Sántha Xénia: Ott fent a világ leggyengébb emberének érzed magad

Xéniával Csíkban találkozom. Korábban nem hallottam róla. Azelőtt, hogy megmászta a Himalája egyik nyolcezresét, a Manaszlut.

Sántha Xénia nem csupán megmászott egy nyolcezrest – ő lett az első erdélyi nő, aki 8.000 méter fölé jutott, és a legfiatalabb magyar, aki elérte a Manaszlu főormát. A csúcs megmászása után viszont nemcsak a levegő fogyott el körülötte, hanem a csend is: egyik interjú a másik után, díszoklevelek, előadások – és ellentmondások. Bennem már amiatt is, hogy úgy tűnik, komfortosan mozog ebben a helyzetben. 

Olvastam a körülötte zajló vitát is: hogy akkor most ő-e az első, az első nő-e, az első székely nő-e – mindezt néhol személyeskedésbe hajló kommentáradatban. Ennek ismeretében voltam kíváncsi Xéniára: arra a lányra, aki egyszerre tűnik erősnek és finomnak, aki minden „ordibáló” kommentelőnek nyugodt, tiszteletteljes válaszokat ad, rezzenéstelenül tűrve az ütéseket.

A körülötte keltett zaj világossá tette, nem lehet csöndben maradni, ha egyszer a világ legmagasabb pontjáról kell visszajönni. De mi történik az emberrel odafent? És főleg odabent?

Nemcsak egy hegyről és nem is csak egy lányról szól ez az interjú. Arról, hogyan lehet egyszerre erősnek és törékenynek lenni. Hogyan lehet túlélni nemcsak a mínusz harminc fokos hideget és a ritka levegőt, hanem a kommentháborúkat is.

Xénia története nem diadaljelentés: inkább egy hosszú út beszámolója ez, ami a Himalája csúcsáig, onnan pedig a saját határaink felismeréséig tart.

Mesél arról, mit érez az ember, amikor huszonhat órát mászik sötétben, a csúcsról, arról, amikor rátörnek az érzelmek, és arról, amikor már nincs ereje lemenni. Beszél a kudarcról, a fájdalomról, újrakezdésről és arról, miért dönt úgy valaki, hogy mindezt újra megteszi. És arról is, mi marad a csúcson készült fotók mögött. 

Ez az interjú egy hegymászóval készült, de valójában sokunkról szól. Azokról, akik el akarunk érni valamit, és közben meg kell tanulnunk, hogy a legmagasabb pont soha nem a hegy teteje, hanem az, ahonnan visszanézünk.

Hogy vagy most? Láttam, hogy voltak elég komoly egészségügyi problémáid a lefele úton.

Igen. Még azért javulgatok, azt mondták, hogy kell egy-két hónap, amíg minden teljesen helyrejön, de most már sokkal jobban érzem magam, több mint két hete jöttem le, volt időm egy picit helyrepattanni.

Volt időd? Azért elég nagy a hype körülötted, egy hete vagy itthon, és azóta előadás előadást követ, díszoklevelek, interjúk. Ez mennyire komfortos?

Őszintén szólva semennyire. Nyilván a gesztus szép, jól esik, nem is azt mondom, hogy nem tetszik, viszont furcsa. Én egyébként otthon nem szoktam sokat szocializálódni, kijárni, és nekem ez most rengeteg ember, aki körbevesz, kérdez, érdeklődik...

Jól esik, csak nagyon sok, és nehéz feldolgozni. Mellette értem is, Erdélyből még nem fordult elő olyan női mászó, aki 8.000 méter fölé jutott. Ez nyilván sokakra inspirálóan hat, és nekem ez nagyon sokat jelent.

Mondtad, hogy otthon. Itt vagyunk Csíkban.

Igen. Nekem három otthonom van: anyukám Nyíregyházán lakik, a család többi része Csíkszeredában, én meg Angliában. Amikor azt mondom, hogy otthon, akkor Angliára gondolok. Az a másik otthon.

Aki eddig nem ismert téged, annak most egyik napról a másikra jelentél meg. Elég keveset tudunk rólad, mint hegymászóról. Avass be, honnan jön ez a hegymászás iránti szenvedély!

