A bullyingtól a népirtásig – mit üzenhet ma egy diáknak egy holokauszttúlélő?

Lehet-e a holokausztról úgy beszélni, hogy közben nagyon is a jelenről beszélünk? Hogy az ne csak tananyag legyen, hanem valódi találkozás egy sorssal, egy emberrel? 

Az akkor 13 éves, székelyudvarhelyi zsidó lány, Gold Renée történetét feldolgozó oktatófilm és az ehhez kapcsolódó iskolai órák arra építenek, hogy a 20. század legsúlyosabb népirtása nem egy lezárt, poros fejezet, hanem tankönyvszerű példája annak, hogyan működik napjainkban is a propaganda. 

Hogy a holokauszt ne csak múltbeli borzalom maradjon, hanem segítse a mai fiatalokat felismerni a gyűlöletkeltést és a bűnbakképzést a saját világukban – az osztálytermi bullyingtól a politikai kampányokig. 

Ugyanakkor Renée élni akarása és kitartása olyan ellenpontot ad a 20. század legsötétebb történéseivel szemben, amely segít a fiataloknak a saját problémáikat is más fényben látni. 

Többek között ezekről beszélgettünk Fecső Zoltán filmrendezővel és Gidó Csaba történésszel, történelemtanárral, miután először mutatták be diákok előtt az Ahogy az óra jár című dokumentumfilm rövidített, kérdésekkel interaktívvá módosított változatát. 

Mi volt a szikrája ennek az iskolai projektnek?

Fecső Zoltán: Az udvarhelyi zsidóság történetéről szóló dokumentumfilmünk bemutatása után nagyon sok meghívást kaptunk az iskolákba. Azt éreztem, hogy annak a majdnem két órás hossza nem feltétlenül alkalmas arra, hogy ezt a tanulóknak bemutassuk. Konzultáltam itteni tanárokkal, mi az, amire szükség lenne, és persze végignéztem a zsidóságról szóló tankönyvet, és azt láttam, hogy nagyon kevés információ van az észak-erdélyi zsidóságról. 

Ez egyébként szinte pozitívumként is felfogható a tankönyv íróinak a részéről olyan értelemben, hogy nem próbálták az akkori román hatalom és társadalom felelősségét megkerülni olyan módon, hogy az Észak-Erdélyben történteknek adnak nagyon hangsúlyos keretet. Viszont itt, a mi régiónkban szerintem azt kell elsősorban látnunk, hogy mi történt akkor helyben. 

A másik pedig az, hogy általában szerencsésebb, legalábbis iskolákban, hogyha egy személyen vagy egy családon keresztül mutatjuk be a nagy történelmi eseményeket. Gold Renée-nek a személye – szinte csoda, hogy életben maradt, sőt még mindig egy erős nő –  alkalmas arra, hogy az ő történetén keresztül nézzük meg azt, hogy mit is jelentett Udvarhelyen ez a tragikus időszak.

Gidó Csaba: Az elmúlt tanévben több, hosszabb dokumentumfilmet próbáltam a diákokkal megnézetni, de ahhoz két óra kell, és mivel heti egy óra a zsidóság története, akkor a filmnek csak egy részét tudtuk megnézni, és egy hét múlva már csak arra tudtak reflektálni, amit aznap néztek meg. Nagyon sok dokfilmmel az a gond, hogy túl hosszú ahhoz, hogy egy tanóra keretében meg tudjuk nézni és még beszélgetni is tudjunk róla, úgyhogy ez a közel félórás oktatófilm teljesen alkalmas egy tanórára. Meg nagyrészt az is megfigyelhető, hogy egy pár  percig tud egy diák jól koncentrálva figyelni. A közbeiktatott kérdések olyan szempontból is jók voltak, hogy egy picit megálljanak, kicsit gondolkodjanak, majd újból tudjanak figyelni.

Fecső Zoltán: Pontosan az volt a cél, hogy időnként megálljunk. Ne az legyen, hogy végignézünk egy 25-27 perces anyagot és csak utána van lehetőség kérdéseket feltenni, hanem közben is lehessen együtt gondolkodni, reagálni néhány olyan eseményre, helyzetre, amire talán kell. Igyekeztem a kérdéseket úgy megfogalmazni, hogy ne sugalljunk semmit. Például az első kérdés egy olyan történethez kapcsolódik, hogy Renée-t és testvéreit más gyerekek fizikailag bántalmazták. Ott igazából a felelősségre kérdezünk rá, de úgy fogalmaztuk ezt meg, hogy mit gondolnak arról, hogy fiatalkorúak voltak a támadók, és hogyan értékelnék ezt a jelenséget. Hogy ne rávezessük őket egyfajta könnyű válaszra, hanem egy kicsit gondolkodjanak rajta. Mert egyértelmű, hogy a támadó gyerekek tette mögött ott van felnőttek felelőssége is. 

