Tér, idő, emlék - a 14. Pulzuson jártunk

Tizennegyedszer verődtek össze azok a művészek, akik nemcsak a vászon előtt, hanem egymás között is keresik a ritmust, amiből aztán beindul az alkotás. És a beszélgetés. És a csend. És az a furcsa feszültség, amikor egyszerre van jelen az egymástól való különbözőség és az azonosulás vágya. A Haáz Rezső Múzeum szervezésében idén július 14. és 24. között újra megszervezésre kerül a Pulzus művésztelep, ahol a természet, a város, a hangok, a másik tekintete és az időjárás ugyanúgy beleszólt a munkába, mint a művész maga.

A Pulzus egyszerre műhely és baráti kör, kiállítótér és búvóhely, játék és koncentrált jelenlét. Ahol a kép nem csupán keletkezik, hanem szinte saját magát hívja elő a festékből, a kartonból, a szobrász keze alól, egy-egy félbehagyott mondatból vagy egy esti borozás közben születő ötletből.

És ahogy az lenni szokott, idén is elmentünk a megnyitó előtt pár nappal, hogy belessünk a kulisszák mögé – hogyan állnak a munkák, ki min dolgozik, mennyire van kész, vagy épp mennyire nincs. Miközben a Spanyár udvarban egyik alkotó után a másikat próbáltam elcsípni, arra voltam kíváncsi, hogyan lesz az ötletből forma, a vázlatból test, a térből jelentés. 

Idén tizenkét alkotó vett részt a művésztelepen, az eddigi évekhez hasonlóan különböző országokból, különböző műfajokban: Ignaszak Arkadiusz (Lengyelország), Jagoda Javorszka (Lengyelország), Balla Zoltán (Havadtő), Kerekes Emőke (Havadtő), Kristó Róbert (Csíkszereda), Kubanek László (Székelyudvarhely), Losonczy István (Budapest), Pál Péter (Marosvásárhely), Szilágyi Anna Katalin (Székelyudvarhely), Uta Heinecke (Németország), Rizmayer Péter (Sepsiszentgyörgy).

A kiállításra kerülő alkotások idén is elég változatos hozzáállással és anyagfelhasználással készültek, különböző médiumokban, amelyekből többek közt fotó, videó, festmény, linómetszet és installáció is megjelenik majd a Kossuth utcai képtárban.

De lássuk is az idei résztvevőket:

Kerekes Emőke (Havadtő) már az utolsó képeknél tart, de a munka még nincs teljesen kész: „Most már az utolsó képeknél vagyok, de előre kell gondolkodnom, hogy az installáció időben elkészüljön, meg a nyomdai munka, meg az utómunka, és holnap még lesz egy-egy fotózás.” A művésznek nagyjából 90 százalékban megvan az, amit eltervezett. A témája pedig az emlékek körül forog, azon emlékek mentén, amelyeket a faluról városba költözött emberek hoztak magukkal. „Faluról beköltözött emberek,” pontosítja nevetve, miközben próbálja megfogalmazni a gondolatot.

Emőke interjúkat is készített, és a képekhez – melyek állóképek – hanganyagot is tervez csatolni. „Az a cél, hogy a képek és az interjúk párbeszédbe kerüljenek egymással, nem illusztrációként, hanem hogy megmutassák, milyen generációkon átívelő élmények és érzések maradtak meg.”

„A falusi identitásból mi az, ami megmaradt? Mi volt nehéz? Sok ember érkezett ide fiatalként a kommunizmus idején, mert itt voltak munkahelyek, de a természethez, a kerthez, a friss levegőhöz való kötődés nagyon erős maradt. A falusi munkákhoz kapcsolódó szokások, mozdulatok, amik láthatatlanul tovább élnek, generációról generációra.”

Arra a kérdésre, hogy mennyire volt ez előre meghatározott koncepció, Emőke így válaszol: „Amikor tudtam, hogy Udvarhelyen lesz a Pulzus, mindenképpen helyi témával akartam foglalkozni, de szerettem volna, hogy kapcsolódjon az eddigi munkáimhoz, az emlékezethez, a traumák feldolgozásához.”

„Otthon már elkezdtem előkészíteni a témát, tárgyakat hoztam, például a mosást, a házi szappankészítést, a szőnyegmosást, és a vízhez, természethez való kapcsolatot, mert sejtettem, hogy ez lesz a legerősebb kapocs a falusi emlékekhez.”

A munka során pedig egyre inkább kirajzolódtak az összefüggések, és kiderült, hogy a kiállító művészek között is vannak, akik élő emlékeket hoztak vagy éppen faluról városba költöztek. „Ez nagyon érdekes párbeszédeket szült, és napról napra szépen épült a koncepció. Megnyugodtam, hogy az elképzelésem passzol a valósághoz.”

