Rózsa helyett juh: így hódította meg Erdélyt a Valentin-nap

Bár hajlamosak vagyunk a Valentin-napot még ma is új keletű hóbortnak tekinteni, be kell látnunk: a piros szívek és a vörös rózsák már több mint három évtizede, közvetlenül a rendszerváltás utáni szabadsággal együtt érkeztek meg hozzánk.

A kilencvenes évek elején még igazi egzotikumnak, távoli, nyugati huncutságnak tűnt az egész, amit legfeljebb a parabolaantennák fogta szerelmesfilmekből vagy a frissen beáramló ifjúsági regényekből lehetett ismerni. Aztán a Valentin-nap lassan beszivárgott az iskolák folyosóira és a helyi sajtóba – az „import-ünnep” pedig olyan gyorsan vert gyökeret, hogy sokan aggódni kezdtek miatta. A kritikusok a „kokakóla-kultúra” megállíthatatlan előretörésétől és a hagyományos farsangi mulatságok halálától tartottak. 

Ebben az írásban a korabeli sajtó visszhangjain keresztül idézzük fel, hogyan vált a Valentin-nap erdélyi népszokássá. Megtudjuk, melyik iskolából indult minden, hogy miért főztek vakond vért a lányok a fiúk ételébe, és mi köze egyáltalán a vakond vérnek a szerelmesek napjához. Ugyanakkor végigkísérjük, hogyan szabtuk magunkra a globális trendet, hogyan lett élő juh a vörös rózsából.

A te perzsaszőnyeged

1995-ben a Valentin-nap több romániai magyar lap hasábjain is megjelenik párhuzamosan. Úgy említik, mint termőnap az aprómarha-ültetésre, a verebek párzásának kezdeti napja, angol ünnep, amikor az emberek valamiképpen – ajándékkal, csókkal – kifejezésre juttatják érzelmeiket a női nemmel szemben. A TNT este és éjszaka szerelmesfilmekkel készül, az Erdélyi Naplóba szerelmes üzeneteket lehet hagyni az alkalomból. Innen a kedvenceim: 

Szerelmem! Azt már tudjuk, hogy az élet nem habostorta. De próbáljuk legalább hamiskrémessé tenni! Együtt. A Te turbékoló galambod.

Babuci! Nagyon rosszul esett, hogy pokrócnak neveztél. Ezt azért nem vártam volna el épp tőled. Vedd tudomásul, hogy én eredeti perzsaszőnyeg vagyok.   

A Gimiből indult 

Egy évvel később már a cikkek részletezik, hogy mit kell ilyenkor csinálni: szív alakú dolgokat adni a szeretteinknek. Arra is fény derül, hogy Udvarhelyen a Tamási Áron Gimnáziumból indult el a szokás. A vendégtanárok hívták fel a figyelmet az ünnepre, és Boros Katalin angol szakos tanárnő volt a kezdeményező „honi” tanár, így a Tamásiban már 4. éve ünnepelték a szerelmeseket 1996-ban.

Egy héttel az ünnep előtt már kikerült az első emeleti feljáróhoz a gazdagon feldíszített levelesláda, ide kellett bedobni a leveleket, verseket, vallomásokat. Február 14-én pedig egy Ámornak öltözött kislány felnyitotta a ládikót és osztályok szerint szortírozta a megcímzett és lezárt borítékokat, majd körbejárva, név szerint kiosztta őket. A rendezvény nagy sikernek örvendett, így vette át a többi iskola is. 

‘97-re a Valentin-nap már nemcsak egy furcsa angolszász kifejezés volt, hanem a hazai nyilvánosságban is komoly helyet követelt magának. Akadt olyan, aki szerint a Bálint-nap a nőnapot fogja váltani. Örült is a cikkíró, azzal magyarázva, hogy ez demokratikusabb megoldás, nem csak a nők kapnak. 

Vértanú pap vagy pogány ünnep?

De honnan is jött ez a hirtelen népszerűvé vált hagyomány? Az 1997-es ünnepi mellékletek hosszú hasábokon keresztül próbálták megválaszolni a kérdést. A lapok több elméletet is felkínáltak az olvasóknak:

• A pogány gyökerek: Egyesek a római termékenységvarázsló ünnepig, a Lupercaliáig vezették vissza a szokást. Rómában tél végén a fiúk egy urnából sorsolták ki annak a lánynak a nevét, aki arra az évre „jegyesük” lett. 
• A vértanú pap legendája: A legnépszerűbb magyarázat szerint élt egy Valentin nevezetű keresztény pap, aki a császár parancsa ellenére összeesketett egy fiatal párt. Sőt, talán nem is egyet, hanem többet. A legenda szerint börtönbe vetették, ahol a börtönőr vak lányának a hit erejével visszaadta látását. Mielőtt 270. február 14-én lefejezték volna, üzenetet küldött a lánynak, amelyet így zárt: A te Valentinod. Innen a levelek népszerű zárása. 
• A természet hívása: Egy másik elképzelés szerint a választás azért esett február közepére, mert a középkori hiedelem szerint a madarak ekkor kezdik a párválasztást. Ez a megfigyelés tette a napot a házasságjóslatok és szerelmi varázslatok ideális idejévé. 
• Lovagok és hercegek: A lovagi kultúra is rányomta bélyegét a napra. Az első kézzelfogható emlékek 14. századi angol és francia szerelmes versekben maradtak fenn. Orléans-i Károly herceg például a londoni fogságából küldözgetett forró üzeneteket kedvesének, megteremtve a „Valentin-kártyák” ősét.
• A középkori flörtölés napja: A História című francia történelmi folyóiratra hivatkozva felelevenítették, hogy a középkorban február 14-e nem csupán a szelíd udvarlás, hanem a flörtölés és a „szabadság” napja is volt. Egy olyan korszakban, ahol a nők életét szigorú szabályok béklyózták, ez a nap más volt, a nők büntetlenül „kirúghattak a hámból”.

Minden hülyeségre kaphatók vagyunk!

1998-ra a Bálint-nap a csúcson volt: nemzeti hisztériát váltott ki Romániában, február 14-én csak Bukarestben 2.000 új házasságkötést jegyeztek. ‘99-ben arról számoltak be az újságok, hogy állítólag a magyarok toplistás csókolózók: a magyarok a legvadabbak, a mexikóiak a leggyakorlatiasabbak, az angolok a legcsapnivalóbbak, sorolták. De ugyanebben az évben jelentek meg az első kritikus hangok is a Valentin-nappal kapcsolatban, melyek szerint „minden hülyeségre kaphatók vagyunk”, a szerelmesek napjára is, ami „az egyre elharapozódó ún. kokakóla-kultúrának” a része.

Ugyanakkor felróják, hogy a Bálint-nap „csak ürügy egy újabb bulira. S eközben észre sem vesszük, hogy eseménytelenül telik el a farsang.” Meg amúgy is „szinte minden hónapra esett már valamilyen ünnep, csak éppen februárra nem”. És „egyre inkább oda fajulnak a dolgok, hogy a lányok írnak, a fiúk meg... na, találják ki!”. Azt is többen, többször sérelmezik, hogy jól járnak az ünneppel a virág-, a szuvenír-, édesség- és papírkereskedők, és hogy egy évben nem csak egy nap kellene ünnepelni a szerelmet. 

A magyarok számára a Bálint-nap nem is volt annyira új?

Bár a 90-es években sokan idegenkedve figyelték a hirtelen jött szívecskés forradalmat, a magyar naptárakban ez a nap soha nem volt üres lap. Valójában a Bálint-nap keresztény jellege már a középkori misekönyveinkben és naptárainkban is szerepelt; őseink számára Szent Bálint (Valentin) legendája korántsem volt ismeretlen, erre hívta fel a figyelmet egy 2001-es és 2003-as cikk. 

A régi falusi társadalmakban február 14-e nem a plüssmacikról, hanem a rafinált szerelmi praktikákról szólt. „Lányok, lányok, földi boszorkányok!” – szólt a csúfoló, és nem is ok nélkül. A hajadon lányok – elsősorban – állítólag ezen a napon bevetettek mindent, hogy megfogják vagy megtartsák választottjukat. 

Bőven akadtak pasifogó technikák, voltak egészen extrémek is. Kilencmagvú almát kellett enni, majd a magvakat titokban a kiszemelt legény zsebébe csempészni – ez állítólag garantálta a viszonzott szerelmet. Jól jött a háznál a macska is, nem csak egeret, férjet is lehetett vele fogni, tartották. Ha egy lányos házhoz érkező legény lábához dörgölőzött a macska, azt biztos jelnek vették: a fiú abból a házból fog nősülni. 

A bátrabbak (vagy kétségbeesettebbek) éjfélkor a temetőbe mentek, hogy a templomot tizenkétszer megkerülve, egy speciális dalocskát énekelve meglássák leendő férjük szellemét. Akadtak olyanok is, akik vakondvért csepegtettek a kiszemeltjük ételébe. És hogy a párok örökre együtt maradjanak, nem kellett mást tenni, mint egymás hajszálát tésztába sütni, és megenni.  

A nők vagy a férfiak főztje a veszélyesebb?

Úgy tűnik tehát, hogy a Bálint-napi konyhaművészet mindig is hordozott magában némi kockázatot. Volt, amikor vakondvértől kellett tartani, de a 2000-es években inkább intettek arra, hogy legyünk óvatosak a férfiak főztjével. A felmérések szerint ugyanis a konyhában ritkábban megforduló urak a nagy igyekezetben gyakran hajlamosak megfeledkezni az alapvető higiéniáról. Az alkalmi szakácsok például jóval gyakrabban használják ugyanazt a kést a nyers és a már megsült húshoz. 

Aranka, szeretlek!

Míg a modern dietetikusok a konyhai higiénia miatt aggódtak, addig a hegyekben egy sokkal elemibb romantika volt kibontakozóban. Az ünnepi tudósítások közül ugyanis toronymagasan kiemelkedik egy 2001-es eset, amelynek a híre egész Bukarestig jutott. 

Tinderre cseréltük a lóhátat?

Szerintetek a pasik mostanában miért nem adnak szerenádot? Jaj, hogy a Tinderen nem lehet. És a Többi appon?

Udvarhelyi HírportálMagyari Tímea

A történet főszereplője a húszéves Gheorghiţă, egy moldvai pásztorfiú, aki a jobb élet reményében szegődött el a Gyimesekbe. Itt érte utol a végzete egy 17 éves csíkszépvízi lány, Aranka képében. Február 14. közeledtével az ifjú pásztor komoly dilemma elé került: ajándékot vitt volna választottjának, de nem volt pénz. Gazdája, Danka Miklós azonban nem hagyta cserben a szerelmes legényt, és egy egészen rendhagyó, ízig-vérig helyi megoldást javasolt: vörös rózsa és bonbon helyett adjon egy juhot Arankának.

A gyapjas, bégető vallomás lett a fiatalok hozománya, nyilatkozta büszkén Gheorghiţă. 

Gheorghiţă története óta sok víz lefolyt Patakországban, ma már meg sem lepődünk a Valentin-napi pompán. Harminc év távlatából érdekes visszanézni, hogyan vált ez az ünnep az életünk részévé. Vajon mi maradt meg leginkább ebből a három évtizedből? Sikerült végül a saját képünkre formálni ezt a napot, vagy megmaradt egy kedves, de idegen szokásnak? Szerinted mit jelent a Valentin-nap ma Erdélyben?