Újvárosi Katalin: a csendben tud a Jóisten hozzánkhajolni

Semmi mást nem csináltunk, csak beszélgettünk. Azt mondták, ez volt a legjobb szülinap – egy ilyen egyszerű történettel világított rá Újvárosi Katalin unitárius lelkész arra, milyen sokat jelenthet a fiataloknak, ha figyelünk rájuk és meghallgatjuk őket.

Fiatalok és egyház: van közös hang?

Újonnan induló sorozatunkban arra keressük a választ, hányadán állnak a fiatalok és az egyház egymással, van-e köztük élő kapcsolat. Ha nincs, miért nincs, ha van mi működteti? Tud-e válaszokkal, megoldásokkal szolgálni a legrégebben fennálló intézmény a tizen-huszonéveseknek?

A feladvány megfejtéséhez előbb egy fókuszcsoportos felmérést végeztem 16-27 évesekkel arról, milyen problémák, kérdések foglalkoztatják őket a mindennapjaikban, kihez fordulnak a szorongásaikkal, milyen közösségekben beszélnének szívesen az érzéseikről, és hogy hányadán állnak az egyházzal.

Ez is érdekelhet:

Beszéljünk róla: hányadán állnak a fiatalok az egyházzal?

Mitől szoronganak a fiatalok, és adhat-e választ az egyház? Fókuszcsoportban beszéltek hitről, jövőről, közösségről.

Udvarhelyi HírportálMáté Emőke

A történet másik végén az egyház áll, esetükben az Udvarhelyen magyar nyelven szolgáló felekezetek – római katolikus, református, unitárius, evangélikus és baptista – lelkészei, akikkel interjúkban jártuk körül a témát.

A beszélgetések hasonló mintára épültek: a tiszteletesek hogyan látják a következő kérdéseket, és szerintük hol tart az egyház a fiatalokhoz fűződő kapcsolatában:

• Milyen kérdések foglalkoztatják leginkább a fiatalokat?
• Hogyan tud, próbál az egyház válaszokat adni?
• Mennyire sikerül valódi kapcsolatot kialakítani a fiatalokkal? Hol és hogyan tudja elérni őket?
• Mitől válhatna ez a kapcsolat mélyebbé, bizalmon alapulóvá? Ki kell változzon? Egyáltalán kell-e változás?
• Milyen szerepet vállalhat az egyház a fiatalok lelki és mentális egészségének támogatásában?
• Mikor jön el az a pont, ahol inkább egy szakember, terapeuta segítségére van szükség?
• Hogyan lehet az ifjúsági közösségekben olyan teret teremteni, ahol a kényesebb, nehezebb témák is érdemben megjelenhetnek?
• Mit kérdeznének azoktól a fiataloktól, akik soha nem járnak templomba és nem vesznek részt egyházi eseményeken?

A beszélgetés másik felében azokból a témákból szemezgettünk, amelyeket a fiatalok mondtak a velük készült fókuszcsoport során.

Jó, hogy vagytok – és kérdeztek!

A sorozat első részében Újvárosi Katalinnal, a Székelyudvarhelyi 2. Számú Unitárius Egyházközség főlelkészével beszélgettem, aki rátapintott arra, mi az, ami érdekli a mai fiatalságot: „ugyanazok a kérdések foglalkoztatják, amik a mindenkori fiatalokat foglalkoztatták, tehát mindaz, amit az élet eléjük sodor. Nyilván azzal, hogy fejlődnek, nőnek, mit hoz a világ, mit hoz az élet – mindenre is rákérdeznek, és valahol a fiatalságnak ez is a dolga.”

Hozzátette, szerinte jól teszik az ifjak, ha néha pofátlanul hangosan kérdeznek, és ezzel kicsit felrázzák a mindennapokba belemerevedett felnőtteket: „olykor még mosolyogni is elfelejtünk, de ha berobban egy ifjú, aki tele van energiával, aki mindent megkérdőjelez, olyan jó tükör tud lenni arra, hogy az élet nem csak megmerevedett komolyság, hanem van benne egy fiatalos lüktetés is.”

Példaként a fejlődést, technikát, élettani dolgokat, a halált, az életet, a szexualitást, a rasszizmust, hitbéli kérdéseket sorolt fel – ahogyan már a fókuszcsoport-elemzésből tudhatjátok ti is, ezeknek szinte mindegyikét említették a megkérdezettek.

