Székelyudvarhelyen nem a lehetőségek hiánya a legnagyobb akadály

Székelyudvarhelyen az egyik leggyakoribb társasági esemény a közös panaszkodás. De mi van akkor, ha valaki nem beletörődni akar a „nincs itt semmi” állapotba, hanem tartalommal megtölteni a tereket?

A „svájci bicska” generáció dilemmája

Székelyudvarhelyen sokan ismerhetitek Péter Nórát, mégis nehéz lenne egyetlen szóval leírni, mit csinál. Művészettörténésznek készült, örökségvédelmet tanult, majd a Legendáriumnál, így az animációs világban kötött ki. Mondhatnánk, hogy megszakadt egy pályaív, de Nóra szerint ez nem így van. Ma talán vizuális alkotóként lehetne meghatározni, bár ő inkább problémamegoldónak nevezi önmagát, én meg a beszélgetés után egy vizuális svájci bicskának.

És ha arra keres választ az ember, hogyan lehet az örökségvédelmi szemléletet bevinni egy techno-buli visualjába, talán ő a tökéletes példa rá. Nórával azt is megfejtettük, mi mi van a panaszkodáson túl, és miért nem baj az, ha valaki nem kiemelkedő semmiben.

Ez is érdekelhet:

Horváth Attila: a csendben az is kiderül, amit nem akarsz meghallani

Bár elegünk van a zajból, a csendtől is félünk. Horvát szerint, ha kibírod, akkor egyszer kitisztul minden. Mintha lefújnák rólad a koszt.

Udvarhelyi HírportálGál Előd

Igen. Sokan küzdünk ezzel az érzéssel, hogy mindenhez értünk egy kicsit, de semmiben nem vagyunk világraszóló zsenik. Nóra szerint ez nem hiba, hanem túlélési stratégia:

„Sokáig ostoroztam magamat azért, mert nem vagyok kiváló semmiben... nincsen nekem egy gyerekkorom óta tartó egyértelmű utam. De most így azt érzem, hogy egy csomó mindenhez hozzá tudok szólni (…). És ennek az az előnye, hogy közösen tudom ezt a sokféle tudást használni."

Miért pont Udvarhely, ha lehetne Milánó is?

A beszélgetés egy másik őszintébb pillanata, amikor a generációnk „maradni vagy menni” klasszikus dilemmája került szóba. Nóra nem tagadja: egy kisvárosnak megvannak a korlátai, de a mérleg másik serpenyőjében ott a szabadság és a közösség ereje.

„Nem tudok Udvarhelyen a Disney-nek dolgozni, és nem fognak itt Disney-s fizetést sem adni. De ha füvet akarok látni, kilépek a mezőre öt perc alatt. Ez Milánó központjából valószínűleg nem ennyi idő.”

Hogy mennyire korlátol ez minket a fejlődésben? Nóra szerint főleg akarat kérdése az egész, és talán a legjobb fejlődési lehetőséget a „vállon veregetés” módszere adja: amikor megfordulhatsz az irodában, és megkérdezheted a melletted ülő kollégát, ő hogyan oldana meg egy elakadást. Ez az emberi közvetlenség az, ami Udvarhelyen – a megfelelő buborékban – aranyat ér.

Ez is érdekelhet:

Nechita Alexandra: itthon kétszer is meggondolom, kilátszik-e a hasam a nadrágból

Mi történik azzal, aki a matektanára szerint, hintalónak lesz csak jó? És mire gondol az esküvője napján, egy hintán ülve?

Udvarhelyi HírportálGál Előd

Persze, az is tény, kreatív szakemberként az nagyon meghatározó, hogy milyen impulzusok érnek akkor, amikor nem dolgozik az ember, jól jönnének nekünk az impulzusok, a több impulzus, egyezünk ki, viszont abból is csak módjával:

„Milánóban a túl sok impulzus miatt nem maradna időm semmire, mert mindent is csinálni akarnék.”

Itthon inkább a nyugalom ad keretet, nem a távolságok emésztik fel az idődet, inkább te döntöd el, mire figyelsz. És az is igaz, hogy itt nem kell attól tartanunk, hogy túl sok impulzus érne bennünket.

A kocsmaasztalon túl: a panaszkodás kultúrája

Amikor a székelyudvarhelyi közérzetre és az itthoni kultúrára terelődik a szó, Nóra bár egyetért abban, hogy nem a generációnk a város kulturális életének elsődleges célcsoportja, azt mondja, ideje lenne szintet lépni a morgásban:

„Nem tetszik az a hozzáállás, hogy háborodjunk fel, üljünk össze és panaszkodjunk, ez egy kicsit ilyen udvarhelyi szokás. Szerintem már az nagy lépés, ha megnézed, hogy hova kell panaszkodni, és odapanaszkodsz. Az, hogy leülünk egy kocsmaasztalnál, egyforma emberek, ugyanaz a problémánk, ott ülünk, és mondjuk, hogy de rossz, az nem fog segíteni, mert azt mi fogjuk hallani, akik tudjuk, hogy de rossz. (…) Azon kívül pedig a munkánkon keresztül is, a hétköznapokhoz való hozzáállásunkkal is lehet ezeken változtatni, és lehet abba gondolkozni, hogy ez másképp alakuljon.”

A cél nem a megérkezés, hanem a folyamat

Ha mást nem, talán ezt érdemes megfontolnunk a Nóra által elmondottakból, ahogy azt is, hogyan fogadhatjuk el önmagunkat és azt, hogy talán soha nem érkezünk meg. Mert Nóra számára az alkotás nem egy statikus állapot, hanem egyfajta örökös úton lét az ő esetében ez a „vizuális svájci bicska” lét alapja. Nem fél attól, hogy jelenleg nem tudja egyetlen, jól csengő titulussal meghatározni magát, mert a szabadságot éppen ez a skatulyamentesség adja meg számára.

„Nem érkeztem meg, remélem, soha nem is fogok. (...) Egy ember vagyok, aki éli az életét, és próbálja úgy csinálni, hogy másnak is jó legyen, és ő is jól érezze magát közben.”

A beszélgetés végére világossá válik: Székelyudvarhelyen nem a lehetőségek hiánya a legnagyobb akadály, hanem az a szemléletmód, ami gúzsba köti a kreativitást. Nóra példája pedig azt mutatja, hogy ha valaki hajlandó letenni a kocsmaasztalnál a panaszkodásról, és helyette elkezdi „megoldani a problémákat”, akkor a kisvárosi keretek nem börtönné, hanem egy élhető alkotótérré válnak.

De hogyan segít ebben s a mentális egészség megőrzésében a ChatGPT, miért jobb barátokkal alkotni, mint magányosan, és mi sült ki abból, amikor egy mászóteremben rendeztek koncertet, ezek is mind kiderülnek az uh.ro frissen induló podcastjének első adásából:

Nézd meg a teljes beszélgetést itt: