Zotty: hogy mások is b*szódjanak fel!
Ha szenvedést látok, akkor érzek igazán valamit – állítja Zotty, aki nem tartja magát művésznek, csak egy alkotónak, akit dühít az elnyomás.
A valódi újságírás nem a semmiből születik. Emberek dolgoznak nap mint nap azért, hogy a rólunk szóló történeteket hitelesen és szabadon mesélhessük el. Vannak írások, amelyekről azt gondoljuk, mindenkinek látnia kell. Ez is ilyen. Ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheted, kérünk fizess elő az uh.ro-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
Valamiért arra számítok, hogy nagy többségében ismerősök jönnek el, nekik meg elég lenne annyit is mondanom, hogy Zottynak kiállítása lesz.
Én amúgy mindenki másnak is ajánlanám. Mert Zotty – és mivel hozzátok, ismeretlenekhez is szólok, – Tóth Zoltán egy különleges figura, aki ideje oroszlánrészében alkot. Mindent. Ha melózik, akkor logókat tervez, rajzol, illusztrál, ha meg nem melózik, akkor is főleg melózik. Üveget fest, vagy éppen a falat, terráriumot rendez be, vagy illusztrál. Persze, nem úgy, mint a munkahelyén.
Valamelyik nap felmentem hozzá fotózni és dumálni. A képernyőjén megnyitott egy fájlt, hogy megmutassa, kábé hogyan készül egy illusztrációja. A művek. Emlékszem, egyszer beszélgettünk Zottyal arról, hogy minek lehetne nevezni a munkáit és úgy emlékszem – legalább is bennem akkor ez fogalmazódott meg –, volt benne némi konfliktus emiatt. Most is megkérdeztem.
Megkérdeztem arról is, hogy nem-e fél a fogadtatástól, hiszen elég sok politikai üzenetet is hordoznak a képek, és nem feltétlenül az erdélyi mainstream vonalú üzenetet. Nem ez lenne az első, hogy „megkapja a magáét” a véleményéért, mondja.
Ez is érdekelhet:
Gál Előd
Számít rá, hogy megosztó lesz a kiállítás, főleg bizonyos munkák és azt is tudja, hogy egyre nehezebb a párbeszéd, mert ellenségesek az emberek, ő mégis ezt vitaindítónak szánja. Tudja, hogy némelyik rajza polgárpukkasztó, de a beszélgetésünk során kiegyezünk abban, hogy nem biztos, hogy polgárpukkasztás nélkül is feltétlenül működik a gondolatébresztés.
Szóval Zotty.
Zotty gyermekkora óta rajzol. Emlékszem a különböző fejfedőjű koponyáira, amelyeket még elemi suliban rajzolt. De ha nem rajzolt, általában akkor is létrehozott valamit.
Emlékszem arra is, hogy az egyik első uhás cikkem éppen róla, és a kacatokból épített robotjairól szólt. Több mint tíz év telt el azóta, de sok dolog nem változott. Már nem lapra, hanem programmal rajzol, és most nem robotokat épít, hanem ezer más módon alkot. Ő így emlékszik vissza az Adobe Ilustratorral való találkozására:
Körülbelül 20 éves lehettem. Szerettem rajzolni mindig, de eszméletlenül keveset foglalkoztam vele. A bátyám látta bennem azt, hogy megvan a képesség, a tehetség bennem és megmutatta az illusztrátort, azzal a céllal, hogy remélhetőleg tudom majd a munka szempontjából is kölcsönöztetni. Körülbelül két hetet rajzoltam, igazából próbálkoztam vele, mert nem értettem a programot. Azt mondtam, hogy olyan Isten nincs, hogy ezzel foglalkozzak. Vissza a papírlaphoz.
Aztán közben elő-elővettem a programot, és elkezdtem benne autodidakta módon tanulni. Vannak trükkök, parancsok, amivel különböző dolgokat meg tudsz oldani egyszerűbben. Minél többet használtam, annál jobban megértettem a működését. És így kezdtem élvezni. Már akkor különböző ilyen állatfejű, emberszerű, vicces figurákat rajzoltam. A legtöbbnek nem volt jelentése, csak nekifogtam és valamit rajzoltam.