Milyen visszajelzéseket kaptatok a diákoktól?

Fecső Zoltán: Nekem ez a lehetőség, hogy ott lehettem a Csaba által tartott órán, fontos volt amiatt is, mert láttam, hogy a diákokat megérinti René története, foglalkoznak a témával. Ebben az életkorban a társadalmi igazságosságra való igény elég erős, legalábbis remélem, és jó volt érzékelni, hogy végig figyeltek.

Gidó Csaba: Ez a film elindítja a történetnek a tovább vagy mélyebb elgondolását is. Azóta az egyik osztállyal már volt órám, megint végigbeszéltük a történetet, és újabb kérdések jöttek elő. Ők is elmondták, hogy a bemutató alatt abban a térben, közegben nem mertek annyira megnyilvánulni, attól is tartva, hogy a kérdéseik nincsenek jól megfogalmazva, vagy nem illenek oda. 

A diákokkal a tananyaggal még nem is tartunk a holokausztnál, és ebből kifolyólag nekik jó pár részletet, kontextust, előzményt el kellett még magyarázni. De igazából az volt a megdöbbentő számukra, hogy van még élő tanú. Szinte nem is hiszik el, hogy ez a jó kedélyű, jó fizikai állapotban lévő nő megjárta Auschwitzot, mert az ő fejükben az, aki ilyen traumákat szenvedett el, csakis egy megtört személyiség lehet. A diákoknak az is egy nagy élmény volt, hogy itt van az az ember, aki elment Izraelbe, és beszélgetett Renée-vel, pedig Izrael nem egy biztonságos hely, főleg az elmúlt években nem.

Volt egy kislány, akin láttam, hogy érzelmileg megérintette, és átérezte Renée életének traumáit és apró örömeit. Többen megemlítették például, hogy a motorja által, mellyel munkába járt, még inkább egy hús-vér emberré vált Renée. Meg azt, hogy a zsidótörvények tiltása miatt nem járhatott iskolába. És itt szembesülnek azzal is, hogy mennyivel jobb helyzetben vannak.

Mi adja Renée történetének az aktualitását? Miért fontos egy mai diáknak, fiatalnak ismerni ezt a kort?

Gidó Csaba: Azért, hogy ilyen ne történjen meg, mert amúgy bármikor megtörténhetne, hiszen a propagandának köszönhetően létre tud jönni egy nagyon kemény agymosás, és ellenségképeket nagyon gyorsan lehet kreálni.

Ma Romániában él pár ezer zsidó. Udvarhelyen egy fél zsidó. És még így is van antiszemitizmus. A gyerekek is otthonról hoznak olyan antiszemita jellegű jelzőket, amelyeket sokszor tudatlanul használnak. Ezért fontos tehát a zsidóság történetének a bevezetése. Nem azt mondom, hogy feltétlenül szükség volna egy éves tananyagra, de fontos, mert a zsidóság a keresztény kultúrának az alapját képezi, a keresztény történelem része, és a zsidóellenes képzeteket, jelszavakat le kellene bontani, hogy ezeket ők ne adják tovább a következő generációnak.

Fecső Zoltán: A mai napig van Romániában és Magyarországon is nagyon sok olyan portál, akár YouTube-csatorna, ahol a történelmet torzítottan ábrázolják, ami meglepő. Az az érdekes számomra, hogy a mi generációnk a ‘90-es évek elején tapasztalt egy eléggé erős nacionalista hangulatot Romániában. Nyilván nem hasonlítható össze a holokauszttal, de akkor is egy közösség ellen uszítottak, próbálták az erdélyi magyarságot, a székelységet kollektíven megbélyegezni. Ezek után az lenne a logikus, hogy a mi generációnk itt Erdélyben, döntő többségében olyan személyekből álljon, akik könnyedén átlátnak az uszításokon, mind a románok, mind a magyarok, mert tudjuk, hogy ez hova vezet. 

Gidó Csaba: Közben pedig nem.

Pont erre akartam rákérdezni, hogy az antiszemitizmus elítélésén túl lehet-e üzenete.

Gidó Csaba: Igen. Bármelyik nemzet, vallás, vagy akár csoport ellen lehet bármikor hangulatot kelteni, kikiáltani főbűnösnek, és valamilyen formában ellehetetleníteni. A 20. században nem csak holokauszt volt, hanem például örmény népirtás is. Most tanítunk kommunizmus történetét is az iskolában, és többek között a kulákokról is beszélünk. A holokauszt után alig pár évvel a tömeg nagy része ugyanúgy passzív maradt, amikor a közösség meghatározó személyiségeit és azok családtagjait az államhatalom bűnösnek kiáltotta ki, megbélyegezte.

Fecső Zoltán: Az ellenük indítottt uszítás meg egyáltalán a zsidótörvények megjelenése után váltak ők igazából zsidókká, mert nagy többségük tulajdonképpen magyarként tekintett saját magára, és igazából kiváló magyar emberek voltak Udvarhelyen, magyar anyanyelvűek, akik a magyar kultúrához tartoztak, sokan nem is voltak vallásosak. 

A levéltári adatokból látom, hogy időnként a helyi hatalom sem tudta hova tenni ezt az identitást. Konkrétan 1941-ben volt egy minisztériumi utasítás, hogy írják össze a települések lakosságának  a nemzetiségi arányait, illetve a felekezeti hovatartozást. Például Homoródalmáson, Bethlenfalván és meg néhány településen azt jelentette az ottani hivatalnok, hogy a helység 100 százaléka magyar nemzetiségű, miközben jelzik azt, hogy vannak a településen zsidó vallású lakosok. Tehát '41-ben több Udvarhely vármegyei településen magától értetődőnek számított az, hogy ők magyarok.

Gidó Csaba: Az egész történetben az is szomorú, hogy a helyi magyar társadalom szinte teljesen passzívan viselkedett, egy-két ember, ha tett valamit. Nem tudhatták, hogy mi lesz a történet végkifejlete, de azért már maga az elkülönítés, a sárga csillaggal megbélyegzés, majd a kitelepítés, mind olyan tett, ami kiválthatta volna akár egy kisemberből is, hogy most ezt ne engedje.

Az ellenállást hiányoljátok?

Fecső Zoltán: Nem az ellenállást, amiről akkor talán itt nálunk nem is lehetett volna szó, hanem a segítségnyújtást és a szolidaritás hiányát fájlalom inkább. Tudunk persze néhány olyan esetről, ami nyolcvan év távlatából is szívmelengető, ezeket kihangsúlyoztuk a dokumentumfilmben, de nem ez volt a jellemző, sajnos.

Ti mivel magyarázzátok ezt a jelenséget?

Gidó Csaba: „Nem az én bajom”, „nekem ebből ne legyen bajom” – „az én saját kis életemnek a biztonsága, hogy én ne kerüljek konfliktusba”.

Fecső Zoltán: Voltak olyanok is, akik örültek és lehetőséget láttak abban, hogy bizonyos zsidó kereskedők, iparosok, fakitermelők kezdetben nehezebben, majd egyáltalán nem dolgozhattak. Vagy gondoljunk bele abba, hogy nem lehettek sportegyesületek, vadásztársulatok és szinte semmilyen civil szervezetnek a tagjai. Utána lassan elkezd zárulni körülöttük a gazdasági ellehetetlenítés hálója, és már a német megszállás előtt sok halálos áldozata lett ennek a történetnek, például az udvarhelyi munkaszolgálatosok, köztük Gold Renée bátyja, Béla.

A székelyföldi sajtóban sem látom sok nyomát a szolidaritásnak. Nem látok az erdélyi tolerancia szükségességét kihangsúlyozó cikkeket. Cenzúra volt persze, de azért utalásokat írni lehetett volna, ezzel szemben az antiszemita hangvételű cikkekből kiállítást lehetne nyitni. Az udvarhelyi Székely Közélet egy kivételes sziget: egészen a német hatalomátvételig nem láttam benne antiszemita cikkeket. Akkor Tompa László költő, az újság főszerkesztője ki is vonult a lap mögül, de neki közismerten volt erkölcsi tartása. 

Írástudó emberekről beszélünk, pontosan tudták például ‘40-44 között a sepsiszentgyörgyi Székely Nép napilap antiszemita szerzői is, hogy mit csinálnak. Tehát nem volt bennük egyfajta tudatlanság, ami részben magyarázatként szolgálna, hanem pontosan tudták azt, hogy az, amit csinálnak, aljasság, mégis csinálták. Részesei voltak annak a propagandagépezetnek, ami miatt a társadalom jelentős része a zsidókkal szemben foglalt állást.

