Véget ér a nagy déli átkelés: megérkezünk Herkulesfürdőre

A Nappal együtt kelünk, gyorsan reggelizünk.

Kuku csak négy szelet kenyeret eszik, többet nem kíván. Nézzük, mi történt, véget ért a növekedése?

Szerencse, hogy nincs nagy étvágya Kukunak, mert kajánk sincs nagyon már. Ebédre még marad pár szelet kenyér, de csak annyi.

Alig indulunk el, belefutunk egy nyájba. Egy kedves öreg pásztorral találkozunk.

Kérdi: „Ați ieșit la plimbare puțin?”

„Da, la o plimbărică de 27 de zile” – válaszolom.

Valamikor nagy élet lehetett ezeken a dombokon. Kőfalak, kőkerítések nyomai láthatók, de nem teljesen tiszta, hogy mi lehetett itt.

Ma már csak a legeltetés maradt, semmi több. Kiszáradt, túllegeltetett mezők, lerágott aljú, szoknyás fák.

Találunk egy szedrest. Megállunk egy órácskát, szedrészünk a családnak.

Végre, szikla! Hány napja várunk erre a helyre! Azért is, mert tudtuk, hogy szép a hely, és azért is, mert ez az utolsó csúcs ezen a túrán.

Várom már a végét. Belefáradtam. Főleg az elmúlt napok hideg, szeles, végtelenített hajszájába.

Arjana-csúcs. Ejtsd: Árzsáná. Tavasszal jártunk ebben a zónában Marian Curculescuval, s az ő leírása alapján azt hittem, hogy ez lesz a leglátványosabb csúcs itt a környéken. De kiderül, hogy ez lájtos, és a szomszéd csúcs, a Zascol az igazán kemény. Amit gyakran kevernek ezzel.

Megállunk lazítani. Kuku nézi a vízhólyagját. Egyre nagyobb. De még mindig nem fáj. Isteni gondviselés, hogy ennyivel megúsztuk ezt a túrát.

Ahol a térdvédőm volt, a só ki van ülve a híres lila gatyámra. Ha egyszer hazaérünk, milyen boldoggá teszem a mosógépet! És az asszonyt.

Közeledünk a Zascol-hoz, egyre durvábban sziklás a terep.

A Zascol-ról a Biliana csúcs felé való ereszkedést az egész túránk legveszélyesebb szakaszának érzem. Pedig megjártuk a Deubel-utat a Királykőben vagy a Szeréte-élet a Fogarasiban, amelyeket az ország legkeményebb jelzett útjainak tartanak. De egyik sem olyan kitett, mint ez a kis mészkő-gerinc itt.

Olyan helyek vannak rajta, hogy egy szűk méter széles a gerinc, és jobbra-balra nagy szakadék tátong, kapaszkodni pedig nincs amibe. Kétméterenként fémfülek vannak szerelve a sziklára, ez annak a jele, hogy ezt egyesek biztosítással szokták mászni.

Nyilván, ezt az utat sem fentről lefele kellett volna megtenni, jövök rá elég hamar, de mit tehetünk, ha a hegynek arról a feléről jöttünk. Szerencsére már van annyi tapasztalatunk a mászásban, hogy lazán vesszük az akadályokat, sőt, még élvezzük is, amennyire lehet.

Kemény ez a szikla, amin leereszkedtünk. S még egy láncot sem tettek rá. Habár veszélyesebbnek és technikásabbnak érzem az előbb említett, nehézségükről híres utaknál, szerencsénk volt, hogy rövidebb.

Így néz ki a Zascol tömbje lentről. Gyönyörű. Ennek a gerincén mentünk végig. Kuku pólójával még mindig az UTC-t, az udvarhelyi triatlont reklámozza, pedig felesleges itt bármit is reklámozni, az az egy szem pásztor kivételével nem találkoztunk egyetlen emberrel sem közel egy hete.

Odalent valami erdőtüzet vagy bozóttüzet látunk. De itt fent, a Zascol oldalában is erősen kiszáradt az erdő, itt is tűz lehetett valamikor az elmúlt években. Meleg és száraz itt a hely, erősen tűzveszélyes.

Egy újabb ereszkedés egy hatalmas sziklatömb mellett. Szép nagyon ez a hely, kár, hogy ilyen messze van tőlünk.

Találunk egy furcsa vadszedret a sziklás oldalban, amin nagyon ritkás, párbogyós szemek vannak. Így nagyon szaporátlan szedni, de ellenben nagyon finom, roppant aromás.

Bábakalács mindenhol. Lehajolok, hogy fotózzak, s ahogy felállok, úgy megszédülök, hogy elfeketedik minden a szemem előtt. Szinte eldőlök, de szerencsére épp visszatér az agyamba a vér, mialőtt elesnék, és idejében sikerül visszanyernem az egyensúlyom.

Valami nincs rendben velem. Gyanítom, hogy ez a hirtelen jött meleg, ami egyrészt az ereszkedéssel, másrészt az időjárásjavulással, harmadrészt a herkulesfürdői mediterrán klímával jár együtt, felborította picit az egy hónapig hideghez szokott szervezetem háztartását.

Újabb leégett oldalak tövében haladunk tovább.

Nem túl örömteli a látvány. De legalább a szeder szereti az ilyen helyet. Egy újabb vizespalackot töltünk meg szederrel.