A pénteken kiállítandó illusztrációkra ez nem igaz, azaz mindegyiknek jelentése van. Ez fontos volt Zottynak, akinek már a korábbi években is voltak jelentéssel bíró munkái, de a kiállítás anyagának nagyját az idén készítette. Egészen pontosan tizenhetet a huszonháromból.
De mik ezek?
Miközben beszélgetünk a rajzokról, amelyeket ő munkáknak nevez, holott műveknek is mondhatná őket, megkérdezem, ő mit gondol ezekről az illusztrációkról, a saját művészetéről.
Ő rögtön visszakozik, hogy művészet lenne, amit csinál. Elkezdi sorolni, hogy számára melyek azok a szempontok, amely alapján műnek nevez egy munkát: komoly kidolgozottság, valamiféle profizmus és a jelentéstartalom. Ezeket ugyanúgy megtalálom az ő munkáiban is. Szóval? – szegezem neki újra a kérdést.
Én azokat sokkal profibb dolgoknak tartom, mint a sajátjaimat. Én mindig úgy voltam vele, hogy amíg nem tanulok meg profin festeni, nagyon profin illusztrálni, akár szobrászkodni, éppenséggel nem tudok beszélni profizmussal arról a dologról, amit művelek, addig nem fogom magamat művésznek titulálni. Én magamat egy sima alkotónak gondolom. Őszintén megmondom, hogy a művészethez nem is nagyon értek, nem tudnám megmondani, hogy mi az igazi művészet.
Tovább ecseteljük, hogy mitől számít valami művészetnek, és nem is maradunk konkrét definícióval. Talán így van ez jól. Ő a saját alkotói folyamataiból a kétkezi munkát is hiányolja. Eltérően egy festőtől, vagy egy szobrásztól, ő lényegében „összekattintgatja” a munkáit egy vázlat alapján.
Azért az összekattintgatásról csak annyit, hogy van olyan darabja a kiállításnak, amelyiken 120, 150 vagy éppen 200 órát dolgozott. Míg a legkevesebb munkát igénylő darab is 40 órájába telt, ezért aztán végképp reméli, hogy nem gondolja senki AI-nak, azaz, hogy mesterséges intelligenciával készítette őket, mert van, hogy az is hasonló stílusban hoz létre illusztrációkat, mondja Zotty.
Azért csak közelebb kerülünk ahhoz, hogy behatároljuk, mi is a művészet, akkor amikor Zotty arról beszél, hogy mi fontos számára egy képen – legyen az fotó, festmény vagy illusztráció – és ez a jelentéstartalom. És az sem árt, ha a kép valamilyen módon szenvedést ábrázol. Zotty rajzain nemhogy fellelhető, de talán kikötés is a szenvedés jelenléte. És erről elég direkten beszélnek az illusztrációk. Ezzel kapcsolatban nem is kertel: ő nem a sznob művészetet keresi, nem a „piros pötty a vásznon” típusú absztrakciót.
Ez is érdekelhet:
Gál Előd
Azokat a munkákat szereti, ahol direkt háttérüzenetben jelenik meg a szenvedés. „Ha szenvedést látok, akkor érzek igazán valamit… olyankor felrobbanok, na, ez igen”. Ahogy mondja, az is fontos számára, hogy a műveit bárki megértse, ne csak a művészeti körökben jártasak, ezért is a direkt mesélésmód.
Erről azt is megosztja, hogy amikor megszületik egy ötlet, még nagyon sok lehetséges út jelenik meg előtt, ő pedig nagyon részletgazdagon járja végig ezen útvonalak egyikét. Annyira részletgazdagon, hogy a háttérben, alig észrevehető virágnak is üzenete van. Ezért érdemes elveszni Zotty rajzainak részleteiben.