A Spanyár udvarból egyenesen a tornác végébe, az egyes szobába vezet az utunk, ahol Balla Zoltán (Havadtő) dolgozik. Munkáját a verőfényes napsütés nehezíti, mivel ő is mozgóképes eszközökkel érkezett a Pulzusra.

A víz – mint gondolati és képi elem – már régóta foglalkoztatja, és bár nyitottan jött, hátha majd Udvarhely vagy a hely szelleme új irányba tereli, végül egy régi, Küküllőben rögzített snitt nem hagyta nyugodni. A hídról készített, életlen vízsugarakat ábrázoló felvétel újra meg újra visszatért a gondolataiba, így ennek mentén építette fel idei munkáját is.

„Ha folyamatosan a víz jár az eszemben, akkor nincs értelme másba kezdeni” – mondja. Egyelőre még kérdés, hogy az eredmény egy kísérleti film vagy egy videóinstalláció lesz-e, a végleges forma a kiállítás napján dől el. A munkafolyamat során ugyanakkor sokat formált rajta a művésztelep légköre: a közös beszélgetések, az alkotótársak munkái és a napi séták során felfedezett városi részletek is beépültek a készülő anyagba. Jelenleg a vágásnál tart – a legnehezebb, egyben legizgalmasabb fázisban, ahol minden mozdulat végleges jelentést nyer.

Jagoda Jaworska (Lengyelország) épp a linómetszet utolsó rétegein dolgozik. „Ez a mostani munka egy korábbi, otthon elkezdett alkotás folytatása – meséli. – A fő művet tavaly Mallorcán láttam meg, a falicsempék inspiráltak. Ezekhez csinálok apró csempéket is köré.”

A művész elmondja, hogy nem itt született meg az ötlet: „Már otthon volt egy elképzelésem. Két nappal az érkezésem előtt fejeztem be a fő munkát. Így érkeztem ide a rezidenciára, hogy folytassam a kisebb linómetszetek kidolgozást.”

Jagoda Lengyelországból, Torunból jött, közép-Lengyelországból. „Ez már a második alkalom, hogy itt vagyok Romániában. Egy grafikai pályázaton nyertem, ezért kaptam lehetőséget, hogy részt vegyek az alkotói rezidencián.”

A helyszínt nagyon szereti: „Gyönyörűek a hegyek, az étel is fantasztikus, és az emberek rendkívül kedvesek. Mindig élvezem, amikor itt lehetek.” Kedvenc ételéről így beszél: „Nehéz választani, mert minden nap azt mondom, hogy az aznapi fogás volt a legjobb. De talán a pörköltek állnak legközelebb hozzám.”

A rezidencia korlátozott ideje miatt kisebb formátumban dolgozik, mint általában. „Otthon a fő művem 120x100 centiméter, ami három hét munkája volt, itt viszont csak tíz nap áll rendelkezésemre. Ezért kisebb méretben készítem el a darabot, redukciós linómetszet technikával, ami rétegenként csökkenti a linóleumot.” Már az első réteg kinyomtatásánál tart, és folytatja a vágást és a nyomtatást.

Jagoda számára fontos a precizitás és a tervszerűség, de elismeri, hogy a rövid idő kicsit félelmetes: „Ez az első rezidenciám, így aggódtam, hogy minden elkészül-e időben.”

Kristó Róbert (Csíkszereda) olyan fával dolgozik, aminek nemcsak a keresztmetszete, hanem az évgyűrűin átsejlő jelentése is fontos számára. A Pulzuson készült munkájában magas- és mélyomásos technikával nyomtat fa keresztmetszeteket, amelyek egyszerre emlékeztethetnek bakelit lemezre, almára, vagy akár egy tükörtojásra – ki mit lát bele.

A nyomatok mellett megjelennek evőeszközök is: kés és villa, utalva az étkezés rituáléjára, a jóllakottság vagy éppen a hiány érzetére. Emellett egy objektet is készít, amelyben a fa fizikai valójában is megjelenik: kimélyítve, eszközökkel körülvéve.

„Az egész egy folyamat része” – mondja, hozzátéve, hogy az inspiráció nem helyspecifikus: a fa mintázata, textúrája régóta foglalkoztatja, most pedig az eddigi rajzos kiegészítések helyett új technikával próbálkozik ezen a már ismerős anyagon keresztül.

Kubanek László (Székelyudvarhely) ezúttal is festővászonnal és akrillal dolgozik, két művel készült az idei Pulzusra. Festészete a spontán gesztus és a tudatos kompozíció határán egyensúlyoz – lendületes, szinte ösztönös mozdulatokkal indít, amelyeket aztán finomabb, átgondoltabb elemekkel egészít ki.

„Ez nem az a fajta festészet, ahol van egy vázlat vagy egy konkrét téma. Inkább folyamat, ami majd valahogy véget ér” – mondja. Bár a munkák nem konkrét helyi inspirációból születnek, a jelenlét, a véletlenek, az elcsípett pillanatok, belső rezdülések így is beépülnek a képbe.

Az első vászon már elkészült, a másodiknál is hasonlóan alakul a struktúra: a kontrollált és a kontrollálhatatlan határán egyensúlyozva keres valamit, ami talán nem is akar egyértelművé válni.

Losonczy István (Budapest) a sátor alatt állva azt magyarázza, hogyan indulnak a kékei sárgába, majd a sárgák kékbe – egyfajta kromatikus átkelés történik, színről színre, tónusról tónusra, miközben a bogyókkal sűrűn borított felületen lassan megmozdul valami, amit csak érzékelni lehet, nem értelmezni.

„Ez lesz a Naplemente impressziója – zárójelben: a Minimál Point Intézmény,” mondja, egy szál világos szürke pólóban, miközben saját festéktubusait mutatja. Ezeket maga keveri és tölti, precízen, buborékmentesen, mintha csak optikai hangszereket készítene. A komplementerek finoman vibrálnak egymás mellett: piros-zöld, kék-sárga, aztán halkulnak, elcsendesednek, és a végén minden kék lesz – visszatérés a kiindulóponthoz.

„Az az elv, hogy középen, ahol a melegszürke aláfestés van, ott világítson a legerősebben a piros és a zöld egymásnak. De a végére már ne legyen különbség – ne villogjon semmi, csak csend legyen,” mondja. A képe absztrakt, de közben nagyon is figuratív abban az értelemben, hogy egy érzékelési térkép, egy „fényfüggönyön keresztüli kilátás egy tóra, ahogy a nap lemegy.”

Pál Péter (Marosvásárhely) új ötlettel érkezett, amely egyszerre optikai játék és műszaki kihívás: egy olyan objektum, amely vízzel lenne feltöltve, és a benne megjelenő fénytörésekkel, látványtörésekkel játszik majd. „Ha jól működik, nagyon szép képet ad majd,” mondja, miközben a terv műszaki oldaláról beszél.

„A legnagyobb kérdés az, hogy hogyan bírja majd a víz azt a mozgást, amit a szerkezet végrehajt. Mert a dolog úgy van kitalálva, hogy mozogjon, és ez közben fénytöréseket hoz létre.”

Arra a kérdésre, hogy mennyire volt előre megtervezett a koncepció, Péter egyenesen válaszol: „Ez egy előre elgondolt dolog, mert amúgy is ilyesmikkel foglalkozom, bár pont ilyen tárgyat még nem készítettem. Különböző gömböket, prízmákat, piramisgúlákat már igen, és azok működtek nagyobb méretben is. Ez viszont bonyolultabb forma, a kiszámítása sem volt egyszerű. Meg is kellett ragasztanom, összeállítanom, hogy működjön.”

Az alkotás mintha a művész precíz és egyben kíváncsi mérnöki oldalát mutatná meg, aki nemcsak az esztétikára figyel, hanem a fizika törvényeire és a technikai részletekre is, hogy az elképzelésből valódi, működő tárgy szülessen.

Szilágyi Anna Katalin, (Székelyudvarhely) elsőként vesz részt művésztelepen, és ezt a fajta közegbeli újdonságot nemcsak befogadta, hanem az alkotás részévé is tette. Hosszas keresés és technikai kísérletezés után végül egy speciálisan átalakított fényképezőgéppel kezdett dolgozni, amely az infravörös spektrumot képes rögzíteni – így készítette el azokat a képeket, amelyek egy másik valóságot láttatnak ugyanarról a térről.

A munkafolyamat kezdetben tétova volt, de épp ebben rejlett az ereje: „Abszolút fogalmam se volt, hogy mit csinálok” – mondja, hozzátéve, hogy a többi alkotóval való beszélgetések, az együtt töltött idő, az érzelmi hullámzások és a közös légkör teremtette meg benne azt a belső tájat, amelyből végül kinőtt a sorozat.

Uta Heinecke (Németország) a Pulzuson készült képeinek többségét nem előre kigondolt koncepció mentén alkotja – inkább arra hagyatkozik, amit a helyszínen tapasztal, lát, megél. „Most olyan dolgokat próbáltam lefesteni, amikkel itt találkoztam. Ezekből aztán valami kapcsolatot próbálok kialakítani.” A képek motívumai között megjelenik például egy székely csizma, vagy kerámiák, lámpák, amelyek korábbi éttermek berendezéséből származhatnak – mind nosztalgikus emlékeket idéznek.

