Az egyetlen egy megkülönböztetést, mert falusi vagyok, az élettől kaptam

Mit jelent ma falun felnőni, majd visszanézni onnan, egy másik közegből? A Félúton sorozat második részében Forgács Rudolffal, egy 22 éves egyetemistával beszélgetünk, aki Bikafalván nőtt fel, ma már Kolozsváron tanul. Szavai nemcsak egy generáció tapasztalatait tükrözik, hanem azt a belső kettősséget is, amit sok faluról elkerült fiatal él meg: az elmenés és a visszagondolás, a közösségek elhagyása és újraértelmezése közti mozgást.

Rudi története nem egyedi, de nagyon is személyes. Épp ezáltal segít közelebb kerülni a kérdéshez: mit jelent ma falusinak lenni?

Rudi azzal a kettősséggel beszél, ami az egész mai falusi generációt jellemzi: egyszerre néz kifelé a világból, és vissza önmagába.

„Szerintem sokkal többet tanulsz falun, mint városon vagy nagyobb településen” – mondja. Nem is feltétlenül az iskoláról beszél, sokkal inkább az életről, a kapcsolatok sűrű szövetéről, az emberi jelenlét valóságáról.

Ez a közeg azonban már nem ugyanaz, mint tíz éve. A gyerekkori barátok ma már lassan fiatal szülők, az egykori focitársak lassan házakat építenek, gyerekeket nevelnek, és bár sokan elmentek, egyre többen jönnek vissza. Ezen folyamatok mögé lesünk most be, ahol a visszaköltözések mögött már nem csak a „hazakényszerülők”, de a „hazavágyni tanulók” is jelen vannak. Rudi az utóbbiak közé tartozik.

Kint is ugyanaz az ember van, mint bent

Van egy megállapítás, amely jól érzékelteti a falusi közösségek működésének sajátosságait:„Falun tényleg nincs annyi maszk, meg nem olyan intenzívek a maszkok, amiket hordasz, és mindenki tudja, hogy ki vagy, ha még pletykákból is, de van egy képük.”

Rudi Bikafalván nőtt fel. Egy rövid ideig, első osztályosként Bukarestben élt: „Vegyük úgy, hogy 14 éves korig gyerek az ember, én abból 13 évet falun éltem, és egy évet Bukarestben”. A falu, amiről beszél, nem egy idealizált táj. Nem romantikus. Nem is nyomorúságos. Inkább emberi. Így mondja: „A természetközelibb az logikus, de emberibb – ez a jó szó szerintem.”

Ebből az „emberibből” jön elő a különbség. Mert bár Bukarest városi, sokszínű és zajos volt, Rudi szerint a nagyvárosi élet nemcsak máshogyan zajlik, hanem másfajta jelenlétet követel.

„A nagyvárosban tényleg az van, hogy az ember, amikor kimegy a lakásból, mutat valamit, aztán meg mikor hazamegy, levetkőzik, átöltözik, és néma. Viszont falun nincs olyan, hogy kimész vagy bemész a házból. Kint is ugyanaz az ember van, mint bent.”

Ez a mondat – „kint is ugyanaz az ember van, mint bent” – talán az egész szöveg kulcsa lehetne. Egy közösséghez való tartozás mércéje. A jelenlét hitelessége. Egyfajta szociális transzparencia, amelyre a városban kevésbé van igény. A falusi közegben viszont még mindig működik. Nem tökéletesen, de elég jól ahhoz, hogy érzékelhető legyen.

A szociológia is ismeri ezt a jelenséget. Ray Oldenburg amerikai társadalomtudós írta le az úgynevezett „harmadik helyek” – vagyis azokat a nem otthon, nem munkahely típusú terek – fontosságát, ahol az emberek közvetlenül, nem formális struktúrák között kapcsolódnak egymáshoz. A falusi tér ilyen. A vasút, a focipálya, az akasztó (domb – szerk. megj.). Itt történnek meg az identitás első próbálkozásai – ahol „nagyon keveset kell kaparjanak rajtad, hogy megkapják az igazi énedet.”

Rudi nem volt klasszikus értelemben vett falusi gyerek – legalábbis nem abban a jelentésben, amit a mezőgazdasági vagy állattartó életformához társítunk.

„Régen nem voltak állataink, nem volt föld, amit kellett művelni, szóval az a falusi éra engem elkerült teljesen” – mondja. Ennek ellenére együtt nőtt fel azokkal, akik ebben éltek, és látta, milyen ez belülről. Egy kívülálló belső tanú pozíciójából figyelt, és döntött: „Láttam, hogy ez hogy működik, és nem tetszett. Nem szerettem volna ezt, de így volt jól.”

Ez az ambivalencia végigkíséri a szöveget. Nincs benne harag, se vágyódás. Csak pontos és tiszta figyelem. Megfigyelés. Tapasztalat. Átlátás. Ahogyan egy felnőtt gyerek néz vissza a saját történetére: elfogadva, mégis távolságtartóan. Aki úgy érzi, hogy valami véget ért benne, de az értelme csak most kezd kirajzolódni.

És a legérdekesebb talán az, hogy ebben az egész gyerekkorban az iskola csak háttérként van jelen. Fontos, de nem kulcspont. A figyelem középpontja a közösség terei: a gyerekek, a focipálya, a vasút. Ott tanult meg látni, ott tanult meg hallgatni. És talán ott tanult meg hazagondolni.

Valahol útközben elkezdtem valaki mássá válni

A faluból a városba vezető út nem mindig látványos, de egy ponton érezni lehet a váltást. Egy reggel, amikor már nem ugyanabban a ritmusban kelsz fel, mint a többiek a faluban. Amikor már nem ugyanazt figyeled, nem ugyanott vagy jelen, ahol régen.

„Ott váltam el a falutól” – így mondja Rudi.