Hol van ebben az egyház?

Újvárosi szerint az egyház ugyanúgy keresi önmagát, mint mindenki. Úgy tapasztalja, hogy felekezetektől függetlenül mindegyik közösség keresi az alkalmakat és a lehetőségeket, hogy szót érthessen a fiatalokkal.

– De ez is, mint minden más, kétirányú: ha a fiatalban van egy nyitottság, akkor az egyház is el tudja érni őt. Ha a fiatalban nincs nyitottság, elzárkózik, akkor nyilván az egyház, mint olyan, fejre állhat, mert nem tud kapcsolódni egyáltalán.

Az unitárius lelkész azt gondolja, az a legjobb, ha őszintén, tabumentesen és azokkal a válaszokkal közelítenek, amelyeket már kétezer éve megkaptak: „az én hitemnek a középpontjában maga Jézus áll, és én azt gondolom, hogy Jézusom a röpke három éve alatt annyi mindenre választ adott, hogy abból bőségesen lehet meríteni egy egész élet alatt. Átfogja tulajdonképpen egy egész emberi életnek nemcsak az erkölcsi, hanem a hitbéli, meg egyáltalán a viselkedésbéli formáját is.”

Ezeket a válaszokat, ezeket az üzeneteket, ha lefordítják a fiatalság nyelvére, és még őszintén is közeledik hozzájuk az ember, „nem hiszem, hogy ez bármilyen gátlásba tudna ütközni.”

Működik a módszer?

– Helyenként nem sikerül – ismerte el Újvárosi, de hozzátette, azért vannak sikertörténetek is, főleg ahol nyitottak a fiatalokra, és esetleg még ők maguk is fiatalok, mint az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE). „Mindig van egyfajta próbálkozás arra, hogy a fiatalokat bekapcsoljuk az egyháznak a vérkeringésébe, minden lelkész próbálkozik a maga közösségében valamilyen formában.”

Ugyanakkor ez függ attól is, hogy milyen a fiatal családi háttere, milyen nevelésben részesült. „Azt látom az eddigi húszéves egyházi munkámban, hogy voltak olyan családok, ahol ugyanúgy mindent megtettem, hogy a fiatal bekapcsolódjon az egyháznak az életébe, de mivel otthonról a támogatást nem kapta meg, ezért nem volt sikerem. Viszont ahol otthon a családban is imádkoztak, templomba jártak a szülők, vagy egyáltalán valamilyen hitéletük, vallásos életük volt, sokkal könnyebb volt a fiatalnak is. Egy dolog, hogy az egyház mit tesz, de egy másik dolog, hogy a család mit ad még oda melléje. (...) Ez egy nagyon közös munka, közös tevékenység, ugyanúgy, mint a pedagógusé és a szülőé.”

Újvárosi módszere, hogy mindenekelőtt igyekszik megismerni a gyülekezet tagjait, azokat is, akik nem járnak templomba. A fiataloknál pedig van a konfirmációra való felkészülés, ami épp megfelelő a lelkész szerint arra, hogy elérje őket. Ilyenkor még „gyúrhatóak, nyitottak a vallásos életre”. Van olyan, hogy a fiatal, aki addig nem járt istentiszteletekre, épp a konfirmációs felkészítő alatt kap kedvet rá.

– Ha sportos akarok lenni, akkor eljárok sportolni, de ha egy évben háromszor elmegyek az edzőterembe, attól nem leszek izmos. A templomba járás is ilyen. Egy dályai bácsitól hallottam, hogy a templomba járás olyan, mint a kocsmába járás: meg lehet szokni.

Megjegyezte még, hogy a gyerekek nagyon le vannak terhelve: annyi foglalkozást nyújt az iskola, meg még a pluszórák, délutáni tevékenységek, hogy egy sokadik vallásóra már nem túl vonzó. Nagyon elkötelezettnek és figyelmesnek kell lennie a szülőnek, hogy külön oda is elhordja a gyereket.

A megfelelő légkör

Ott még nem áll meg a munka, hogy a fiatalok elmennek az egyházi ifjúsági programokra, konfirmációs felkészítőre: hangulat, tér is kell hozzá, hogy mélyebb, érzékenyebb témákban is meg merjenek nyilvánulni.

