Stranger Things Udvarhelyről nézve: Pizzademogorgonok és Patkó-alatti repedések

Bár nálunk (még) nem nyíltak interdimenzionális kapuk, a Stranger Things fináléja után mégis úgy érezzük: Hawkins lakói a mi szomszédaink lettek. Hiszen nem kell Hawkinsban élni ahhoz, hogy otthon érezd magad benne.

Miért képes egy amerikai horrorsorozat áthidalni mindenféle szakadékot, és miért fáj annyira a búcsú Dustinéktól? Egy udvarhelyi (nem spojlermentes!) kritika a nyolcvanas évek nosztalgiájáról, barátságról, lezárásról és az alkotói bátorságról – arról a fajta bátorságról, amit néha nehezebb lenyelni, mint egy szörnytámadást.

Egyik este átmentem a nővéremhez.

Pontosabban a 11 éves unokaöcsémhez. Volt miről beszélnünk, hiszen a Stranger Things lezárása óta nem találkoztunk.

Na, nem vagyunk barbárok: nem ültettünk le egy horrorsorozat elé egy 11 évest. Nézik ők maguktól a YouTube-on felbukkanó részleteket, az iskolában történeteket mesélnek egymásnak, úgy zeng náluk a sztori, hogy végül egy olyan családtaggal tudom a legjobban megbeszélni a sorozatot, aki konkrétan nem is látta azt. Ehhez még hozzájárul az is, hogy a Stranger Things társasjátékon keresztül az első évad történeteit lényegében végig is játszotta, gyűjti a sorozat hivatalos Panini-kártyáit, és demogorgonokat rajzol mindenre, ahová éri.

Mi az, ami egy 11 éves gyereket és egy 35 évest is ennyire lebilincsel?

A titok nyitja talán a srácok sebezhetőségében rejlik. Mike, Dustin, Lucas és Will nem szuperhősök; ők azok a srácok, akik mi is voltunk a 90-es években, amikor még egy bicikli, egy társasjáték és egy walkie-talkie jelentette a szabadságot – pont úgy, ahogy mi is tekertünk gyerekként a Bethlen-negyedben.

A barátságuk dinamikája annyira nyers és őszinte, hogy 11 évesen az unokaöcsém a saját közösségét láthatja bennük, én pedig 35 évesen egy nosztalgikus biztonságérzetet. A főszereplő srácok sebezhetősége és sorsközössége teszi őket hús-vér emberekké a CGI-szörnyek árnyékában is. És bár egy interdimenzionális, izgalmas horrortörténetet kapunk az alkotóktól, talán mégis inkább ezek miatt válik igazán naggyá a Stranger Things. Így éri el, hogy a sorozat végére azt érezzem: borzasztóan fog hiányozni Dustin Henderson vagy éppen Steve Harrington.

Olyan karakterek ők, akik az általunk normálisnak vélt világban jó eséllyel sosem kerülnének egymással interakcióba – hacsak az az interakció nem annyi lenne, hogy utóbbi, a suli menője, felrúgja a tudálékos, selyp Dustint.

Neonfények és szintipop

Ez a kötődés azonban nem jöhetne létre, ha az alkotók nem építenének körénk egy olyan világot, ami az első képkockától az utolsóig beszippant. A látvány, a zene és a díszlet nem csupán nosztalgikus körítés: ez az a sűrű atmoszféra, ami elválasztja a Stranger Thingset sok más modern sorozattól. A nyolcvanas évek neonfényei, az Upside Down baljós kék–vörös kontrasztjai és a lüktető szintipop olyan érzelmi burkot vonnak körénk, ami szinte kötelezővé teszi az odafigyelést.

Kell ez a vizuális és auditív „szertartás” ahhoz, hogy a néző – legyen 11 vagy 35 éves – kellőképpen megnyíljon, és a fantasztikum máza mögött a valódi, mélyebb mondanivalót is magáévá tudja tenni.

A sorozat fokozatos eldurvulása, a sötétebb horrorisztikusabb irány ráadásul okos stratégiai lépés volt az alkotók részéről. Így azok is megtalálhatták benne a számításukat, akiket kevésbé érint meg a barátságok lírai ábrázolása vagy a kamaszkori traumák boncolgatása. Nekik ott vannak a monumentális összecsapások az Elmenyúzóval, vagy Vecna pszichológiai terrorja.

