Olyan ez, mint egy halálos betegség

A tavaly május kilencedikei Győzelem napi díszszemle, Putyin rendszerének egyik, ha nem a legismertebb ünnepsége, meglehetősen diadalmasan telt. Általában meghaladja az egy órát (bár 2023 és 2024 kivétel), a 2025-ös egyenesen másfél órát tartott. 

2025-ben közel 30 ország vezetője jelent meg, hogy Putyin közelében mutatkozhasson, és 13 külföldi egység az oroszokkal együtt menetelt a díszszemlén. Többek között azt mutathatta Putyin, hogy a Nyugat elszigetelési törekvései kudarcot vallottak, az országok majdnem versenyeznek, hogy mellé állhassanak.

Idén viszont, egyetlen év alatt, szinte minden a visszájára fordult: erő helyett inkább gyengeséget sugárzott az ünneplés. Idén az egy órát sem érte el az esemény, 45 perc után vége is szakadt. 

Kövessük Steve Rosenberg BBC-tudósító moszkvai beszámolóját, aki egyike azon nagyon kevés megmaradt újságíróknak, aki még az orosz fővárosból tudósíthat, és aki két évtizedes moszkvai múltjával van is, amihez viszonyítsa az eseményeket.

Még oda sem ér a helyszínre, épp csak leszáll a sajtós buszról, és feltűnik, hogy az örökös sprintelés idén elmarad. Eddig mindig igyekeznie kellett, hogy valami elfogadható helyet kapjon a sajtósoknak kijelölt helyen, de idén ez nem okoz gondot. 

Ennek egy részét maga Moszkva okozta, mert egyszerűen nem adott engedélyt rengeteg külföldi sajtósnak részt venni – tegyem hozzá, egy olyan eseményre, ami sokkal inkább szól az orosz vezetés PR-járól, mint a nácik felett aratott győzelemről. 

Vashiányos vérszegénység

Ennél jóval kevésbé könnyű megmagyarázni, hogy miért jóval gyérebb a szokottnál a külföldi vendégek páholya, illetve a nézők száma. Ennél is kellemetlenebb az  tény, ami be is járta a nemzetközi sajtót, hogy 2008 óta először nem jelent meg a díszszemle igazi látványossága, a szovjet vas – nincs tank, nincs ballisztikus rakéta, nincs szinte semmi, csak kutyagoló katonák. Vagyis hát van vas, de … kivetítőkön.

Van egyfajta szimbolikája ennek a kivetítésnek. Felidézi bennem a 2022 invázió korai napjait, amikor mindenki azt kérdezgette, hogy hol vannak az oroszok büszkeségei, hol vannak a T-14 Armata harckocsik. Azok is, elméletben, tömeges bevetésre készen álltak. Azok, amelyekkel bárkit letarol a világ második legerősebb hadserege.

De ami még rosszabb Putyinnak, az a döntés az előzménye. Az orosz hatóságok arra hivatkozva nem vonultattak fel harci járműveket, hogy ukrán dróntámadás miatt nem lenne biztonságos. Csakhogy előtte meg Donald Trumptól kellett kisírjanak egy egyezményt Ukrajnával, amelyben Ukrajna odaszúrt az imperialista oroszoknak, ahol fáj. 

A gyarmatnak tartott Ukrajna vezetése úgy fogalmazta meg a rendeletet, hogy 

„engedélyt ad” az oroszoknak a felvonulásra.

Lehet, hogy ez nekünk nem tűnik nagy dolgonak, de egy olyan birodalmi, macsó mentalitású országban, mint Oroszország, ez olyan megaláztatás a „cárnak”, ami számára, személyesen lehet veszélyes. Soha nem lehet gyengeséget mutatni, soha sem lehet megaláztatást eltűrni.

Talán, hogy enyhítse a saját emberei irányába a szégyent, Putyin felrúgta a megegyezés más feltételeit. Például 1000-1000 foglyot kellett volna cserélni, illetve azt ígérték még korábban az oroszok, hogy ha drónok zavarják meg a felvonulást, akkor „tömeges rakétacsapást mérnek Kijev központjára”. Bár ukrán drón nem jelent meg a felvonuláson, a rakétacsapást úgyis végrehajtották. Ezzel nem csak azt mutatták, hogy az orosz ígéretek semmit sem jelentenek – így elég nehéz békéről tárgyalni – , de azt is, hogy még a Trumpnak tett ígéretek sem jelentenek semmit. De mivel Trump személyesen rajong Putyinért, ennek semmiféle következménye nem volt az Egyesült Államok részéről.

Putyin elsietett, hatperces beszédénél csak a külföldi méltóságok listája rövidebb. Az Euronews beszámolójából: Malajzia királya, Sultán Ibrahim Iskandar, Laosz elnöke, Thonglun Sziszulit, Kazahsztán elnöke, Kasszim-Zsomart Tokajev, Üzbegisztán elnöke, Savkat Mirzijojev, Belarusz elnöke, Alekszandr Lukasenko, valamint Szlovákia miniszterelnöke, Robert Fico. Csupa katonai-gazdasági nagyhatalom. Emellett néhány szakadár vezető is volt, Abházia, Dél-Oszétia szintű méltóságok, ezeket szinte csak az oroszok ismerik el politikai entitásként.

Jó emlékeztető ez arra, hogy 

Oroszországnak nem barátai vannak, csak érdekei. 

Amíg volt pénz és hatalom, addig jöttek a vendégek. De most, hogy egy kis gyengeséget szagolnak, még Kína is csak a nagykövetségről küld egy szinte láthatatlan delegációt, formalitásból. Pedig azért ennyire nagyot nem változott egy év alatt az oroszok helyzete.

De azért jobb sem lett. Érezhetően nő a feszültség Oroszországban, például a május 11-én publikált sajtószemléjében Steve Rosenberg arról számol be, hogy a Komszolmoszkaja Pravdában, ami egyébként kimondottan Putyin-párti lap, egy viccben az volt elrejtve, hogy „mikor lesz már ennek vége?” Egy dolog, hogy otthon, titokban ilyent kérdezzenek az emberek, más dolog, amikor kontrollált sajtótermékekbe is beszivárog. Olyan cikkek is megjelennek időnként, amelyek az orosz nemzetbiztonsági szolgálatokat lényegében elnyomással vádolják. Ilyen kritikák, még úgy is, hogy ezek gondosan kerülik a cár atyuska nevét, csak úgy jelenhetnek meg, ha mögöttük elég erős csoportok támogatása van. 

Ez még nem jelenti, hogy omlik a rendszer, 

de egyre láthatóbbak a repedések. Ha omlani fog, akkor a legnagyobb veszélyt Putyinra nem a közemberek, hanem az oligarchák jelentik majd. És itt is érdekes jelenségek zajlanak, Rajan Menon professzor a Guardianon azt jegyzi meg, hogy Putyin körül szűkebbre húzták a biztonsági kordont, egyre paranoidabb a védelem: jelentősen csökkent az országba tett útjainak száma, a frontra tavaly március óta nem megy (Zelenszkijjel ellentétben), a Szocsiban álló rezidenciáját meg egyenesen lebontották, és keményebb biztonsági rendszerekkel építették teljesen újra. 

A nyugati közösségi médiát egy ideje már blokkolják az országban (így Medvegyev is VPN-ről, lényegében illegálisan írja a Twitterre a nukleáris fenyegetéseit), de február óta már az orosz fejlesztésű Telegramot is elkezdték korlátozni, áprilisban meg teljesen betiltották. Ez a paranoia nem egy erős, sikeres kormányra utal. Egyszerre kezd tartani az orosz elittől és a köznéptől.

Május 18-án Phillips O’Brien professzor meg a második világháború egy jelenetéhez hasonlítja az orosz helyzetet. Azaz inkább kérdést tesz fel: 

elérte-e Putyin az ő Mariana pillanatát?

1944 júniusában a japánok mindent megtettek, hogy távol tartsák az amerikaiakat a Mariana-szigetektől – de mint utólag tudjuk, hiába. Na és, mit számítanak valami távoli szigetek? Nos, rengeteget. Eddig a pontig a japán propaganda otthon folyamatos győzelmekről számolt be. Még a vereségek is, mint amiket Midwaynél szenvedtek el, győzelemként kerültek be a köztudatba. Csakhogy a Mariana-pont után ez az álom már nem volt hihető: a folyamatos japán győzelmek ellenére a Japán-szigetek nagy része, Tokióval együtt, bekerültek az amerikai bombázók hatótávolságába.

Sok a párhuzam, az oroszok is folyamatos győzelmekről számolnak be otthon, miközben előbb Moszkvában röpködtek szabadon az ukrán drónok – úgy, hogy a légvédelem nagy része is Moszkva körül helyezkedik el. Mellesleg az orosz hatóságok állítása szerint a mobilhálózatot azért blokkolják, hogy az ukrán drónok ne tudjanak a város felett működni, miközben a valóságban meg láthatóan nem befolyásolja azokat (egyébként ennek egyik oka a szatellites internetkapcsolat és az egyre jobb mesterséges intelligencia-alapú irányítás).

Június elején újabb szimbolikus csapás érte az orosz narratívát: az orosz Davosként emlegetett Szentpétervári Nemzetközi Gazdasági Fórum alatt

a nemzetközi vendégek nézhették a kikötő fölött terjengő füstoszlopot, 

ami a kikötő égő olajtermináljaiból szállt fel, és tisztán látható volt a fórum helyszínéről. Illetve a Bojkij rakétás korvettet is jelentősen megrongálták.

A Portfólió arról számol be, hogy „Dmitrij Peszkovot, a Kreml szóvivőjét megkérdezték, milyen megtorlásra számíthat Ukrajna Oroszországtól. Pont azért folytatódik a különleges művelet, hogy az ilyen támadásokat megelőzzük – mondta Peszkov.” Hát… 2022 előtt még hasonló sem történt se Szentpéterváron, se Moszkávban, most meg majdnem rendszeresen. Nem úgy tűnik, hogy sikeres az a hadművelet.

Tatjana Sztanovaja is arról tudósít, hogy a feszültségek egyre nőnek az országban, és a befolyásos csoportokban, ha lassan is, de erősödnek azok a vélemények, amelyek az országra, de főleg a saját érdekeikre károsnak tartják Putyint. Az elitek manőverezgetnek,

puccsról suttognak, 

ukrán dróntámadásoktól és merényletektől félnek. Egyre kevésbé tolerálják, a korábbi évektől eltérően, a status quót. Egyre inkább érzik, hogy míg eddig ők voltak a Nyugattal szemben úgy, hogy kivárják, hogy az beadja a derekát a nyomás alatt, most őket nézik ugyanúgy az amerikaiak – és ezen Trump se segít.  De egyelőre nincs konszenzus a csoportok között, hogy mi lenne a jó irány, és Putyin sem keres új utat.

Olyan ez, mint egy halálos betegség. Maholnap még nem okoz halált, de láthatóan terjed a gazdatestben. Ma még senki sem tudja, mi lesz a kimenetele, de sok jóra nem lehet számítani. Főleg nem az örökös vesztesek: a társadalom szegényei és kiszolgáltatottjai.