Udvarhely egykor minden este táncolt

Képzeld el, hogy péntek este van. Felveszed a fehér zoknit, a farmer csőnadrágot, kockás inget, majd a Puma cipőt. Azon gondolkozol, hogy lesz-e eső, fel merd-e venni az új papírdzsekidet. Felhős az ég, így visszateszed, inkább felveszed majd a következő buliba, úgyis van elég belőlük. 

Ahogy belépsz a diszkóba, elnyel a tömeg. A falakon fluoreszkáló festmények világítanak zöld és lila fényben, a plafonról neoncsövek szórják szét a színeket. A DJ-pult mögött nyugatról hozott bakelitek, a sarki tévékben videóklipek. Olyan a hangulat, mintha egy másik világba léptél volna.

Az izzadság csorog a falakon, levegőt alig kapni, de senki sem bánja. Udvarhely diszkólázban ég – és hétfő kivételével minden este van hol táncolni.

TikTok-generáció és a mulatós reneszánsza

Hogy mi maradt ebből mára, és hogyan jutottunk idáig, arra a következő részekben keresünk választ. Előbb azonban nézzük meg, hogyan néz ki Udvarhely éjszakai élete ma, 2025-ben.

Az utcák üresek, a központon kívül alig találkozni emberekkel, de ott sincs tömeg. Néha itt-ott próbálkoznak bulikkal, de ezek ritkák, rövid életűek és általában unalmasak. Nagyobb tömegek csak ünnepnapokon gyűlnek össze, amikor az egyetemisták és a fiatal felnőttek hazalátogatnak, vagy az Areoban, ahol nem kevés pénzért állhatsz hosszú sorokat a bárputnál és a wc-nél. 

Nincsenek legendás bulik, amelyekről másnap hetekig suttogna a város. Felmerül a kérdés: mi történt Udvarhely éjszakai életével?

Amikor én tizenöt évvel ezelőtt elkezdtem bulizni járni, nem volt olyan péntek vagy szombat este, hogy a központ ne legyen tele rikácsoló, vihogó fiatalokkal. Akkor még azt hittem, ez a csúcs, de az idősebbek rendre legyintettek: „ez semmi, előttetek még nagyobb élet volt. A vásárhelyiek is idejártak bulizni.” 

És még azelőtt? Diszkó volt az élet. 

De mégis mit csinálnak akkor ma a tinédzserek? Hova járnak szórakozni? Táncolnak még egyáltalán? A TikTok népe rendszeresen élcelődik azon, hogy a Z generáció már nem tud bulizni, és hogy a mileniálokkal kihalt az utolsó partynemzedék. 

De akad, aki ezt cáfolja, az egyik középiskolás ismerősöm arról mesélt nekem még a nyár végén, hogy ők járnak bulizni, csak nem a városban, hanem bálokba a környező falvakban. És nem csak ők, többen is a városból. Amikor erről beszélünk, épp egy Döndi Duó koncertre igyekszik. 

Aki nem ismerné, a Döndi Duóról azt kell tudni, hogy mulatósban utaznak és egyre népszerűbbek. Nemcsak itthon, idén például a kolozsvári diáknapokra is meghívták őket. Vagy ott van a tavalyi X-Faktor győztese, Fehér Krisztián, aki szintén mulatóssal lopta be magát a szívekbe. 

Bálok és mulatós lenne a jövő? Mintha visszafelé utaznánk az időben. De nem csak nálunk: világszerte újra divatba jöttek a régi idők hangzásai. A TikTok-on ma milliók használják a 90-es, 2000-es évek slágereit – Nelly Furtado, Britney Spears –, vagy ott van például Connie Francis 1962-es Pretty Little Baby című dala, amely 63 év után vált újra virálissá. A mostani sztárok is gyakran retróra építenek: Dua Lipa, The Weeknd, Miley Cyrus dalaiban rendre ott a nyolcvanas-kilencvenes évek hangulata.

