A hagyományt nem kell őrizni, nem fut el
Orendi István szerint a néptánc alapja a személyes jelenlét. Addig él, amíg közösségben történik. És Székelyudvarhelyen jelenleg történik.
Székelyudvarhelyen több évtizede erős a néptánc és a népzene jelenléte: amatőr együttesek, táncházak és intézmények működnek egymás mellett, egyre több fiatalt megszólítva. De mi áll ennek a folytonosságnak a hátterében, és hogyan maradhat egy hagyományos műfaj ma is élő?
Orendi István, az Udvarhely Néptáncműhely igazgatója pályájáról, a táncházmozgalom változásairól, intézményvezetői tapasztalatairól és a jelen kihívásairól beszélt, miközben azt is megfogalmazza, miért nem megőrizni, hanem megélni kell a hagyományt.
Él a kultúra?
Itt a szűk térségünkben biztosan. Bizonyítja, hogy egy ekkora városban ennyi amatőr néptáncegyüttes van, és nem 12 éve léteznek, amióta én itt vagyok, hanem 25-30 éve és máig nagyon fontos a munkájuk. Van táncház felnőtteknek és gyerekeknek, népzeneoktatás, van egy hivatásos együttes és nagyjából az összes székelyudvarhelyi iskolában, valamilyen formában néptáncoktatás zajlik.
Van, aki szerint a néptánc inkább szép hagyomány, mint élő műfaj. Mit gondol erről?
Teljes mértékben igazat adok, de ez körülbelül olyan, mintha egy szép almáról azt mondanák, az egy szép piros gyümölcs. Igaz, de nemcsak a színében van a szépsége, hanem sokszor az ízében, a zamatában, az állagában, ahogy az ember beleharap és hersint egyet. Azokban a közegekben, ahol él és ahol nap mint nap művelik, ott nemcsak hagyomány. Biztos vagyok benne, hogy egy gyerek, aki szívesen eljön zenélni vagy egy gyerektáncházba, az első gondolata nem az, hogy most kell őrizni a hagyományt.
Neki az első az, hogy jól érzi magát, táncol, szórakozik, ismerkedik, kipróbál egy hangszert, valamit zenél. Aztán felnőttkorban úgymond benő az embernek a feje lágya, és elkezdi már társítani, hogy ez fontos, mert hagyományőrzés, mert továbbadás.
Mikor és hogyan lett a néptánc, meg a népi kultúra része az életének?
Ez egy folyamat volt, amikor a kilencvenes évek legelején kicsit a sportot háttérbe szorítva elkezdtem érdeklődni a népzene és néptánc, meg a reneszánsz tánc iránt. A reneszánsz zenébe és táncba nagyon beleástam magam, aztán egyszer csak már a népzene és a néptánc sokkal mélyebben érintett meg, sokkal több húr rezonált bennem népzenét hallgatva és néptáncot táncolva.
Milyen emlékei vannak a fiatal korából a népi kultúráról? Mennyire voltak jelen akkoriban a mindennapjaiban a néptánc- vagy népzeneórák, esetleg más hagyományőrző foglalkozások?
Népzeneoktatás egyáltalán nem volt, teljesen autodidakta módon kezdtem el népzenélni, majd táncházba járva találkoztam népzenészekkel, hála Istennek már akkor is több népzenész barátom volt. A kilencvenes években adatközlőkhöz jártam el, kazettákat kerestünk és másoltunk – akkor még nem volt internetes hozzáférés a gyűjtésekhez. Annak is megvolt a romantikája és a varázsa.
Ez is érdekelhet:
Máté Emőke
Amikor már kezdtem megismerni a zenét, Gyimesben személyesen tanulhattam Tímár Viktortól. Ma rengeteg felvétel elérhető online, de sajnos az adatközlők lassan eltűntek, a személyes tapasztalat a múlté.
Ami a néptáncot illeti, nem volt annyi amatőr néptáncegyüttes a '90-es években. De Kolozsváron éltem, ott hála Istennek nagyon jó táncházak voltak, nagyon jó táncházasok voltak, volt lehetőségem tanulni, szórakozni, egyáltalán elmerülni ebben a mozgalomban.
Az akkori kolozsvári fiatalság számára közkedvelt időtöltés volt a táncházba járás?
Persze, volt egy erős táncházas közeg Kolozsváron. Előfordult, hogy 50–70 ember utazott együtt táncháztalálkozókra – Nagyváradon és Sepsiszentgyörgyön volt a két nagy táncháztalálkozók a 90-es években –, és hetente jártunk táncházba.
Talán a kornak kicsit sajátossága, hogy a 90-es években, főleg Kolozsváron táncházba jóformán nem néptáncegyüttes-tagok jártak, hanem olyan emberek, akik tényleg szórakozni akartak anélkül, hogy színpadra szerettek volna lépni, vagy koreográfiákat szerettek volna megtanulni. Ismerkedni, táncolni, szórakozni jöttek. Ma is megvan ez a réteg, de az utóbbi 15-20 évben megjelent nagyon sok amatőr táncegyüttes is, akik ugyanúgy eljárnak táncházba.
Végül mi vezetett odáig, hogy a Néptáncműhelynek az igazgatója, vezetője legyen?
Igazából nagyon sok tényező, nagyon sok faktor állt össze, de a végén az egyik zenésztársammal egy hosszú telefonbeszélgetés vezetett ide, anélkül, hogy ő egyszer is kiejtette volna a száján, hogy próbáljam meg. Mikor letettem a telefont, ez egy este volt, az első az volt, hogy letöltöttem a kiírást.
Hosszú volt az út, anélkül, hogy minősíteném bárki munkáját, aki a Néptáncműhelynél bármikor is dolgozott, de amikor meghirdették ezt az állást és megpályáztam, gyakorlatilag a megszűnés szélén táncolt a Néptáncműhely. Néhány táncos volt alkalmazva és egy műszakos. Ez 2014 első felében volt, azóta végzem ezt a munkát.
Többször elmondtam baráti körben, hogy szerencsés embernek tartom magam, mert nagyon jó emberekkel sodródtam össze, és itt nem nemcsak a 2014-től tartó időszakra gondolok, mert már előtte azért pár évvel elindítottuk a táncházat, elindítottuk a népzeneoktatást. Amikor a táncműhelyhez kerültem, már működtek bizonyos tevékenységeink, amik nem a néptáncműhely alaptevékenységei, de szorosan kötődnek hozzá.
Ez is érdekelhet:
Máté Emőke
Jó emberekkel voltam és vagyok a mai napig körülvéve, nagyon jó a csapat, és itt nem csak a tánckarra gondolok, hanem mindazokra, akik akár Néptáncműhely-alkalmazottként, vagy akár bedolgozóként részt vesznek szinte naponta ebben a munkában. (A bedolgozókkal együtt jelenleg nagyjából 45-en dolgoznak a Néptáncműhelynél, 2014-ben, amikor Orendi István átvette a Néptáncműhely vezetését, csupán 6-7 alkalmazott volt – szerk. megj.)
A város kulturális intézményei közül talán a Néptáncműhely vonzza a legtöbb fiatalt, különösen a táncházak, táncháztalálkozók. Ön szerint mi az oka annak, hogy egy hagyományos műfaj ennyire „kortárs” tud lenni? Ez tudatos stratégia, vagy inkább szerencsés alakulás?
Mindig saját magunkhoz, illetve az általunk kihasznált lehetőségekhez képest szeretném mérni magunkat. Az alaptevékenységünk teljesen más, mint a többi kulturális intézménynek, mások a módszerek, az eszközök, a lehetőségek, amivel megszólítjuk az embereket.
Az, hogy valóban mi nagyobb létszámú személyt, és nemcsak fiatalt, hanem minden korosztályból szólítunk meg, ez tény és való. A színpadi tevékenységet, tegyük félre egy pillanatra, a heti rendszerességű tevékenységeknek az összes résztvevő száma havi szinten 500-700-at is elérheti. Ez egy kicsit szezonális, ahogy jön a tavasz, a jó idő, egyre kevesebben kezdenek bejárni, ezért május végén leállunk minden heti rendszerességű tevékenységgel. De ennyi ember valóban bejár és zömmel fiatalok, hála Istennek.
12 évvel ezelőtt két zenésztársammal volt egy együttesünk, Kaszaj zenekar. A két társamnak feldobtam, hogy mi lenne, ha tovább nem kommentálnánk az udvarhelyi táncházat, hanem megpróbálnánk mi megszervezni. Igazából három kérdés merül fel bennünk, és semmiféle stratégia nem volt benne: ki fog zenélni, ki fog oktatni, és miből fogjuk azt kifizetni. Ennyi.
Persze azért volt benne utána már tervezés, egy egyesület létrehozása, és akkor jött egy hosszú folyamat, éltünk lehetőségekkel, tettünk is azért, hogy minél többen bejöjjenek, de nem szabad elfelejteni, hogy ez egy tömeges műfaj. Ahol eleve a műfaj már be tud vonzani nagyon sok személyt. Vannak olyan tevékenységek, ahol nem lehet, vagy nem is tesz jót a tevékenységnek, ha sok embert behoznak.
Szerintem rendkívül jó közönsége van Udvarhelynek. Nem ritka az a hang, úgy erdélyi, mint magyarországi ismerősöktől, hogy bezzeg Udvarhelyen milyen jó. Valamiért Udvarhelyen jó értelemben más a közönség.
Fogékonyak az udvarhelyiek a hagyományőrzésre?
Szerintem nagyon. Persze, most ne essek abba a hibába, és aztán majd kígyót-békát rám szórnak, akár a szülővárosom, akár más városok, ahol éltem, megfordultam. Előfordulhat, hogy ott is fogékony a lakosság, csak én elfogult vagyok. És megengedhetem magamnak, hogy elfogult legyek Udvarhellyel, mert lassan húsz éve, hogy itt élek. De a számok is azt igazolják, hogy igen, itt Székelyudvarhelyen rendkívül jó közösség és közönség van ezen a területen.
Mennyire bírja meg a modernizálást a néptánc, meg a népi hagyomány?
Tudnék mondani elrettentő példát erre, de nem mondok egyrészt azért, mert nem tisztem senkit nevesíteni, plusz ebben már benne van a szubjektív véleményem is. Illetve mivel nem vagyok sem zenész, sem táncos szakember, ezért azt hiszem, hogy nagyon merész vállalkozás lenne, ha belemennék az elemzésekbe, hogy hol az a határ, ahol már azért illene megállni.
Lehet modernizálni, és vannak jó példák is. Számomra például Dresch Misi munkája mutatja jól, hogyan lehet a népzenei hagyományt kortárs formában megszólaltatni.
Van-e olyan pont, ahol a hagyományőrzés átcsap múzeumszerűségbe?
Ami a népzenét és a néptáncot illeti, ott nem tudnám ezt elképzelni, mert nem lehet kiállítani egy népzenét vagy egy néptáncot, mint egy múzeumi tárgyat. Ez élő, és ez addig jó, ameddig élő.
Sokak azok közül, akik nem járnak táncházba, de tudnak róla, netán érdeklődnek is, van egy bizonyos fokú félelmük, hogy ez egy zárt közösség: ha bejönnek, akkor nem fogadják be őket. Ha megpróbál táncolni és boldogtalankodik, mindenki őt fogja nézni. De több évtizedes tapasztalat, hogy aki ezen túl tud lépni, rájön, hogy minden ilyen félelme alaptalan volt.
Mennyire nehéz ma Erdélyben – kisebbségi közegben – kulturális intézményt vezetni? Van-e olyan nyomás, amit kívülről nem lát a közönség?
Jelenleg egyetlenegy nyomást érzek én magamon: a saját magam elvárásainak a nyomását. Azt hiszem, hogy nekem az egyik gondom, hogy nagyon előre futok sokszor tervezéssel, nagyok az elképzeléseim, és ez a nyomás van rajtam, hogy ebből mikor, mert az sem mindegy, hogy mikor akarok bizonyos dolgokat megvalósítani. Ha valami nem időszerű, akkor magamban el kell nyomjam, hogy nem, ezzel még várni kell. Egyéb nyomásról nem tudok.
Persze elvárások vannak, akár a városvezetés részéről, akár a lakosság azon részéről, akik járnak a rendezvényeikre. És hogy ne lennének elvárások: a költségvetésünknek jelentős részét a fenntartótól (az önkormányzattól – szerk. megj.) kapjuk, és normális, hogy bármennyit is adnak, az elvárásokkal jár. De én ezt nem egy nyomásként, nem egy teherként élem meg.
Valószínű, hogy a hozzáállásomhoz hozzátesz a hosszú idő, amit a magánszférában eltöltöttem, mielőtt idekerültem.
A hagyományőrzésnek lehet egy identitáspolitikai jellege, főleg itt kis közösségben, azáltal, hogy őrizzük a hagyományainkat és hogy mit mutatunk magunkról. Van-e, hogy a kultúra művelése átcsap identitáspolitikába?
Igen. Ebben a kérdésben egyet tudok érteni Kallós Zoltánnal, és most azért idézem, mert öt nappal ezelőtt volt születésének 100. évfordulója. Zoli bácsinak az egyik már-már túl sokat vagy nagyon sokat hangoztatott gondolatára utalok: addig vagyunk magyarok, ameddig magyarul énekelünk, magyarul táncolunk. Biztos vagyok benne, hogy a kisebbségi létben ez egy nagyon-nagyon fontos megnyilvánulási forma tud lenni bárki számára.
Az, hogy a székelyföldi népviselet, vagy a gyimesi népviselet – az egyik nagy kedvencem, de ugyanúgy el tudunk menni millió tájegységre – használata, a magyarul éneklés, a táncainkat táncolni valóban egy nagyon erős, úgymond identitásmegőrző szerepe tud lenni. És biztos vagyok benne, hogy ha erre szakosodott szakértők elkezdenék nézni, hogy egy átlagos magyarországi táncházas és egy átlagos erdélyi táncházas, vagy akár hivatásos néptáncosnak mit jelent a népzene és a néptánc, ezeknek a gyakorlása, ott igen, száz százalékos vagyok benne, hogy ott már hamar kerülnének ki azok, hogy kisebbségi létnek egyfajta megnyilvánulási formája.
Nem kell sokat utaznunk az időben. A '80-as években már egyféle ilyen rebellis dactevékenység volt a néptánc, a táncházmozgalom, ezért is tiltották.
A Néptáncműhely idei éve jelentős részben az épületekről szól – előbb a Mozi, aztán a Hagyományok Háza. Mit jelent ez most a Néptáncműhely számára, hol és hogyan zajlik az élet?
Igen, ez egy jelentős változás, és lassan kötőszó lesz a szerencse szóból, mert én úgy érzem, megint csak mindkettőnél valami ránk mosolygott. Merem remélni, hogy mások is így fogják gondolni majd.
A Művelődési Házban a kisebbik baj volt az, hogy nem mi adminisztráltuk, sőt, az egyáltalán nem baj. Hálás vagyok, hogy ott helyet kaptunk, de már évek óta eljutunk a falig, ahol tudtuk, hogy kész, itt már a korlátokat nem tudjuk átlépni, mert azokat a termeket, amiket mi használhatunk, már rég kinőttük, a tevékenységgel már zavartuk más intézmények tevékenységét, merthogy hála Istennek a népzene és a néptánc nem egy csendes tevékenység. Viccesen fogalmazva, a tavaly megszűntek a korlátok: bezárták az épületet.
Ez is érdekelhet:
Máté Emőke
A Néptáncműhely Oroszhegyben kezdte a próbákat, akkor már iskolaigazgatókkal kezdtem beszélgetni, hogy van-e lehetőség iskolákba népzeneoktatást bevinni. Hirtelen nagy bajban voltunk, és gyakorlatilag egy több éve tartó próbálkozás után, hogy valahogy a Villanytelep utcai épületet megvásároljuk – már le is mondtam róla –, jött a derült égből a lehetőség, hogy megvásároljuk.
Lehet mondani jót, rosszat, főleg így most a magyarországi választások előtt nem is mennék bele semmilyen fejtegetésbe (az interjú még a választások előtt, április 1-én készült el – szerk. megj.), mert egyrészt nem pártpolitizálok, másrészt pedig ilyenkor bármit mondasz, úgyis egyéb fennhangot találnak. De én szerencsésnek gondolom azt, ahogy most a szakma és a politika találkozott. Már-már egy iskolapéldának tartom, hogy sikerült az egyik oldalról lépni egy olyat, amivel a másik oldal tovább tudja a terveit szőni.
Biztos vagyok benne, hogy az oda befektetett munka majd igazolni fogja azt, hogy igen, ez egy nagyon jó döntés volt, hogy a politikusok odafigyeltek erre az egész elképzelésre, és megvették az épületet. Ez nem egy egyesületnek, nem egy cégnek, nem néhány személynek lesz a székháza, hanem ide már most sokan bejárnak.
Milyen terveik vannak?
Az, hogy a táncházak ott vannak, az tudott dolog, a népzeneoktatás már zajlik, táncpróbák ott zajlanak. Az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítványnak az adminisztrációs tevékenysége, valamint nekik még további programjaik vannak ott, például mondókázók, de annyi minden van, hogy félek, ha elkezdem sorolni, kifelejtek valamit.
Szeretnénk azt, hogy a kézműves foglalkozások is induljanak be, ahol különböző hagyományos népi mesterségeket lehet majd elsajátítani, és nem azért, hogy most legyen még pluszban 10 kézműves Székelyudvarhelyen, hanem legyen egy plusz lehetőség, ha valaki azt mondja, hogy hetente egyszer szeretne azáltal kikapcsolódni, hogy bemegy és korongoz magának agyagból egy vázát, vagy megsző egy asztalterítőt. Vagy egyszerűen legyen lehetősége együtt lenni 5–8 emberrel, mert ez nem táncház, ahol 50–60-an, akár 80 ember együtt táncol, hanem ez kézművesség, ahol kisebb körök alakulnak.
Itt jelentős az eszközigény, de készülünk már 5–6 éve, ahol olyan pályázati lehetőség volt, hogy mit tudtunk vásárolni két szövőszéket, akkor megvettük a két szövőszéket, vagy vásároljunk három korongot, akkor megvettük a korongokat. Valahol tudtuk, hogy úgyis meg fog oldódni előbb-utóbb az ingatlan kérdése, és akkor ne érjen váratlanul, ezért folyamatosan vásárolgattuk. Most már minden ott van, de még szükségeltetik bizonyos részleteknek a pontosítása, rendbetétele, és akkor remélem, hogy ezt is el tudjuk indítani.
A Néptáncműhely fellépései és a Néptáncműhely adminisztrációja marad a Mozi épületben?
Természetesen, a Villanytelep utcai épület alkalmatlan előadásokra, ott csak kiscsoportos foglalkozások lesznek, minden, ami színpadi tevékenysége a Néptáncműhelynek, az a Moziban lesz, illetve mi azért éves szinten az előadásaink nagyobb részét nem hazai pályán adjuk elő, rengeteget utazunk.
Az egész újdonság, hogy megkapták kezelésbe a Mozi előtti teret is.
Ez pontosan így van, a felajánlás is jött, de igény is van részünkről, mert szerintem az vállalhatatlan, hogy gyakorlatilag Székelyudvarhely egyetlen működő nagyobb színpadára való bejutás milyen állapotban van.
Milyen terveik vannak a térrel?
Előbb azt várom, hogy legyen költségvetésünk, mert ameddig egytizenkettedből élünk, addig csak a fejembe kattognak a gondolatok, hogy mit kellene és milyen forgatókönyveim vannak. Amit biztosra tudok, hogy idén kivitelezés nem lesz, ez biztos. Két oka van: egyrészt ez egy jelentősebb erőforrást igényel, illetve még azt megelőzi egy terv, ami előbb el kell készüljön. Az lenne jó, ha az idén készülne egy terv, és akkor a jövő évben elkészülne a kivitelezés.
Ahogy lesz költségvetésünk, akkor a tervezésen kezdünk el dolgozni, hogy mit szeretnénk a következő pár évre ide, és itt tevékenységekre is gondolok, nem csak arra, hogy milyen lesz a burkolat, az majd legyen a tervezők, a szakemberek dolga, hogy javaslatot tegyenek.
Számomra ami nem kérdéses, hogy ezt a teret rendbe kell tenni, és függetlenül attól, hogy a művelődési ház mikor készül el és mikor költözünk vissza, mert az bármikor megvalósulhat, de azután is ebben az épületben előadások lesznek, és hát én szégyellem magam, hogy ilyen helyen kell behozni a nézőt.
Mi lenne a legideálisabb végeredmény az önök számára?
Azt tudom – és amire biztos, hogy a zöldek valamilyen szinten felhörrennek –, hogy azt a fenyőfát onnan ki kell vágni. Városban ilyen helyen fenyőfának nincs helye. Amióta Udvarhelyen élek, tudom, hány vihar volt, és tudom, mennyi kellemetlenséget okoztak a kitörő fák, aminek jelentős része fenyőfa.
Mindenképpen ezt a jelenlegi „burkolatot” fel kell számolni, ezt a teret valahogy használhatóvá tenni, ahova ki lehet ülni, és egy esősebb napon a nézőtéren nem egy homokozó látványa van. Jelenleg a kolléganő rengeteg homokot, mocskot összeseper, amit behordanak az emberek.
Az elmúlt év milyen volt az Udvarhely Néptáncműhely számára?
Elsősorban, ami meghatározta az évünket, az a herce-hurca, hogy csomagolni kellett, költözni kellett. Tavaly kezdtük Oroszhegyben a próbákat, aztán Dzsungelben folytattuk, közben itt még egy-egy kicsit a színpadon is. Szóval ilyen szempontból egy nagyon megpróbáló év volt, de nem panaszkodhatunk, mert mindezeken túllépve – és itt nagyon jó volt a csapat hozzáállása – igyekeztünk mindig kihozni a legtöbbet az adott helyzetből.
Jó évet zártunk. Sikerült új előadást is készíteni, turnéink voltak, az előadásszám is teljesen jól alakult, bevételeink jól alakultak, pályázatokat nyertünk, a Táncháztalálkozó is nagyon jól sikerült a tavaly. Összességében egy jó évet zártunk.
Volt néhány olyan felkérésünk, ami remélem, még ismétlődni fog, például Tusványoson a nulladik nap mi léptünk fel, a Kolozsvári Magyar Napok nyitógáláján, ami mindig a Kolozsvári Magyar Operában van, és szinte kizárólag Magyarországról állami, nemzeti nagy együttesek voltak meghívva, de tavaly meghívtak minket a Ritka magyar előadással. Mivel ott hatalmas nagy a színpad, egy hatalmas nagy tér, így hívtuk a Háromszék Táncegyüttest, és a Ritka magyar előadásunkat a két csapat közösen mutatta be. Erre már volt példa, itt a Sportcsarnokban előző évben, és nagyon jól sikerült.
Úgyhogy voltak ilyen soron kívüli fellépéseink, amire büszkék is vagyunk és nagyon örvendünk, hogy ilyen rendezvények szervezői úgymond felfigyeltek a tevékenységünkre és meghívtak. Remélem, hogy az idei évre ebből sok minden át fog majd gyűrűzni.
A költségvetési tárgyalások fényében milyen évre számítanak?
Az idénre is, amit tervezünk és amit szeretnénk – itt most programokról beszélek, semmi egyébről – meg tudjuk valósítani. Ez nem azt jelenti, hogy most ihaj-tyuhaj, milyen nagy lesz a költségvetésünk, sőt, nekem félelmeim vannak, hogy itt a Mozi épület fenntartásával problémáink lesznek. Mi is most tanuljuk igazából, hogy mik azok a bizonyos váratlan kiadások, amik becsúszhatnak egy '70-es években épített épületnél, és már ért meglepetés, pedig még a negyedévet tegnap zártuk le. Ezek a kiadások majd valamennyit elvesznek a Néptáncműhely működési költségéből, de mindezekkel együtt nagyon jól alakultak eddig a pályázati lehetőségeink.
Az első negyedévben megint volt egy-két kiugróan jó, úgymond meghívás. Márciusban Müpában léptünk fel. A második alkalom, hogy ott felléptünk, csak most ez jellegében más volt, eleve a mi előadásunk volt ide is meghívva, nem egy pár perces koreográfiával léptünk fel egy ilyen nagy mozaik előadáson belül. A Kallós 100-ra a Ritka magyar előadásunkkal voltunk meghívva, ahol a magyar államival közösen – most ők szálltak be mellénk – nagyon jól sikerült előadást tudhatunk magunk mögött.
Ebben gyorsan változó világban miért érzi még mindig fontosnak a népi hagyományok – tánc, zene, mesterségek – megőrzését? Mit veszítenénk, ha ezek eltűnnének?
A népi mesterségek és a néptánc alapja a személyes jelenlét. Ezek közösségi tevékenységek, amelyeket nem lehet a virtuális térben igazán pótolni. Persze, létezik VR-szemüveg, ahol be lehet menni egy-egy együttesnek a „táncpróbájára” és közöttük állni, de ez körülbelül olyan, mintha nyáron a tikkasztó melegben a kirakatban nézem a palackozott ásványvizet – attól nekem a szomjam van, nézhetem, az annyit ér.
Azért is tartom hangsúlyozottan fontosnak ezek művelését, mert eleve a covid alatt a megszorító intézkedéscsomagok egy-két év alatt már nagyon sokakban megerősítették azt, hogy otthon egyedül is lehet élni, létezni.
Mit veszítenénk? Elsősorban szerintem szegényebbek lennénk. Mihály Gábortól, a Magyar Népi Együttes igazgatójától hallottam: ha megszüntetnek egy magyarországi színházat, nagy eséllyel úgy Hamletet, mint más nemzetközileg ismert drámaírók műveit Tokióban és New Yorkban attól még fogják játszani, de ha megszüntetik a Magyar Állami Népi Együttest, vagy bármelyik néptáncegyüttest, minden bizonnyal már a néptáncainkat nem fogják máshol táncolni.
Itt én hamar pontosítok, mert ismerve az embert, tudom, ő nem arra utalt, hogy meg lehet a színházakat szüntetni. Isten őriz, mert az is nagyon-nagyon fontos. Inkább azt szerette volna kidomborítani, hogy miért hangsúlyosan fontos az, hogy a néptáncegyüttesek megmaradjanak, és hogy a szerepük miért kiemelten fontos. Saját kultúránkat csak mi tudjuk művelni. Előttem nagy nevek elmondták: nem kell őrizni a hagyományt, mert nem fut el, hanem művelni kell, a mindennapok részévé tenni.
Az uh.ro azért működik, mert van néhány szabadságszerető ember Erdélyben, akinek fontos a szabad sajtó. Ha te is közéjük tartozol, akkor arra kérünk, legyél az előfizetőnk.