Csíkszeredában, itt a Kárpát-medencében majdnem mindenki szeret természetbe járni – ez velem is ugyanígy van.

Tízéves koromig itt éltem, és utána is hazajártam nyári szünetekre, hónapokra. Csíkpálfalván nőttem fel, többé-kevésbé falun. Rengeteget túráztunk, voltunk az Egyeskőnél, a Hargitán, a Fogarasi-havasokban. Mindig is megfogott, milyen érzés a természetben, hatalmas hegyek között lenni. Akkor még nem gondoltam hegymászásra, tízévesen, Magyarországon meg pláne nem, ott még laposabb minden.

Kékestető. 

Na igen, Kékestető. Osztálykiránduláson sokat nevettünk, amikor mondták, hogy ez Magyarország legmagasabb hegye – a Kárpát-medencéből érkezve azért az más perspektíva.

Amikor igazán „realizáltam”, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, 16–17 éves lehettem. Egy szlovákiai osztálykirándulás alkalmával megálltunk egy templomnál, ahonnan kilátás nyílt a Magas-Tátrára. Engem annyira megfogott a hófödte csúcsok látványa, hogy azt mondtam az egyik osztálytársamnak: én jövőre oda fel szeretnék mászni. Nevettek rajtam, de aztán így lett, megszerveztem egy amatőr túrát az ismerőseimmel.

Emlékszem, a köveken megcsúsztam és kiment a bokám lefelé jövet, kilenc órán át tartott, mire leértem, rettenetesen fájt. Az összes barátom azt mondta, hogy „ilyet többet biztos nem csinálunk”, én meg egyedül azt, hogy „hú, ez nagyon király volt, csináljuk meg még egyszer!”.

Mindig is érdekeltek a magas hegyek, sok könyvet olvastam az Everestről, a Hét év Tibetben a mai napig a kedvenc könyvem. Vonzott ez a világ, de nem gondoltam, hogy valaha lehetséges lesz. Egyrészt tudtam, hogy pénzügyileg is nagy áldozat, ráadásul kiskoromban abszolút nem voltam sportos alkat, utáltam a testnevelésórát.

Amikor kiköltöztem Angliába, rájöttem, hogy az ottani keresetemből akár megvalósítható is lehet. Sok évig tudatosan félretettem rá.

De úgy, hogy a Tátra maradt a legnagyobb mászóélményed az angliai költözésig?

Igen. Aztán Angliába költözve elmentem Észak-Afrikába mászni, 4.000 méter fölé, 2023-ban pedig Nepálba, ahol 6.000 méterig jutottam. A nepáli magashegy már elég nagy lépés, mert azért az itteni és az ottani hegyek, illetve a mászási stílusok között óriási különbség van.

Mi alpinista stílusban igyekeztünk megmászni, tehát nem voltak előre kifeszített kötelek, nekünk kellett jeget fúrni. Ketten voltunk, egymást segítve igyekeztünk feljutni.

Ez egy 18 órás, elég kemény próbálkozás volt ott fent a hegyen – végül nem jutottunk fel, 80 méter kötél híján nem sikerült átjutnunk egy jégpárkányon, vissza kellett fordulnunk, mert a körülmények nagyon rosszak voltak. De számomra hatalmas élmény volt, és rengeteget tanultam belőle. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék nyolcezrest is mászni.

És miért pont a Manaszlura esett a választás?

Ez a hegy ugyanis a Manaszlu régióban volt, és volt egy kis időnk, hogy elmenjünk az alaptáborba. Nem volt teljesen felállítva, senki sem volt ott, de én maradtam pár napig. A faluból is mindig láttam a csúcsot, és onnan fentről is. Mindenki az Everestre gondol először, de engem az valahogy nem fogott meg, valami másra vágytam.

Mesélj az útról! Mert feltételezem, attól, hogy rájöttél, hogy lehetséges, még hosszú út vezetett odáig, amíg eljutsz egy nyolcezres meghódításának előkészületéig.