Az az érzés, amint izzadt testedre rátapad az út autók által felvert pora, megfizethetetlen. És gyalogolunk és gyalogolunk a poros úton, tudván, hogy nincs már sok, hamarosan vége.

Dobraia falu, és büszkesége. Milyen érdekes állat az ember, szüksége van arra, hogy büszke legyen valakire. Ha már magára nem lehet büszke. Mindig talál valakit, akivel valami közöset érez, akár egy énekest, egy sportolót vagy egy egész csapatot, akár egy politikust, akit megszavazott (vagy nem). És arra aztán olyan büszke, mintha legalább ő tudna énekelni, vagy ő nyerne bajnokságot vagy választásokat.

Ez egy csapda.

Olyan emberek, akik tíz-húsz éve nem énekeltek egy jót, rajonganak egy énekesért, és a helyébe képzelik magukat. Ülnek egy fotelben a tévé előtt, és focistának érzik magukat, miközben isszák a sört és rágják a chipszet. Nézik a Facebookon a mall-építő polgármester vagy a békepárti miniszterelnök reklámvideóit, és úgy érzik, mennyit tettek ők a közösségért, hogy ezt az embert megválasztották és lájkolják.

Csapda!

Fel kell állni a fotelből! El kell kezdeni énekelni, azzal a hanggal, amink van. Táncolni, azzal a ritmusérzékkel, amink van. Sportolni, azzal a testtel, amink van. És személyesen részt venni a környezetünk és közösségünk alakításában, nem csak pecsételni négyévente.

Azoknak a cselekedeteknek van leginkább értéke, amelyeket személyesen megélsz, nem azoknak, amelyeket a tévében vagy a neten követsz.

Tudom, hogy most magam ellen beszélek, de ahelyett (vagy amellett), hogy a kalandjainkat olvasnád, megfoghatod a gyermeked, vagy ha az már nem akar, akkor a feleséged, férjed, haverod, akárkid, és elindulhattok saját kalandokat keresni.

Ez az út, amit mi megtettünk, nem egy nagy kunszt. Bárki által teljesíthető, aki egészséges. Lehet, hogy pár nappal rövidebbre vagy hosszabbra sikerülhet, lehet benne több vagy kevesebb kaland, de emberileg lazán teljesíthető. Van pár technikásabb része, ami könnyen kikerülhető.

S ha nem ez, akkor ott a Via Transilvanica, ami sokkal lájtosabb és kényelmesebb. Vagy ott van a Mária út. Vagy érdeklődésednek megfelelően húzol egy vonalat két pont között a térképen, és végigjárod. Vagy végigbiciklized a családdal. Vagy végigmotorozod a szeretőddel. Vagy végigkenuzod. Vagy lakókocsival végigkirándulod. Vagy bármi.

A fontos az, hogy ott légy, tapasztalj, megélj dolgokat. Hadd, hogy jó és rossz átmenjen rajtad. Megélj szenvedést és örömöt, fájdalmat és kényelmet, megtapasztald és megismerd a természet és az ember ezer arcának mindenikét. Megcsodáld az isteni teremtés minél több csodáját.

Aztán pedig hazatérj.

Egy hónap után találkozni a család másik felével, hatalmas élmény. Látni, hogy az asszony feltételek nélkül örül neked, így szakállasan és büdösen is, és nem említi meg azt a hiányzó szegőlécet sem, amit otthon tizenöt éve nem szereltél fel, megfizethetetlen.

Válogatni a kaják között, boeuf salátát és vaníliás pudingot enni, vagy tűzön melegített paradicsomos fuszulykakonzervet sült kolbásszal, vagy bármi mást szalámin, sajton és szalonnán kívül, segít ráébredni arra, hogy milyen kevés is boldoggá tudja tenni az embert.

Mostanság urizálunk, gasztrofesztiválokat tartunk Michelin-csillagos séfekkel. Vicc. Menj el egy hónapra a hegyekbe, s meglátod, utána minden kaja Michelin-csillagos lesz. Bármi.

És a meleg víz, amely körülöleli a tested egy hónapnyi hideg vízzel való zuhanyozás után, ez egy Michelin-csillagokban kifejezhetetlen mennyei gyönyör. Főleg itt, a Cserna medrében kialakított termálvizes medencékben, ahol a föld alatti tűzlények pumpálják fel nekünk a büdös fekete szenteltvizet. Erre vágytam hetek óta, és itt tudom csak igazán kijelenteni:

Megérkeztünk!

Köszönjük a figyelmet a több ezer embernek, aki utunkat követte. Az, hogy sokan olvastátok és sokan reagáltatok, az segített abban, hogy a folyamatos közvetítésnek (ami átlagban napi 4-6 órámat rabolta el a hegytől) a nehézségeit könnyebben elviseljem. És a főnökeimnek is segített abban, hogy ne bánják meg, hogy elengedtek munkaidőben tekeregni.

Köszönöm előfizetőinknek, akik ennek az útnak a legfőbb szponzorai voltak. Ha továbbra is ennyien lesznek, tervezhetem a jövő évi kalandunkat. Ami még nem tudom, hogy merre lesz. Azt sem, hogy bakanccsal vagy biciklivel. Azt sem, hogy egy-két gyerekkel vagy az egész családdal. Csak azt tudom, hogy ugyanilyen egyszerű és fapados lesz. Ha lesz.

Ha lesz, találkozunk jövő nyáron. Addig is, a Jóisten áldjon benneteket!