Hogy néhány részletre felhívják a figyelmet, barátnőjével, Angival egy útmutatót is készítettek a kiállítás mellé. „Most érkeztek meg” – mutatja a földön szétterített nyomtatványokat.
Dühös vagyok, de közben röhögök is
Zottyot a munkái erős politikai üzenetéről is kérdezem. Néhányat már láttam korábban, ezért tudok a létezésükről. Erről így vall:
Én, amikor emberi szenvedést látok, az megihlet. És hát elég nagy szenvedést tud okozni a politika. Ahogy a háború. Igaz, az is politika. Szóval engem nagyon feldühít az elnyomás, hogyha valahol látom, hogy az emberek szenvednek, az a téma általában szokott foglalkoztatni. És a politikában egy ember annyira meg tudja lopni az országot, tönkretenni, ami azt eredményezi, hogy ezrek, milliók szenvedhetnek.
Zottynak ez egy terápia is, vallja be. Kérdezem, hogy utána már nem dühös, ki tudja rajzolni? Érkezik is a válasz:
„De, ugyanolyan dühös vagyok, de miközben rajzolok, röhögök is, ahogy kezdem látni a végeredményt, már viccesnek is találom”.
Nem is titkolja Zotty, hogy az összes munkája dühből születik, így elkerülhetetlenek a politikai üzenetek is, de ahogy fogalmaz ezek az ő meglátásai. Szeretné, hogy az, aki nem ért egyet vele, szóba állna. Szóval azt is mondhatnánk, hogy ezek az illusztrációk Zotty gondolatai, vagy vitaindítói. Eredetileg a „Nem ítélkezem” címet szánta a kiállításnak, hogy átmenjen az üzenet:
beszélgetnünk kell!
„Ha magamban tartom, akkor rosszul fogom érezni magam. Elmondani olyan könnyedén nem tudom, és van némi rajztudásom, nem sok, de így tudom kifejezni magam igazán. Így tudok hangot adni a véleményemnek” – mondja.
Nem fél attól, hogy beszélgessen bárkivel is, aki ellentétesen gondolkodik, mint ő. Persze, nem akar balhét, „balhét, azt egyáltalán nem akarok”, mondja nevetve, de fontosnak tartja kimondani ezeket a dolgokat és beszélni róluk.
Ezért is a kiállítás. Bár néhány illusztrációja, társadalomkritikája nagyot futott online, ott csak szivecskék, lájkok, röhögőfejek vannak és nincs tér a párbeszédre. „Itt odamész, ha tetszik, nem tetszik, megkérdezed tőlem, miért csináltam – és el tudom magyarázni” – vélekedik.
Sokáig félt attól, hogy megmutassa a rajzait, de most jutott el oda, hogy vállalja.
„Erősnek érzem magam, de nem azért akarom megmutatni, hogy mekkora erővel rendelkezek, hogy féljenek tőlem, hanem azért, mert büszke vagyok. Büszke vagyok, hogy merek olyan illusztrációkat mutatni, ami sok mindennel szembemegy, és az embereknek nem tetszik.” A célja nem kevesebb, mint ráébreszteni az embereket arra, hogy „ebben a szarban élünk” – de közben apró morzsákat is elhinteni, amelyek elindíthatnak valamit a nézőkben.
„Fel kell b*szódni, csodálkozom, hogy azokon, amikről a rajzol szólnak, más nem b*szódik fel. És anélkül nem tudsz változást hozni. Ha egy rajzom elindítja valakiben a lázadást, már megérte” – mondja végül, ebből számomra pontosan kiderül: nem provokálni akar, hanem ösztönözni.
Zotty munkáit az Agora Business Center alagsorában található TÉR-ben állítják ki pénteken, szeptember 26-án 19 órától. A kiállítás a megnyitó után is látható, előzetes egyeztetéssel.
Ez is érdekelhet:
Kovács Bea
Kovács Bea
Az uh.ro azért működik, mert van néhány szabadságszerető ember Erdélyben, akinek fontos a szabad sajtó. Ha te is közéjük tartozol, akkor arra kérünk, legyél az előfizetőnk.