Két nagyon hosszú év, ami szerintem sokkal nehezebb, mint maga az expedíció. Két munkahelyem volt, hogy finanszírozni tudjam, eközben figyelnem kellett az edzésekre, az étkezésre. Személyi edző vagyok, szóval tudom, mit és hogyan kellene ennem, nap mint nap összehozni mégis rendkívül megterhelő volt. Mentálisan is, nemcsak fizikailag.

Ez nem egy technikás mászás, nem a sziklamászáson van a hangsúly, hanem azon, hogy az ember fizikailag és mentálisan mennyire van formában. Nyilván vannak technikás szakaszok is, de azokat tudom kezelni.

Eredetileg tavaly indultam volna, de májusban biciklizés közben megcsúsztam, elestem, és eltört a könyököm, szóval nem tudtam elindulni. Abba is hagytam a felkészülést, amíg rendbe jöttem. Aztán elhatároztam, hogy jövőre megcsinálom, és így anyagilag is jobban összeállt minden.

Mondtad, hogy fizikailag és mentálisan is toppon kell lenni. Egészen konkrétan hogyan éred ezt el?

Én úgy szoktam edzeni, hogy tudom: fent a hegyen az izom inkább hátrány. Korábban sokat edzettem izomépítésre, ez egyfajta mániám volt, de rá kellett jönnöm, hogy a túl sok izom csak plusz súly, és több kalóriát éget, szóval teljesen át kellett állnom kardióra.

Én egyébként utálok futni, de elkezdtem olyan edzéseket beiktatni, amelyeket nem szeretek – azért, hogy hozzászokjak ahhoz, ami nem komfortos, nem kényelmes. A hegymászás is ilyen:

fent olyan dolgokat kell csinálnod, amik fájdalmasak, kényelmetlenek, és ezeket próbáltam „imitálni”.

Elkezdtem félmaratonokat futni, hetente többször is, pedig előtte alig futottam. Aztán sikerült elszakítanom a combizmomat áprilisban.

Elmentem az orvoshoz, aki azt mondta, hogy egy hónapig egyáltalán ne eddzek. De három nap után már felültem a biciklire – járni nem tudtam, de rájöttem, hogy tekerni igen. Elbicikliztem az edzőteremig, ott felültem az ottani szobabiciklire, tekertem 35–40 kilométereket, attól függően, mennyire fájt. Amikor elkezdett jobban fájni, abbahagytam, és hazabicikliztem.

Én abszolút nem tudok két-három napig edzés nélkül meglenni – normál életben sem, nemhogy a Manaszlu-felkészülés közepén. Szóval mentem tovább, a doktor tiltása ellenére is.

Nem tűnsz az elmeséléseid alapján egy türelmes típusnak.

Én mindig ilyen voltam. Azt hiszem, ez az a makacs székely vér bennem. Sokan vagyunk így, gondolom.

Ez egy szervezett túra volt?

Igen.

Mondtad, hogy nagyon nehéz volt megteremteni az anyagiakat, két munkahelyen dolgoztál, hogy sikerüljön. A Gál-Joó Melánia mászó barátommal készített interjú óta tudom, hogy ezek a szervezett túrák, főleg nepáli serpákkal, brutális összegekbe kerülnek, akárcsak a felszerelés.

Az átlagár egy szervezett expedícióra most 16–18 ezer dollár körül mozog. Ez csak az expedíció költsége – más nincs benne. Annyit elárulhatok, hogy én ennél jóval kevesebbet fizettem.

Minél több segítséget veszel igénybe, annál drágább. A csillagos ég is lehet a határ: sok kínai mászó például 25 ezer dollárt is fizet egy Manaszlu-expedícióért. Azért még így is fel kell jutniuk odáig, de nem mindegy, hogy a saját cuccaikat cipelik-e.

Van egy videóm is, ahol egy kínai hölgy látható a 2-es tábor jégfalán – hátizsák nélkül. Láttam fent a táborban is, konkrétan a cipőjét is más húzta rá. Ez attól függ, mennyit fizetsz.

Egy ilyen út minden eleme drága: a cipőtől a hágóvasig minden. Nekem nem volt sok pénzem, ezért sok felszerelést másodkézből vettem, olyanokat, amelyek kifejezetten nyolcezres hegyre valók. Korábbról is volt pár cuccom, de így is több ezer dollárba került minden.

Egy pehelyruha újonnan kb. 1.600 dollár, a cipő 1.200, a karabinerek 30–40 dollárbe kerülnek darabonként. Felszereléssel, repülőjeggyel, biztosítással együtt a Manaszlu alapára simán lehet 20 ezer dollár is. 

Ráadásul Nepál idén illegálissá tette a szólómászást, így mindenkinek kötelező serpával másznia – a szólómászóknak is. Ezt sokan úgy oldják meg, hogy kifizetik a serpa díját, de ő csak pár száz métert kíséri őket, aztán lent marad.

Nálunk is hasonlóképpen volt: ott voltak velünk, de nem folyamatosan. Nem ők csinálnak mindent, nem ők cipelik a cuccainkat – én erre egyáltalán nem fizettem. De az igaz, hogy ha megnézed, gyakran olyanokat visznek fel, akiknek semmi közük a hegymászáshoz.

Nekem ez annyira nem összeegyeztethető. Én mindig azt érzem, hogy ennek van egy spirituális oldala is – egyfajta önismereti út.

Teljesen igazad van, mégis sokszor azt látod, hogy az egész csak a pénzről és a hírnévről szól. Sok cég olyan modelleket, influenszereket visz fel a hegyre, akik soha nem másztak, csak az alaptáborig jutottak, most meg helikopterrel viszik őket fel és le. Ez nagyon sokat elvesz a hitelességből.

Én láttam, miket írnak rólam az interneten, hogy „híres akar lenni”, pedig egyáltalán nem erről van szó. Számomra is sokkoló, hogy ennyi embert érdekel ez az egész. Én örülök, ha ezzel Székelyföldnek és Magyarországnak is tudtam valami pozitívat hazahozni, de ezt teljes mértékben magamért csináltam.

Azért, hogy távol legyek a civilizációtól, a telefontól, hogy figyeljünk egymásra, csapatként működjünk, és egy olyan nem komfortos környezetben éljünk egy hónapig, amely megtanít arra, meddig terjed a tűrőképességünk. Számomra erről szól az egész. Ezért kell magadra fókuszálni, a saját buborékodban maradni, és nem foglalkozni mással.

Nyitott meg benned valamit ez a Manaszlu-mászás? Olyan dolgot, amiről nem is tudtad, hogy ott van benned?

Igazából igen is, meg nem is. Nem érzem, hogy emberileg megváltoztam volna, viszont sokkal türelmesebb lettem, és sokkal kevésbé fókuszálok az emberek negatív véleményére. 

Rájöttem, hogy az életben sok rossz dolog történt velem, de ezek nélkül most nem lennék ott, ahol. Elkezdtem egy kicsit hinni a karmában: ha jó ember vagy, tiszta szívvel cselekszel, akkor az élet olyan helyekre sodor, ahol lenned kell – még ha nehéz dolgokon is mész keresztül.

Ami számomra kérdés, hogy hogyan lehet ez egy önismereti út — mondjuk egy Manaszlu megmászása —, hogy tudsz egyáltalán elcsendesedni, amikor olyan dolgokra kell figyelned, amelyeken az életed múlhat.

Nem számítottam rá, de a csúcsmászás ideje iszonyúan hosszú volt. Mi a 2-es táborból indultunk: 23-án elindultunk a 2-esből a 3-asba, ott három és fél órát „pihentünk” – ami valójában zajt, pakolást jelentett, alvásra esély sem volt. A 2-es tábortól számítva a csúcs és vissza a 3-asig összesen 26 órát vett igénybe.

Mindenki fáradt volt, senki sem beszélt. Volt, hogy lehagytam a többieket, vagy ők engem, és teljesen egyedül maradtam a hegyen, a sötétben. Ilyenkor van idő gondolkodni, reflektálni, mert minden nagyon monoton és nem minden pillanat veszélyhelyzet – inkább csend.