Bár nem először jár Erdélyben, a Pulzus közegét most is inspirálónak találja, és kifejezetten értékesnek tartja a szimpóziumi munkamódszert: „Szeretek úgy eljönni szimpóziumokra, hogy itt és most születik valami. Nem viszem tovább ugyanazt, amit otthon elkezdtem – annak otthon is van tere.” Az alkotás folyamata nála gyakran elindul több párhuzamos ötlettel, amelyek közül nem mindig derül ki előre, melyik érik ki a végső kiállításra. Azt is figyeli, hogy mennyi munka fér be a térbe, illetve mi az, amit érdemes Udvarhelyen hagyni, és mi az, amit vissza kell majd szállítania.

A közösség hatása is jelen van a munkájában – ha nem is direkt módon. „Most sok mindent láttam, sokat beszélgettünk, és ezek elindítanak bennem valamit. Lehet, hogy valakivel valami közös is kialakul majd.” A táborban való jelenlét számára nemcsak művészi, hanem érzelmi viszony is: „Benne van ez a nosztalgia, amit érzékelek a tájban, a tárgyakban, és talán azokban is, akik valamikor innen származtak el, de mindig visszavágynak.”

Heinecke Németországban született, de jelenleg Bécsben él, és Magyarországon is van műterme. A határokon átívelő élettér jól rezonál arra a nosztalgiával vegyes érzékenységre, ami az itteni képeit is áthatja: egyféle lebegés a jelen és a múlt, az otthon és a máshol között.

Végül, de nem utolsó sorban a kiállítás kurátorát, a művésztelep szakmai vezetőjét, Berze Imrét kérdeztem az idei “táborról”.

Ahogy a beszélgetésünk során kiderül, a programok alakításában sokat számítanak a résztvevői visszajelzések. A közösségi sátor ötlete például egy művésztől származott, idén pedig új javaslatként felmerült az esti előadások időkerethez kötése. „Eddig nagyon családias hangulat volt, szabadon ment minden. De most már azt látjuk, hogy elfáradnak az emberek, úgyhogy valószínű be fogjuk vezetni a 30–40 perces limitet.”

Az idei Pulzusról Imre azt mondja: kevésbé dominálnak a látványos szobrászati gesztusok, ami részben az udvar korlátozott méretéből is fakad. „Most olyan dolgok történnek, amelyeknél közelebb kerülnek egymáshoz az emberek. A nagy hangú szerszámok idén elmaradnak.” Arról is mesél, hogy idén több helyi képzőművész is jelentkezett anyagi támogatással – ez eddig nem volt jellemző. A printelést, szállítást korábban is segítették, de most az anyagiakkal is melléálltak, ami annak a jele, hogy talán az emberek ténylegesen értékelik az eseményt.

A közösségen belüli hatásokat is figyelemmel kíséri: „Menet közben kiderül, ki milyen anyaghoz nyúl, milyen témát választ. Először lazább reflexiók, poénos beszólások jönnek, aztán ezekből születhet valami komolyabb. Vagy fordítva.” Tudatosan nem ad témát az alkotóknak, de örömmel látja vissza a helyi élményeket a munkákban.

Udvarhely helyszínként különösen fontos számára. Amikor a Pulzus indult, kifejezetten vágyott rá, hogy legyen itt egy képzőművészeti fórum – akár kultúrdiplomáciai értelemben is. „Ez az udvar, a Spanyár-ház valami békét sugároz, intimitást ad az egész történetnek. A város karaktere, a kis részletek – egy utca, egy szobor, egy ház – különösen izgalmas tud lenni azoknak, akik először járnak itt. És így nekünk is visszajelzés: lám, egy vendégművész olyasmire mutat rá, ami mellett mi nap mint nap elmegyünk.”

A Pulzus szerkezete ugyan szabad, de a háttérben komoly, sokszor láthatatlan munka zajlik. „Ennek a szuggesztív önkifejezésnek van egy nagyon is feszes adminisztratív háttere. A múzeum szerkezete adja meg azt a biztos bázist, amiből ez a szabadság megszülethet.” És úgy tűnik, működik is: nemcsak az alkotók, de a városlakók részéről is nyitottság tapasztalható. „Akik eddig becsatlakoztak – nem képzőművészek, hanem udvarhelyiek –, mindig nagy lelkesedéssel segítettek ott, ahol éppen a művész ihletet kapott.”

A július 24-én, csütörtökön 18 órától nyíló kiállításon a nagyközönség is megnézheti, mivé álltak össze ezek a nyári napok. A tárlatot Tóth Gödri Iringó művészettörténész nyitja meg, Berze Imre kurátor kíséretében. A hangulatról Nifty bakelitszettje gondoskodik, amit az este folyamán a Spanyár házban folytatódó zenei utazás koronáz meg – funk, jazz, hiphop és más ritmusok nyomában.