Újvárosi szerint ehhez őszinteség és kíváncsiság kell. Amit megfigyelt és alapproblémaként említ: nem hallgatja meg senki a fiatalokat, ritkán beszélgetnek velük a felnőttek.

„A lányomnak születésnapja volt, de még 1–4. osztályosok voltak. Bent voltak a szobában, játszottak. Én kint voltam a konyhában, az egyik fiú kijött vizet kérni, és egy egyszerű kérdést tettem fel: hogy vagy. Leült mellém a konyhában, és elkezdett mesélni. Ültem mellette, és hallgattam. Semmit nem tettem, hallgattam. Jött a következő, majd a következő, és egy adott ponton az összes gyermekkel ültünk a konyhában körbe, és beszélgettünk. Amikor mentek haza, azt mondták, ez volt a legjobb szülinap. És semmi mást nem csináltunk: beszélgettünk. Azt gondolom, itt van a titok, hogy őket is végre valaki hallgassa meg.”

– Olvastam egy felmérésben, hogy az átlagos beszélgetés egy családban hét perc, amiben benne van az is, hogy hova visszük a gyereket, hány kenyeret veszünk stb. Hét perc – az valami őrület! Én ebben látom a megoldást: a meghallgatásban. Abban, hogy ha ötévesen ő azt mondja, hogy fél a haláltól, akkor ne azt mondjam neki, hogy ez hülyeség, hanem vegyem komolyan, mert abban a korban a gyerek tényleg fél a haláltól. Akkor kezd el ő találkozni vele, érteni, ráfigyelni. Szánjunk időt arra, hogy az ő szintjén beszélgessünk vele erről – magyarázta, megjegyezve: beszélgetünk a közösségi médiában, de az nem ugyanaz, mint belenézni a másik szemébe, vagy csak csendben ülni mellette. „Semmi új nincs ebben, ez Jézusi módszer.”

Javítsuk meg! Javítsuk meg?

Jöhet a kérdés: hogyan lehetne ezt a kapcsolatot mélyebbé tenni, bizalmon alapulóbbá? Kinek kell ezért tenni? Kell-e egyáltalán változás?

A lelkipásztor olyan embernek tartja magát, aki nem szereti erőltetni a dolgokat és zsarolni. Megmutatja, hogy létezik egy ilyen út is, nyitott azok felé, akik rálépnek, de „Isten őrizz attól, hogy erőltessem.” Elmondta, több hívő emberrel is találkozott már, akik azért nem szeretnek templomba járni, mert annak idején erőltették őket. Ezek az emberek ettől függetlenül otthon megélik a maguk vallásos életét, de nem járnak gyülekezetbe.

– Abban is bízom, hogy ha valami fontos, azért teszek lépéseket, és abban benne van az én munkám is, nem csak úgy kapom ajándékba. Azt gondolom, hogy a mai társadalommal, és egyébként a fiatalokkal a legnagyobb probléma az, hogy mindent a kezükbe adnak. És ezt nem szabad. Kell hagyni, hogy keressék meg, tapogassák le, hogy az milyen. Legyenek tapasztalataik – gyakorlati, érzelmi, vallásos. Érezze azt is, hogy unatkozik például.

Vigyem el a gyerekemet templomba. Én vittem a lányom, amikor kicsi volt. Mondta: te, anya, úgy unom. Mondtam, hogy nem baj, ezt is meg kell tanulni, hogy unatkozol. De gondolj arra, hogy kapsz egy órát ajándékba, amikor tudsz gondolkodni. Csendben. Mert nagyon ritka az életünkben az a pillanat, amikor úgy, mint egy templomban, igazán csendben tudunk lenni. Mert ilyen világot élünk: a zajok körülvesznek, és a léleknek csend kell, mert a csendben tud a Jóisten odahajolni – mondta. Hozzáfűzte: ha megmutatjuk ezt a részét is az életnek a fiataloknak, ők el fogják tudni dönteni, hogy van-e rá szükségük, vagy megjegyzik magukban, és lehet, hogy tíz–húsz év múlva térnek vissza, mert akkor lesz erre szükségük.

Nézzünk egy másik témát: mentális egészség

– A szerep egyértelmű – mondta a lelkész. Szerinte, amennyiben a fiatalban megvan a korábban már említett nyitottság, akkor az egyház segítheti a lelki egészségüket, terelgetheti őket Istenhez. „Szülővel, pedagógussal karöltve nagyon szép utakat lehet bejárni, és mindenképpen a fejlődésre tudnám a hangsúlyt fektetni.”

Ugyanakkor van is egy határ, ameddig a lelkész segíthet, és amikor már pszichológusra vagy terapeutára van szükség.

Ez is érdekelhet:

Ezek a gyerekek nem meghalni akarnak, ők élni nem bírnak így tovább

Ki akarnak szabadulni a földi nyomorúságból, amit a zaklatás, az érzelmi elhanyagoltság, a túlzott szenvedésnyomás jelent a számukra.

Udvarhelyi HírportálPál Edit Éva

„Hála Istennek, a teológián ma már tanítanak pszichológiát, és határozottan el is mondják, hogy van egy határ, ahol már nekünk nincs kompetenciánk, és ha ezt felismerjük, akkor feltétlenül javasoljuk, hogy forduljanak szakemberhez. De ezt is embere válogatja: sajnos köztünk is van olyan, akinek az egója azt mondja, hogy én mindent is meg tudok oldani. Nem szabad ebbe a csapdába beleesni, mert ha öngyilkos hajlam vagy családon belüli erőszak van, az már nem az én feladatom: akkor feltétlenül tovább kell küldeni."

Nincsenek megfelelő eszközeink

Ahhoz, hogy a kép egész legyen, a fiatalok és a lelkész gondolatai összeérjenek, elengedhetetlen volt, hogy azokról a problémákról, kérdésekről is beszélgessünk Újvárosi Katalinnal, amelyeket a fókuszcsoport során a fiatalok elmondtak nekem.

Több komoly kérdést is átvettünk, köztük a roma- és az LMBTQ+-közösségekhez való viszonyt, az abortuszt és a női jogokat, valamint a megfelelési kényszert. A lelkész arról is beszélt, mit hiányol a problémalistáról.

Rögtön elsőre a romakérdést, amit egy fiatal lány vetett fel, aki nem tud kibékülni a gondolattal, hogy mennyire nincsenek eszközeink a társadalomba való beillesztésükre, úgy, hogy az tényleg működjön is.

„Ők egy külön világ” – fogalmazott Újvárosi, hozzátéve, hogy férje (szintén unitárius lelkész) próbálkozott a közösség megszólításával, de „megvoltak a határai a dolognak”. Beszélt arról is, hogy próbálkoztak külön bibliaórákkal, találkozókkal, népmesei elemekkel, de nem érezte sikeresnek. „Hogy integráljuk őket, ha nem akarnak integrálódni?” – tette fel a kérdést.

– A gyermekem Derzsben kezdte az első osztályt, és a romák miatt hoztam el Udvarhelyre. Mert voltak tizenegyen az osztályban, abból négy volt magyar, a többi roma, és minden nap úgy jött haza, hogy megette, széttépte, elvette stb., és nem tudtak a pedagógusok mit kezdeni ezzel a történettel.

Példaként említette, hogy Derzsben volt eset, hogy kirabolták a perselyt, Muzsnában bedobták a templom ablakát. (A konkrét elkövetőkről nincsenek hivatalos adatok, az interjúalany személyes emlékeit idézte fel – szerk. megj.)

Újvárosi szerint a romák többségének a viszonya az egyházzal két eseményre korlátozódik: a keresztelőre és a temetésre. A köztes időszakban nem igazán tudják elérni őket, nem igazán járnak templomba. Ugyanakkor a neoprotestáns egyházak meg tudják szólítani őket, mert ott előfordul, hogy kapnak valamit, ajándékot, csomagot.

Hozzátette ugyanakkor: „Nyilván vannak kivételek. Nagy egyházi szinten vannak próbálkozások, például lelkészek kiképzésére, de eddig nem jártak sikerrel. Valószínű, hogy régebben azért működött jobban a társadalmi együttélés, mert mindenki tudta, hol a helye, meddig lehet. Nem biztos, hogy az volt a jó, de nem látom azt sem, hogy az új próbálkozások eredményre vezetnének.”

A szeretet a kulcs?

– Az LMBTQ-közösséghez való viszony világszintű probléma – tért át Újvárosi a következő témára. Felidézte, hogy az unitárius egyházban néhány éve volt egy „érdekes jelenség”, amikor egy főjegyzőt azért buktattak meg, mert kiadott egy nyilatkozatot, amelyben elmondta, hogy mi a baj, ha két ember szereti egymást.

Az unitárius egyházban van egyfajta nyitottság – mondta –, de az is hozzátartozik az egészhez, hogy olyan államban élünk, ahol „nem engedélyezett ennek a megléte, ezért egy olyan államban lévő egyház nem tehet ellene. Ettől függetlenül én ismerek ilyen embereket és szeretem őket.”

Elmesélte, hogy van egy amerikai testvéregyház-közösségi kapcsolatuk, akiket egy alkalommal meglátogattak, de csak ott derült ki, hogy a lelkésznek nem egy nő, hanem egy férfi a párja. Az ott töltött idő megváltoztatta az ő és a férje gondolkodását is – vallotta Újvárosi. „Az a két ember olyan szinten szerette egymást, hogy nagyon sok erdélyi, székelyföldi házasságban én ezt nem látom. És valahol itt a kulcs, hogy tanuljuk meg szeretni egymást, nem orrba mászóan, de ha becsukjuk az ajtót, akkor ott mindenki végezze azt, amit ő szeretne, de ez a társadalomra ne legyen hatással.”

Mi, lányok

Az abortusz kapcsán a lelkész szerint az unitárius egyház álláspontja nem annyira drasztikus: nem minden esetben ellenzi. Inkább az a kérdés – mondta –, hogy miért kell egyáltalán eddig a pontig eljutni. Tudnak-e a fiatalok a fogamzásgátlás lehetőségeiről? Van-e családon belüli kommunikáció erről?

– Húsz éve, amikor én kezdtem a teológiát, még úgy felvételiztem, hogy volt meghatározva öt férfi hely és egy női hely. Ez már nagy dolog volt '90 után, hogy nők egyáltalán mehetnek teológiára. Még ma is sok gyülekezetben elsősorban férfit választanak lelkésznek. Az, hogy én itt, Udvarhelyen nőként labdába rúghattam, maga az isteni csoda – mondta a női jogok témakör kapcsán a lelkész.

A témák listáját látva Újvárosi hiányolta az egészség témakört, mert neki az a tapasztalata, hogy a jelenlegi fiatalság nagy számban küzd különböző egészségügyi problémákkal. „Egyre több tinédzsertől hallom, hogy mennyire rendszertelen a menzesze, mennyire sok a ciszta, mióma, mindenféle, és hogy ezekről sem merünk beszélni. Időnként anyukák elmondják, hogy a gyerekem szenved, s akkor így szülői értekezleten ment körbe: nálunk is, nálunk is, nálunk is. Erről miért nem beszélnek?”

A megfelelési kényszer témakörét boncolgattuk még. A lelkész arról a megfigyeléséről beszélt, hogy a konfirmációs csoportjában a fiatal lányok „magukba zuhannak”, a srácok sokkal jobban megmutatják magukat, könnyebben kapcsolódnak, a lányok pedig elbújnak a hajuk, a szemüvegük mögé, és sokkal lassabban és nehezebben engednek fel.

A másik oldalon pedig ott a kényszer, hogy még többet mutassanak magukból, ekkor kerülnek elő a nagyon rövid miniszoknyák és toppok.

„Volt egy ilyen tapasztalatom, amit szintén a lányomtól tudok, olyan 9-10.-es volt, éjszaka kettőkor utána mentem egy buliba, akkor kezdett komollyá válni neki az egyik sráccal a kapcsolat. Persze tartottam a szülői értekezletet a kocsiban hazafelé. Leállított, és azt mondta nekem, hogy figyelj anya, ebben a buliban, ahol voltam, az egyik csaj éjjel 1 órakor kijött, és azt mondta, hogy nekem már megvolt 11. Ez a trend, úgyhogy nekem az, hogy van egy barátom, ez szerintem így rendjén van.

Én abban a percben elhallgattam, mert az, hogy egy este egy lánynak megvan 11 pasas, ez valami borzalom.