk van már a vad szélből is, és ezekből az unalmas füves hegyekből is, amelyeknek olyan meredek az oldala, hogy nem lehet egy rendes sátorhelyet találni.
Várom már, hogy érjünk az Arjana körüli sziklákhoz. És azt is várom, hogy legyen vége. A tervek szerint még két nap, és pudingot majszolunk Herkulesfürdőn a forró vízben áztatva fáradt csontjainkat. Ez a kép tart még engem életben.
26. nap
Gyönyörű napkelfeltére (nem elírás, így szeretem mondani) ébredek. Süti a nap a sátrat.
Kukut felébresztem 8 óra után, mikor a nap már jócskán fent van, és felmelegítette a sátrat. Mondja a gyermek:
– Úgy érzem, elég meleg van.
– Bent a sátorban.
– De akkor miért nyitod ki az ajtót?
– Hogy legyen kint is.
Nem is húzzuk sokat az időt, csomagolunk és indulunk. Nagy táv vár ma ránk, ez a nap is a rohanásról fog szólni, ha holnap délután találkozni akarunk a családdal.
Nem szeretem a rohanást. Főleg hegyen nem. De ha muszáj...
Alig haladunk picit, megközelítünk egy nyájat, és a kutyák ránk rontanak. Szerencsére van előkészítve pár darab szalonnabőr ilyen esetekre.
Előd haveromtól tanultam, miután telefonon jól összevitatkoztunk a pásztorkutya-tartás nagy kérdései fölött, hogy a kutyák mindig éhesek, és a legjobb módszer ellenük az, hogy ha megeteted őket. Mi ezért egyetlen darab szalonnabőrt sem dobtunk el a túra során, mind megőriztük őket. És a csel be is vált.
A legbátrabb kutyát, amelyik leginkább meg mer közelíteni minket, és még a farka állása sem annyira agresszív, megkínálom pár darab szalonnabőrrel. Nagyon örül neki, egyből barátok is leszünk, és meglepetésemre elkezd bevédeni minket. A többi kutyát, amelyik támadásba lendülne ellenünk, kergeti el tőlünk.
Hosszan kísér az oldalban, és csak akkor hagy el, amikor már látótávolságon kívül kerülünk a többi kutya számára, és megkapja az utolsó jutalom-szalonnabőrét.
Áfonyás van mindenütt, de áfonya csak alig-alig van rajta, tíz bokronként egy szem. A hegy délkeleti oldalán haladunk egy jelzetlen ösvényen. Ez több szempontból is jó. Egyrészt kikerültük a nyájat. Másrészt nem kell csúcsot, azaz sok szintet mászni. Igaz, cserébe szinte kétszer annyit kell gyalogolni, mert nagy a kerülő. Harmadrészt a hegynek ezen a felén nem fúj úgy a szél, mint fent a gerincen. Jó meleg kezd lenni.
A kutyáktól való menekülésben erősen leizzadtunk, mert nem akartam megállni vetkőzni, míg meg nem szabadulunk az ebektől. Hatalmas vetkőzés következett, amint megálltunk. Az elmúlt napokhoz képest dög meleg van a hegynek ezen az oldalán. Délibáb-szerű jelenséget látunk, mozog a levegő, ahogy a nap telibe süti a domboldalt.
Egy forrásnál megállunk mosakodni és mosni. Pár napja nem volt erre példa.
Kuku mondja:
– Leveszem a sálamat három nap után. Vagy négy? Kábé.
Kukunak tavaly a Fogarasiban volt egy mondata, amin aztán egy évig röhögtünk, hogy nem is kell mosakodnia, mert lefúj róla mindent a szél. Ez most is szinte érvényes. De azért mégis mosakszunk, és jól esik.
Mosatlan is sok van, cseréltünk egy-egy ruhadarabot az elmúlt napok során, de mosni nem mostunk. Nem is fogunk most mindent kimosni, csak épp annyit, hogy a következő két napra elég legyen.
Villanypásztorral elkerített karámon keresztül vezet utunk. Ilyet sem láttunk már rég ilyen magas hegyen.
Kukunak irtózatosan hámlik a bőre a kezén, pereg le, amint a körmével megkaparja.
Vízhólyagja is van a gyermeknek. Azt mondja, hogy nem fáj.
Érdekes, félhold alakú kövekkel határolt "kapun" keresztül vezet utunk. Érzem, hogy valami van itt, de most nem állunk meg megfigyelni, rohanásban vagyunk. Nagyon nem bírom ezt a rohanást, de most "valamit valamiért" alapon ki kell bírnom két napig.
Egy ideje ismét a gerincen haladunk, egy nagy füves, unalmas gerincen, ahol továbbra is erősen fúj a szél. A változatosság kedvéért.
Szemközt a Mehádiai hegység gyönyörű sziklás vonulata látható, és én mind gondolkodom, hogy miért nem azon mentünk, és miért a Csernán, ami ilyen füves és uncsi. Persze, a választ tudom: egyrészt mert itt még soha nem jártunk, másrészt mert fel akarunk menni az Arjana-csúcs körüli sziklás részre, amit tavasszal kihagytunk, amikor három napig itt túráztunk. De erre majd csak holnap kerül sor, addig is nyomjuk a füves mezőket.
Közben még kerül egy-egy vadregényesebb, sziklásabb rész is a gerincen. Külön öröm, hogy az ilyen helyeken a kétsávos autóút helyét felváltja az egyszerű ösvény. Sőt, helyenként ösvény sincs.
Lassan járj, tovább érsz. És többet látsz. De akkor mi most miért tépetjük ilyen iramban?
Ezzel valakinek valamit akartak üzenni. De hogy kinek és mit?
Esteledik már, és nekünk nincs még szélvédett sátorhelyünk. Maximális sebességgel tépetünk furcsa jelzetlen ösvényeken borókás domboldalakban, minden olyan hely, ami térkép alapján jónak tűnne sátorozásra, különféle okok miatt használhatatlannak bizonyul. Eléggé kilátástalan a helyzetünk, és fáradtak is vagyunk, de nyomjuk és nyomjuk, hátha mégiscsak elérünk valahova, ami alkalmas alvásra, nem csak gurulásra.
A naplemente egy olyan nyeregben talál, ami egyébkén alkalmas lenne sátor felhúzására, de akkora a szél, hogy inkább tovább megyünk, mert térkép alapján úgy gyanítom, hogy a közelben van egy másik nyereg, ami szélvédettebb.
Sikerült! Még világosságban ideértünk. Itt is fúj picit a szél, de töredéke a másiknak. És habár ebben sem lesz nagy élvezet aludni, kibírjuk valahogy, tudván, hogy ez az utolsó éjszakánk fent a hegyen.
Kevesebb, mint 24 óra, és vége a nagy kalandnak, viszontlátjuk a családot egy hónap után, és ott fogunk közösen pancsolni a termálvízben.
Ez is érdekelhet:
Egyed Ufó Zoltán
Egyed Ufó Zoltán
Egyed Ufó Zoltán
Az uh.ro azért működik, mert van néhány szabadságszerető ember Erdélyben, akinek fontos a szabad sajtó. Ha te is közéjük tartozol, akkor arra kérünk, legyél az előfizetőnk.