De térjünk vissza Udvarhelyre: tényleg kihunyóban az éjszakai élet? Valóban a bálok és a mulatós felé tartunk? Mikor volt itthon az aranykor? Mi tette azzá? Mi volt akkor más, mint most: a zene, a helyszínek, a fiatalok, vagy egyszerűen a korszak hangulata?

Ezekre a kérdésekre próbáljuk majd meg a következő hónapokban keresni a válaszokat egy, Székelyudvarhely éjszakai életével foglalkozó sorozatban. 

Siculus: a pinceklub, ahol minden elkezdődött

Az utazást a '80-as években kezdjük, az első igazi diszkók korában, és fokozatosan haladunk a jelen felé, remélve, hogy így a folyamatok jobban összeállnak majd a fejünkben, és megértjük, hová tűnt a régi pezsgés. Ebben a részben nosztalgiázni fogunk, ebben régi újságcikkek és Szabó Károly filmes, fotós lesznek a segítségünkre, aki rendesen kivette a részét a diszkókorszkból – árult hűsítőt és jegyeket, volt segédlemezlovas is.

A hetvenes évek elején Székelyudvarhely neve messze földön ismertté vált a Siculus fesztivál miatt, később a táncháztalálkozók vitték tovább hírét. Az ötletgazdák, Pakot József KISZ-titkár (Kommunista Ifjak Szövetsége – szerk. megj.) és Csiszár Antal, a Művelődési Ház igazgatója voltak. Ugyancsak Siculus néven működött egy szórakozóhely is egy alagsori helyiségben, a mai kultúrház alatti részen. 

Itt kezdetben élőzene volt, a szintén Siculus nevű zenekar játszott, aztán a 70-es években változás állt be. A Siculus zenekar feloszlott, és az élőzenés formátumot magnókra váltották. Ezt követően főleg Straub István volt a lemezlovas a Siculus Klubban.

Interjúalanyunk már '75-ben, amikor első osztályos volt, ott lógott a barátaival a Siculus előtt. Aztán ‘80-tól már be is ment. Hivatalos korlátozások nem voltak az életkorra vonatkozóan, mondja, de azért a „jó gyerekeket" a szüleik ennyi idősen még otthon tartották. Az interjúalany nagyszülei egyébként ott dolgoztak a kultúrházban, ami megkönnyítette számára a bejutást és a részvételt.

Amikor már nem csak egymást nézték a táncolók

Ekkortájt, azaz a nyolcvanas évek elején jött létre a dia diszkó. A Hargita napilap ezt írja 1981 szeptember 30-án, a 231-es számában: „A székelyudvarhelyi Művelődési Ház újszerű diszkotékával jelentkezett : a dia-diszkóval. A fiatalok, zene mellett, színes diapozitíveket is megtekinthetnek.” 

Szabó László, azaz Paci, aki egyébként fotós volt, egy diavetítőbe lemezborítókról és népszerű zenekarok képeiből készült diákat vetített egy nagy vetítővászonra a DJ pult fölött. Ezek a diák egy körtárcsában forogtak körbe-körbe, ezzel vizuális élményt adva a zenéhez és a tánchoz – innen a név.  

A dia diszkók helyszíne a színház előtti nagy csarnok volt, tehát ez volt fent, a Siculus lent – volt is a kettő között konkurencia. 

Morvay Zoltán a Hargita napilap január 7-én, 4-ik számában így ír erről: „Van tehát két nagy, mondhatni „monopólium” szinten futtatott diszkó. (...) Tartalmuk lényegében ugyanaz. Egyénenként viszont különböznek egymástól. A Siculus Ifjúsági Klubban tilos a dohányzás, ám aki egy emelettel fönnebb látogat, az úgynevezett dia-disco-ba, annak lehetősége van erre.”