Megállsz, és csak a hó ropogását hallod, látod a hópelyheket szállni a fejlámpád fényében. Nem látsz semmit, csak tudod, hogy ott vagy valahol. A lassú lépések között rengeteg időd van gondolkodni.

Van, amikor viszont megszűnik minden gondolat – na, az nem jó. Olyankor elkezdtem számolni: elszámoltam tizenötig, számoltam a lépéseimet, hogy az agyam lefoglaljam valamivel. Mert annyira monoton, hogy abban fel lehet adni: a lassúságban, a mentális fáradtságban. Mindig kell valami a fejedben, ami továbbvisz.

És amikor egyedül maradtál? Nem féltél?

Szerintem az volt az egyik legszebb pillanat. Volt néhány ilyen, amikor teljesen egyedül voltam. A 3-asból a 4-es táborig indultam el úgy, hogy először semmi energiám nem volt.

Feltettem az oxigénmaszkot, de fuldokoltam benne, így levettem. 7.100 méter körül kezdtem csak használni oxigént, addig semmit. Aztán egyszer csak, mint egy rakéta – jött az adrenalin, az energia, és szinte felszaladtam a 4-es táborig. Az utolsó előttiként indultam, és a másodikként értem fel.

Amikor lehagytam a többieket, megálltam egy jégfal alatt, és az a csend – az olyan volt, mintha a mennyországban lennék. Semmi sem történik, csak te vagy, a hó, és a végtelen. Nem ijesztő volt, hanem gyönyörű.

Gondolom, a csúcson ez már nincs meg. Ott már a fotó, a zászló kerül előtérbe mindenki pózol…

Igen, az teljesen más világ. Lent, sötétben, félúton a hegyen egészen más az érzés. A csúcson már túl sokan vannak. Egy szigorú rendszer van, ahogy felmész, kell visszajönnöd, szó szerint olyan, mint egy dugó.

Vertikálisan 7–10 méter különbség lehet, de hosszában másfél óra, mire megteszed. Az egyik oldalon ezer métert zuhannál, a másikon néhány százat. Nagyon veszélyes.

Minden mászón át kell magad kapcsolni a köteleken, és egy rossz mozdulat elég, hogy többszáz métert zuhanj. Nekem például csak két percem volt a csúcson. Nem is igazán emlékszem, mit láttam.

Kicsit kábának is tűntél a csúcson készült videón.

Igen, nagyon nem voltam magamnál. Amikor felálltam, beláttam a csúcs mögé, és láttam, ahogy felkel a nap. Az annyira meghatott, akkor jöttem rá igazán, hogy hol vagyok. Az volt a legszebb pillanat, amit valaha átéltem. Elkezdtem sírni – de oxigénmaszkban sírni nem a legjobb, mert megtelik az orrod, nem kapsz levegőt.

Közben át kellett kapcsolódni a köteleken, ami még nehezebb volt. Volt pár másodperc, amikor rám tört a pánik, hogy nem kapok levegőt.

Át kellett mennem azon a keskeny szakaszon. Egyszer meg is botlottam: a hágóvasam beleakadt a másikba, és ott, egy hajszálvékony peremen, megint rám jött a pánik, de valahogy megoldottam. Kifújtam az orrom a kesztyűmbe, mert más lehetőség nem volt, és akkor megnyugodtam. Tudtam lélegezni.

Ez egy különleges egyvelege az érzelmeknek és a túlélésnek.

Nagyon más világ.

Most egy kicsit még a fizikai oldalára lennék kíváncsi ennek a mászásnak. A lejövetelről már hallottunk. A felfelé úton milyen tapasztalataid voltak? Hogyan reagált a szervezeted a magasságra?

Van két történetem. Az egyik velem történt, a másik olyasmi, amit láttam.

Ami velem történt, az az akklimatizációs kör során volt. Amikor először feljutottunk a 2-es táborba – az 6.500 méteren van –, másfél órát aludtam. Rettenetesen fájt a fejem hátsó része, ami már a magashegyi betegség jele. Egész éjjel csak forgolódtam, és a sötét sátorban háromszor is láttam színes fényfoltokat. Ilyet még soha nem tapasztaltam, és tudtam, hogy baj van – nem normális, ha az ember fényeket lát a sötétben. Próbáltam felkelteni a sátortársamat.