Szerintem nagyon sok ember volt, aki sajnálta az udvarhelyi zsidóságot, de nem szólalt fel. De jóval többen voltak nyíltan antiszemiták, mint ahányan próbáltak rajtuk segíteni. Róluk nagyon kevés az adat. Például Sas Antal katolikus esperesről, aki megmentette Goldberg Bettit, egyetlenegy mondat van a Schwächter Ernő által szerkesztett emlékiratban, ahol pont ezt a tettét emelték ki.

Szerintem akik beálltak ebbe a hatalmi elnyomó gépezetbe, sokan nem is meggyőződéses antiszemiták, hanem egyszerűen opportunisták voltak.

Fecső Zoltán: Igen, csak azt kell mondani, amit a hatalom – ez egy nagyon egyszerű recept. Függetlenül attól, hogy ki van hatalmon, mindig egyetérteni vele. Működőképes egyéni boldogulási módszer volt ez a történelemben, közösségi szinten persze ez soha nem vezetett értékelhető eredményre 

Ma láttok-e hasonló sémákat, mint ahogyan uszítottak a zsidókkal szemben mindjárt száz éve?

Fecső Zoltán: Észak-Amerikától egészen a Fülöp-szigetekig mindenhol vannak erre példák, mert a politikának nagyon kézreálló eszköze a bűnbakképzés. A kérdés az, hogy ez mennyire erős, és sokkal fontosabb, hogy ezt mennyire utasítja el a társadalom, vagyis mekkora a hatása. Ha megnézed Magyarországot vagy Romániát, bőven kapsz iskolapéldát arról, hogy miként működik a propaganda. Nyilván hangsúlyozni kell, hogy azért ez még nem ugyanaz a gyűlöletbeszéd, mint ami a negyvenes években volt csúcsra járatva. 

Gidó Csaba: Ugyanaz a séma, mint a fiataloknál a bullying. Ki tudsz csinálni valakit, mert nem tetszik, hogy neki merre áll a haja. A legegyértelműbb Románia esetében az elmúlt években az AUR-os vonal: antiszemita, kisebbségellenes megnyilvánulások, akár egy-egy sportesemény kapcsán. Nem érintik az egész román társadalmat, de jelen vannak. 

Fecső Zoltán: Az AUR esetében is az az érdekes, hogy próbálják valamilyen szinten kozmetikázni. A 21. századi Európában is ott tartunk, hogy a saját céljaikat hajszoló politikusok úgy próbálják beállítani, hogy tulajdonképpen nem a közösségekkel van bajuk, de valójában mégis. Az orosz-ukrán háború Moszkvából nézve és láttatva csak „egy különleges hadművelet”.

Mi a film fő üzenete a mai kor diákjának, fiataljának, túl a történelmi ismeretterjesztő jellegen?

Fecső Zoltán: Ez a történet szerintem sokkal inkább szól arról, hogy milyen az, amikor a a hatalom és szinte mindenki, aki számít, összefog egy közösség ellen. Függetlenül attól, hogy ki milyen korban él, időnként fel kell tegye magának azt a kérdést, nemzetiségtől függetlenül, hogy milyen erős egy társadalomban a szolidaritás.

Nagyon remélem, hogy ami az udvarhelyi magyar zsidósággal és a több mint 130 ezer fős észak-erdélyi közösséggel történt, az tényleg egyszeri és megismételhetetlen marad, viszont ehhez tényleg az kell, hogy a társadalom tagjai tudatosan lássák, hogy mi az uszítás, gyűlöletkeltés eredménye, és lehetőleg ne olyan politikusokra bízzák saját sorsukat, akik ezt nagymesteri szinten képesek művelni.

Gidó Csaba: Az egyik diákom azt mondta, hogy számára Renée-nek az élni akarása az, ami megfogta, és főképp az, hogy ők most tinédzserként minden apró dologért felkapják a vizet, minden apró dologban hatalmas katasztrófát látnak, miközben látták ennek az idős hölgynek az élettörténetét, aki minden helyzetben megpróbálta a legjobbat kihozni, és minden körülmények között ragaszkodott életéhez.

Az egy jó üzenet lenne, hogyha a diákokkal, a jövő generációjával meg lehetne értetni azt, hogy rajtuk áll, hogy milyen rendszerek, milyen eszmék  és ezáltal milyen személyek kerülnek meghatározó, döntéshozó helyzetbe. Legyenek bátrak kiállni olyan csoportok, közösségek, személyek mellett, akiket bárki vagy bármilyen hatalom perifériára akar szorítani vagy bűnbaknak akar kikiáltani.