Aztán ‘82-ben a Siculus új helyre költözött, a Kossuthba, ahol korábban egy kereskedelmi vállalat jégverme üzemelt. Egy 1984. július 18-ai, Hargita napilap cikk szerint (169-ik szám), amiben a Márton Ferenccel, a Székelyudvarhely municipiumi KISZ-bizottság első titkárával és Wass Alberttel, az Ifjúsági Ház igazgatójával készítettek interjút, arról számolnak be, hogy több mint ezer köbméter földet talicskáztak ki a helyszínről az új hely előkészítése közben: 

– A központi alap, a megyei alap, a saját alap kábé másfél millió, mi ezt még megfejeltük egymiliónyi hazafias munkával. 

– Székelyudvarhelyen 13.500 KISZ-korú fiatal van. 

– Besegítettek: a matricagyár, a bútorgyár, a Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Gépgyár, a ruhaipariak – mesélik, hogyan dolgoztak. 

Amikor a diszkó falai együtt izzadtak a tömeggel

Szabó Karcsi emlékei szerint a diszkó nyitása nagy durranás volt. Molnos Zoli festette a falakat fluoreszkáló festékekkel, popfigurákkal és táncos párokkal. Paci zöld és lila neonokat szerelt fel, amelyek megvilágították a falakat a sötétben, fluoreszkáló hatást keltve. A helyszín középen tánctérből, az ívek alatt pedig kis fekete asztalokról és ülőkékből állt.

A lemezlovasok főként Paci és Kovács István voltak. Kovács Istvánnak stúdiója is volt a Kossuthban, ahol zenéket másolt (akkoriban, amikor ez nem volt illegális, vagyis az volt, de nem foglalkoztak vele Romániában). Paci komoly erőfeszítéseket tett a legfrissebb zenék beszerzésére, kapcsolatain keresztül repülővel küldték neki a szalagokat, amelyekért ő utazott Bukarestbe (a repülőtérre) havonta egyszer, hogy felvegye.

1984 után már videódiszkó is működött itt. Paci szerzett egy videólejátszót, és a sarokba színes tévéket szereltek fel, ahol videóklippek mentek a buli közben.

A zenék 50%-ának románnak kellett lennie a szabályok szerint. Ezt a szabályt igyekeztek megkerülni, de mindig volt kéznél egy szalag román zene, amit néha bejátszottak. A zenei műfaj szempontjából elsősorban diszkózene, popzene volt jellemző. Magyar zenék is felbukkantak, de nem volt kifejezett „magyar blokk".

A tömeg hatalmas volt. A terem, amit a fiatalok „jégveremnek" neveztek, rendszerint tele volt, annyian voltak, mint a heringek, ahogy Karcsi fogalmaz. A mozgás nehéz volt, és a levegő hiánya miatt az izzadság folyt le az oldalfalakon.

Jegyeket kellett venni, de nem volt drága, Karcsi nem emlékszik pontosan, de talán 8 lej körül lehetett az áruk.

Hivatalosan csak hűsítőket lehetett kapni. Alkoholt elméletileg nem lehetett behozni, de ezt mindenki megoldotta máshogy: ittak kint, vagy becsempészték. Ételt nem árultak, de a szemközti Fényes nevű helyen lehetett vacsorázni. 

Kor és társadalmi háttér szempontjából vegyes volt a közösség. Tízévesektől harminc pluszosokig mindenki járt ide. A bulik hétvégén 7-től kezdődtek, 8-9 körül gyűltek be az emberek, a hivatalos zárás 11-kor volt, de néha megtörtént, hogy éjfélig kihúzódott. Utána az éjszakai élet a strandon vagy a parkban folytatódott. 

Farmer, papírdzseki és fehér zokni 

Az alap öltözet a farmernadrág (trapézból csőnadrágra váltott), trikó vagy kockás ing volt. Népszerű volt a fehér Puma cipő fehér zoknival és a farmer – már-már egyenruhának számított az interjúalanyunk szerint. 

A divatot a 70-es/80-as évek fordulóján olyan trendek színesítették, mint a biztostűk a ruhákba szurkálva. A pólókra szitanyomással készültek popkulturális ábrák. Különleges divatkiegészítő volt a műanyag, rikító színű, nyomtatott szatyor (amiket Magyarországról hoztak). Ezenkívül divat volt a papírdzseki, ami vékony papírból készült, de nem volt tartós, és esőben szétázott.

A szórakozási lehetőségek állandóak voltak. A hétvégi nagy diszkók mellett volt saját diszkója minden iskolának. Ezek rendszeres programok voltak, és fogadtak külsősöket is. A vezetőség nem akarta hosszú kötélre engedni a diákokat, így a diszkót vitték a diákokhoz. Később ezek rotációs rendszerben működtek, ahol minden hétvégén más suli diszkója volt soron.

A diszkók mellett a csárdás est is működött, és szintén nagy tömegeket vonzott. Ez keddenként volt. Kivéve a hétfőt, minden nap volt valamilyen szórakozási lehetőség Udvarhelyen. 

A diszkóláz ellenzői: halláskárosodás és kultúra eldobása

Sokan diszkólázban égtek a 80-as években, de a pezsgés nem tetszett mindenkinek. A kulturális élet képviselői a diszkót a hagyományok rombolójaként és puszta divathullámként könyvelték el. 

Orbán Balázs publicista a Hargita napilap (1984. május 13, 113.szám) nem fogta vissza magát:

„Már meg ne haragudjék senki, de szerintem a diszkók zaja is csupa ártalom… A zajos munkahelyről mennek sokan a fiatalok a diszkóba, hangfalak, erős zene, ugrálás, vonaglás, nem pihennek, szórakoznak, hanem duplán kifáradnak. Egyébként azt még megjegyezném, hogy amit a diszkóban táncolnak, nem is olyan modern, láttam én fiatal koromban amerikai némafilmeken.”

A vita nem állt meg a fáradtságnál. Egy másik cikk arról szólt, hogy a fiatalok elfordulnak a komoly zenétől, az operán nevetnek:

„Kiábrándító: tanítom a Bánk bánt, felteszem nekik az operalemezt, elkezdenek röhögni, az egyik beköpi, ’há’ jobb a diszkó’.” (Művelődés, 1980 augusztus 1, 8-9.szám)

Volt, aki a néptánc elhalását féltette, mondván, a diszkó csak divat, szemben az „örökre élő” néptánccal. Másoknak az fájt, hogy az abásfalvi muzsikusok helyett, akik a legjobbak és legolcsóbbak a Homoródmentén, inkább választják a fiatalok az „elektromos gitárral, szaxofonnal, dobokkal és erősítőkkel felszerelt” zenekarokat a bálokra, akik drágábban dolgoznak. (Hargita napilap, 1984. május 3) 

Akadtak olyanok is, akik beadták a derekukat. Szintén egy Hargita napilap cikkben (1984. január 6, 3.szám) olvasható: „Muszáj lesz összekötnia vetítést táncesttel. Diszkó, vagyhogy hívják az ilyet. A magnót megcsináltattam, lemezekről vettem fel dalokat... ezzel lehet fellendíteni a kultúréletet.” A legaggasztóbb kritikát pedig az Új Élet (1984 november 25, 22.szám) fogalmazta meg: a fülorvosok szerint a fiatalok „hallása kétszer annyi idős, mint ők maguk”, mert a diszkó visszafordíthatatlan károsodást okoz.

A viták és kritikák ellenére a fiatalok nem álltak meg: a falak tovább izzatak a tömeggel.

De a rendszerváltás új korszakot nyitott – új helyszínek, új zenék, új szokások. A Siculus diszkó privatizálódott, majd hamarosan bezárt. Ez a bezárás egy korszak lezárását jelentette.

A következő részben azt vizsgáljuk, hogyan alakult Udvarhely éjszakai élete a ’90-es években.