Másnap reggel hatalmas hó esett – legalább 50 centi a már meglévőre. Nem tudtunk kijönni a sátorból, konkrétan ki kellett ásni minket. A cipzár is beragadt. Tudtam, hogy a 2-es és 3-as tábor között 2012-ben és 2022-ben is volt lavina, ami álmukban vitt el embereket. Amikor megláttam a havat, gyorsan összepakoltam a sátrat, pedig nem éreztem jól magam. Az adrenalin ilyenkor hajt.

Elindultam lefelé, és a 2-es tábor alatt, egy jégfalnál hallottam, ahogy lejön egy lavina. Nem láttam semmit – nagy felhők voltak, rossz idő. Nem tudtam, felém jön-e, vagy mellettem megy el. Pár másodperc múlva, mivel nem éreztem semmiféle légáramot, rájöttem, hogy tőlem balra, a gleccserfalon ment le. Azonnal kapcsoltam, és rohantam lefelé, az 1-es táborba, ahol már biztonságban voltam. Volt pár másodperc halálfélelmem.

A másik történet mással történt, de nagyon megmaradt bennem. Felfelé, a 2-es és 3-as tábor között, kb. 7.000 méteren, sötétben, a fejlámpám fényénél láttam egy alakot. Egy kínai lány volt – mászó –, kesztyű és fejlámpa nélkül. Nem beszélt angolul. Volt ott egy srác, aki tudott mandarinul, és tőle tudtuk meg, hogy a serpája otthagyta, és nem tudja, merre menjen. Dörzsöltük a kezét, próbáltuk megnyugtatni, adtunk neki vizet és ételt. Aztán levitték.

A mai napig nem tudom, miért nem volt nála fejlámpa vagy kesztyű. Próbálok utánajárni, de csak annyit tudok, hogy túlélte, jól van.

Ilyenkor nem gondolsz arra, hogy te is lehettél volna ez a „kínai lány”?

Abszolút. De mivel nem tudom pontosan, mi történt vele, nehéz megítélni. Én tudtam, merre kell menni, mit kell csinálni. Sokszor voltam teljesen egyedül. Nem tudom, ez a lány mennyire volt tapasztalt, de fejlámpa és kesztyű nélkül az ember sem fel, sem le nem tud menni. Ez az eset azóta is nagy kérdőjel bennem: mi történhetett vele pontosan.

A fizikai reakciókra még mindig kíváncsi vagyok. Mit vettél észre: hogyan reagált a tested a magasságra?

Rettenetesen lassú vagy. Mindegy, milyen jó a kondid, ott fent úgy érzed, mintha te lennél a világ leggyengébb embere. A legviccesebb és legfurcsább, amit észrevettem: az ebédsátor és a sátram között az alaptáborban volt kb. két méter szintkülönbség. Konkrétan lihegtem, mire ebéd után visszasétáltam a matracomhoz. És ez nemcsak velem volt így, hanem mindenkivel.

Minél több időt töltesz az alaptáborban – ami már magasan van, mégis a hegy lábánál –, annál inkább érzed. Napról napra gyengül a szervezet.

Az első héten elindultunk akklimatizálódni az 1-es tábor fölé. Egy éjszaka mindenhol, aztán le kell jönni, mert minél több időt töltesz fent, annál gyengébb leszel, ezért vissza kell menni az alaptáborba – ott kezd el a szervezet több vörösvértestet termelni.

Gyakorlatilag többször is „megmászod” a hegyet, csak nem a tetejéig. Ez frusztráló: ott vagy a 2-esben, mennél fel, de nem szabad – különben meghalhatsz.

És tényleg: az a két méter szintkülönbség sátortól sátorig iszonyúan megdolgoztatott minket. Fölnéztünk balra a Manaszlura, és mondtam: „Úristen, nekünk oda kell felmászni.” Megnyugtató volt, hogy 14-ből mind a 14-en szenvedtünk ettől a „két métertől” – teljesen normális ott.

Ez mentálisan is kemény: