A jövő már bokszkesztyűben áll a ring közepén, és rád vár

Egy YouTube-videóval kezdődött az egész. Véletlenül bukkantam rá, JustVidman legújabb teméklesen videójára, amelyben a stúdióból valódi ringben álló robotokat irányítanak és egymás ellen bokszolnak. A képernyőn kisebb termetű, embernagyságú géptestek püfölik egymást, néha elesnek, ilyenkor emberek lépnek a ringbe, felemelik őket, és megy tovább a meccs. 

Azt hittem, átverés, biztos kamu az egész. De nem. Ez az Ultimate Fight Bots, röviden csak UFB – egy valós idejű, fizikai térben zajló robot box, amelyet a világ bármely pontjáról lehet irányítani. Nem kerül pénzbe, nem kér regisztrációt, még csak egy e-mail címet sem.

Ígyhát úgy döntöttem, hogy kipróbálom én is. Amit eleinte vicces szórakozásnak hittem, végül egy fura, sokrétegű élmény lett: egyszerre érződött játéknak, kísérletnek, és egy nagy, még csak körvonalazódó jövő ígéretének. A jövőnek, ahol nemcsak videojáték-karaktereket, de hús-vér emberek által működtetett robotokat is irányítunk majd – játékból, szórakozásból, vagy talán később már munka és hatalomgyakorlás céljából is.

A következőkben az UFB-t járjuk körül – azt, ahogyan működik, azt amiért izgalmas, és azt is amiért ijesztő. De közben nem tudjuk megkerülni azt sem, hogy a FrodoBots nevű startup, amely az egészet üzemelteti, milyen irányba tereli a játék és valóság határának elmosódását. 

Miközben robotokat veretünk a billentyűzetről, talán nem is sejtjük, mennyire gyorsan tanulunk meg együtt élni, és együtt dönteni ezekkel a gépekkel. Talán a jövő már nemcsak kódolva van – hanem bokszkesztyűben áll a ring közepén, és ránk vár.

Egy új iparág felemelkedése

Az Ultimate Fight Bots elsőre inkább tűnik videójátéknak, mint valódi sportnak. A különbség azonban alapvető: itt nem pixeleket irányítunk, hanem hús-vér emberek által karbantartott, valóságos robotokat. Minden mérkőzés egy fizikai ringben zajlik, valahol a világ egy távoli pontján – jelenleg egy szingapúri raktárépületben.

A rendszer lényege egyszerű: belépsz az oldalra, majd ha sorra kerülsz, kiválasztod, hogy melyik robottal szeretnél ringbe szállni (piros/kék), és már is irányíthatod az egyiket. A botok kisebb humanoid robot méretűek, a mozgásuk persze még messze nem tökéletes, de épp ez adja a játék élvezetét: mint egy részeg Terminátor, úgy támolyognak egymás felé, néha ügyes, néha komikus ütésekkel próbálva kiütni a másikat.

Ha egyikük felborul, a rendszer megáll – és valódi emberek, az úgynevezett ring support crew tagjai lépnek be a képbe, hogy a robotot talpra állítsák. Itt minden valós időben történik: a bokszmeccs, az irányítás, a kameraállások, sőt, még a hibák is – hiszen ez nem egy gondosan szkriptelt videojáték, hanem egyfajta nyilvános technológiai performansz.

A robotok vezérléséhez egy webes felület áll rendelkezésre, amely támogatja a kontrollereket és a billentyűzetes kiosztást is. Az alapmozdulatok – előrelépés, ütés, hátralépés, fordulás és fej mozgatása – egyszerűen elérhetők, de ahogy az ember elkezdi megtanulni a mozgások összhangját, előbújik a taktika, a ritmusérzék, a koordinációs képesség – és az is, mennyire emberivé tud válni egy géptest, ha mi adjuk a mozdulatokat.

A háttérben mindezt a FrodoBots nevű startup üzemelteti, amely nemcsak a harci botokra koncentrál, hanem más, civil célokra fejlesztett robotokat is létrehozott. Ilyen például az EarthRover, amelyet a világ felfedezésére terveztek: ha nem akarunk bokszolni, guruló robotunk segítségével sétálhatunk körbe városokat, tereket – távolról, de interaktívan. Ez a tevékenység nemcsak szórakoztató, hanem kriptovalutás jutalmakat is kínál, így a robotpilóta-lét nemcsak játékként, hanem új típusú „munkaként” is értelmezhető.

A FrodoBots egyre népszerűbb az online közösségekben – Redditen aktív AMA-k (Ask Me Anything) zajlanak a társalapítókkal, a YouTube-on pedig egyre több stream mutatja, ahogy játékosok az első bénázások után lassan belejönnek a robotbokszba. És bár az egész rendszer még mindig kísérleti stádiumban van, már most látszik, hogy nem pusztán technológiai demonstrációról van szó – hanem egy új típusú közösségi élményről, ahol a fizikai valóság és az online tér egymásba olvad.

És mindez hogyan alakít egy újfajta kulturális teret?

Az első néhány meccs után, amikor már nem az ütésre koncentrálsz, hanem a mozdulatok mögötti taktikát figyeled, elkezd motoszkálni benned valami kellemetlen kérdés: tulajdonképpen mit is csinálunk itt? Szórakozunk? Tesztelünk? Kísérletezünk? Vagy talán épp mi magunk vagyunk egy társadalmi kísérlet kulcsfigurái?

Az Ultimate Fight Bots nem csupán egy furcsa, távirányított bokszjáték. A jelenség mélyén ott feszül az a kérdés, amit a technológia fejlődése folyamatosan újra felvet: mit jelent embernek lenni, ha a test már nem velünk azonos, hanem egy gépen keresztül közvetítjük az akaratunkat?

A robot irányítása során meglepően gyorsan alakul ki a testélmény illúziója – ugyan nem érezzük az ütéseket, de mégis összerezzenünk, ha egy rossz mozdulat miatt a saját robotunk hátrazuhan. A kutatók már korábban is megfigyelték, hogy az emberek hajlamosak szinte empatikus kapcsolatot kialakítani gépekkel, főleg ha azok emberformájúak. A FrodoBots robotjai pedig épp ebbe a kategóriába esnek: bénák, bizonytalanok, de ettől valahogy emberiek. Mint a tanulásban botladozó gyerekek, akiknek szurkolni kezdünk. Vagy mint az alárendelt géptestek, amelyeket büntetlenül irányíthatunk.

És itt válik igazán izgalmassá – és nyugtalanítóvá – a kérdés: mit kezdünk a hatalommal, ha az, amit irányítunk, már nem csupán játékfigura, hanem egy géptest, amelyet más emberek raknak össze, tartanak karban, és amelynek mozgása egyre jobban hasonlít ránk?

Az UFB egyszerre játék és performansz, de közben előrevetíti azt a jövőt, ahol a fizikai jelenlét nem szükséges az erőszakhoz. Ha harcolni akarunk, nem kell odamenni. Elég egy robot. Ha felfedezni akarunk – ott az EarthRover. És ha egyszer ezek a rendszerek beépülnek a mindennapokba, hirtelen újra kell gondolnunk olyan fogalmakat, mint felelősség, jelenlét, vagy akár agresszió.

A FrodoBots projektjei – legyen szó a ringbéli küzdelmekről vagy a távolból vezérelt robotjárásról – nemcsak technológiai újdonságok, hanem kulturális terek is. Olyan próbapályák, ahol kipróbáljuk, hogyan viselkedünk, ha a testünk már nem velünk azonos. És hogy mit kezdünk azzal a lehetőséggel, ha következmények nélkül lehet cselekedni.

A robot nem fájlalja az ütést. De mi mit tanulunk abból, hogy nem fájlalja?

Az irányítás élménye könnyen átalakulhat kontrollmániává – és ezt már most látni Reddit-posztokban, ahol játékosok trükkökről, „kill shotokról” és „dominancia-stratégiákról” beszélnek. Ez még vicces, de egy másik dimenzióban már kevésbé az. Vajon ugyanez az attitűd mennyire lesz jelen, amikor robotok nemcsak egymást, hanem embereket szolgálnak ki, figyelnek meg vagy épp helyettesítenek a munkahelyen?

A technológia mindig tükör. Az UFB pedig egyszerre paródia és előkép: nevetséges és félelmetes. Olyan, mintha egy gyermekrajz próbálná lefesteni a jövőt – de az arányok ijesztően pontosak.

A tudat, hogy ez tényleg megtörtént

Az első robotmeccsemen tíz másodpercet bírtam. Talán tizenötöt. A képernyő túloldalán a géptestem megindult előre, oldalra dőlt, majd mintha egy diszfunkcionális szobor próbálna kungfuzni, kibillent az egyensúlyából, és arccal előre elterült a ring padlóján. A másik játékos – vagyis robotpilóta – még mozdulni sem nagyon tudott, mire a bírói rendszer leállította a mérkőzést. Egy hús-vér ember lépett be a ringbe, letérdelt a robotom mellé, és úgy állította fel, mint egy óvodai bábjáték hősét. Aztán folytattuk is tovább.

A bénázás elkerülhetetlen, és közben végtelenül szórakoztató. Még akkor is, ha a robot nem azt csinálja, amit akarsz – vagy pláne, ha azt csinálja, de rosszkor. Az UFB nem ad instant sikerélményt. Nincs tutorial, nincs fokozatosság. Bedobnak a mélyvízbe, és ott kell megtanulnod lélegezni – vagy legalábbis egyensúlyozni. A mozgás furcsa, darabos, de van benne rendszer. Az első két-három meccs alatt csak elestem. A következő ötben már ki tudtam védeni egy-egy ütést. A tizediknél már én vittem be az első „K.O-t”.

Ez a tanulási folyamat különösen élvezetes, mert valóságos dolgokon keresztül történik. A súly, a mozgás, az esés – ezek nem animált trükkök. Ezek valódi kamerák által közvetített jelenetek. Az érzés kicsit olyan, mintha bábjátékot irányítanál élőben, de a báb most először képes visszaütni. És néha jobban, mint te.

A robotpilóta-létben van valami furcsán meghitt. Nézed a géptest mozgását, és egyre jobban kezded felismerni magad benne. Nem úgy, mint egy videojáték-avatarban, hanem úgy, mint egy bénán mozgó kiterjesztésedben. A hibáid az ő hibái. A sikereid viszont – szinte zavarba ejtően – a tiétek közösen. Ez nem csak egy karakter, akit „te” irányítasz. Hanem egy test, ami most már egy kicsit akár te is vagy.

És amikor végül sikerül – amikor végre egy pontos jobbossal földre küldöd az ellenfelet, amikor a géped megáll a lábán, és a kamera rád fókuszál – ott van az az érzés, amit sok videojáték csak utánozni tud: a valóság íze. A tudat, hogy ez tényleg megtörtént, nem szimuláció, jobban belegondolva kicsit talán jesztő is. A robot tényleg ütött. A másik tényleg eldőlt. És mindezt te csináltad, a nappalidból, egy kontrollerrel a kezedben.

Ez az UFB legnagyobb trükkje: úgy adja meg a győzelem érzését, hogy közben sosem feledteti veled, milyen képlékeny a határ játék és valóság között. Nemcsak versenyzel, hanem újra tanulsz mozogni – egy másik testen keresztül. És ez a tapasztalat, legyen akármilyen abszurd, egészen addiktív.

Hol kezdődik a felelősség? És hol ér véget a játék?

Az Ultimate Fight Bots világa elsőre játéknak tűnik. Egy vicces ötletnek, ahol robotok csapkodják egymást a világ túlsó felén, miközben mi nevetve irányítjuk őket a billentyűzetről. De ha pár óránál többet töltesz a ring körül, ha elkezded felfedezni a FrodoBots többi projektjét, az EarthRovert, a jutalom-alapú robotjárást, a kriptós ösztönzőrendszert – akkor lassan összeáll egy kép.