Talán ez is magyarázza, miért lett ennyire kettős a lezárás fogadtatása. Aki elsősorban „szörnyfilmet” látott a Stranger Thingsben, könnyen elégedetlenebb maradhatott a befejezéssel, mint azok, akiket a lelki töltet szippantott be igazán. Az unokaöcsém például vérbeli Demogorgon-rajongó lett – nála már a vasárnapi pizzán is a feltétek adják ki a szörny fejének mintáját –, de ez is csak azt bizonyítja, hogy a sorozat képes volt a legfélelmetesebb rémálmainkat a mindennapi játékaink részévé tenni.

Akkor most mondod le a Netflix előfizetésed?

Ugyanakkor elszomorító látni azt a dühöt, ami a lezárást övezi, hiszen olyan kritikák jelennek meg, hogy elrontották a Stranger Things lezárását, azaz, hogy sz*r lett, vagy éppen az ellenkezője, szóval elég fekete-fehér a fogadtatás.

Ma már ott tartunk, hogy ha egy befejezés nem a rajongói elvárások szerint alakul, azonnal petíciók születnek, hogy rendezzék újra az utolsó részeket, és le is söpörjük az asztalról kilenc év munkáját azzal, hogy bele akarunk nyúlni egy alkotói vízióba. Elfelejtjük, hogy ez filmművészet. A Mona Lisába sem festünk bele utólag, mert nem tetszik a mosolya.

Meg kell tanulnunk elfogadni a művész döntését akkor is, ha kényelmetlen, vagy nem hozza el a várt happy endet. A Stranger Things pontosan ettől a szuverén alkotói bátorságtól vált azzá, ami.

Jó példa erre Will coming outja, amit sokan puszta „woke propagandának” bélyegeznek, kerekperec mondják azt, hogy ez csak, „mert minden Netflix sorozatba bele kell erőltetni egy b*zit, oké, most mondom le a Netflix előfizetésem”.

Pedig a sorozat belső logikájában ez egy sorsdöntő védelmi mechanizmus. Vecna a pszichológiai repedéseken, az elnyomott titkokon keresztül támad. Amikor Will – az 1980-as évek fojtogató közegében – ki meri mondani az igazságát, valójában a legfontosabb fegyverét veszi el a gonosztól: a félelmet. 

Ez nem politika. Ez a karakter túlélési stratégiája.

A végkifejlet, az ötödik évad zárása ezt a gondolatot emeli végső szintre. Dustin diplomaosztón elhangzó beszéde a sztereotípiák lebontásáról nem pusztán szép szavak gyűjteménye, hanem a sorozat valódi végállomása. Hawkins évei, a rettegés és a közös harc olyan kényszerű tapasztalatot adtak a szereplőknek, amire a békés hétköznapok sosem lettek volna képesek: végérvényesen egyenlővé tették őket.

Amikor a világod szó szerint kettéhasad, már nem az számít, ki a suli sztárja, és ki a fura srác a pince mélyéről. Ez a felismerés adja meg a Stranger Things katarzisát. Emiatt van gombóc a torkomban 35 évesen, és emiatt érti meg a 11 éves unokaöcsém is – még ha csak YouTube-részletekből –, hogy itt valami sokkal nagyobb dolog történt, mint egy egyszerű szörnyvadászat.

Utóirat: 

Bármennyire is csábító a neten futótűzként terjedő teória, miszerint az alkotók „átvertek” minket, és hamarosan érkezik egy titkos, alternatív befejezés: ne várj tovább. A Duffer testvérek nem rejtettek el egy plusz epizódot a pincében. Viszont a gyászmunka megkönnyítésére kapunk egy utolsó ajándékot: egy monumentális, a kulisszák mögé kalauzoló dokumentumfilmet január 12-én. 

Utána pedig nem marad más, mint visszatérni a Patkóba, és remélni, hogy a Vasszékely lába alatt sosem reped meg az aszfalt.