Nem viselsz bugyit, ha igazán magyar és keresztény vagy!

Megóvták a marosvásárhelyi Sütő András szobor pályázatát, mintegy 4000-en írták alá az adócsökkentés-petíciót Székelyudvarhelyen, erdélyi magyarok versenyeztek a héten a milánói téli olimpián, megint tüntettek Demeter András kultúrminiszter ellen, és az Átlátszó Erdély megint feltárt egy abúzustörténetet. 

Sziasztok, ez itt a Tilos a Bé, az uh.ro zajcsökkentő műsora, én Kiss Anna vagyok, és készüljetek fel, a mai adáshoz gyomor fog kelleni. 

Megóvták a szoborpályázatot

Az elmúlt héten Macalik Arnold kolozsvári építész megóvta a Sütő András szoborpályázat nyertes pályamunkáját arra hivatkozva, hogy a kiírás szabályait többen is megszegték. 

Macalik szerint nem minden versenyző tartotta be a versenyszabályzat anonimitásra vonatkozó részeit, többek között a nyertes, Makkai István sem. Mint kiderült, több pályázó adta le úgy a jelentkezését, hogy azok nem feleltek meg a névtelenséget követelő szabálynak, de végül a zsűri egy ilyen jelentkező kivételével senkit sem zárt ki a versenyből. 

Érthetetlen, hogy milyen szabály mentén pontozták a beérkezett pályamunkákat, és az is, hogy egyáltalán hogyan fordulhat elő, hogy a folyamatban lévő pontozási és döntéshozatali mechanizmusok a zsűri kénye-kedve szerint változnak. Macalik azt kéri, hogy hozzák nyilvánosságra azokat a jegyzőkönyveket és egyéb dokumentumokat, amelyek a pontos döntéshozatali folyamatot megörökítették. 

Továbbá problémásnak tartja azt is, hogy noha a kiírásban nem szerepelt keretösszeg és elkészülési határidő, jelentős pontszámkülönbség van azon pályázók javára, akik gyors határidejű és alacsony költségekkel számoltak. Az elkészült munkálat értéke nem lehet olcsóbb, mint a felhasznált anyag és a belefektetett munka árának összessége, mégis ez történt a nyertes pályamű esetében Macalik szerint. 

Ezért azt is kéri, hogy a kiíró ellenőrizze a pályamunkák határidejére, illetve költségkeretére tett javaslatokat, hogy azok mennyire egyeznek meg a valósággal. 

Karácsonyi Zsigmond, a marosvásárhelyi Népújság főszerkesztője az Erdély tévének azt nyilatkozta, hogy a marosvásárhelyiek már túl sokat vártak erre a szoborra, és meg kellene nézni, hogy kinek az érdeke az óvás. Így kell a nagykönyv szerint relativizálni egy szabályrendszert: rögtön azt mondjuk, hogy valakinek túlságosan fájt, hogy nem ő nyert. Ha teljességgel képtelen a városvezetés egy szabályszerű pályázati kiírást lemenedzselni, akkor legyen valaki más a hibás a tökölésért. 

Petícióban kérik a székelyföldi városok Ilie Bolojant,

hogy a 2026-os költségvetés véglegesítése előtt csökkentsék az adókat, valamint állítsák vissza a mozgássérültek és a fogyatékkal élők adókedvezményeit. Székelyudvarhelyen körülbelül 4000-en írták alá, ehhez csatlakoznak majd további városok is, a petíciót pedig személyesen akarják eljuttatni a városvezetők a miniszterelnök asztalára. 

Ez idő alatt közben kihaltak a tüntetések. Valószínűleg részben annak köszönhetően, hogy a polgármesterek helyileg próbálták ilyen-olyan beígért kompenzációkkal enyhíteni az adóemelések okozta költségeket. Másrészt viszont a szomorú helyzet az, hogy az RMDSZ szépen kivárta, ameddig lecsillapodik a hangulat, és rájön a nép, hogy a saját maga által ásott veremben ücsörög, és a hatalmasok fentről néznek le rá. 

Hogy mire lesz elég ez a petíció, nem tudom, de elnézve Bolojant, sokra valószínűleg nem. Kelemen Hunor és az RMDSZ felsővezetése továbbra is hallgat, azt gyorsan kibulizták, hogy a gázár-sapkát ne áprilistól vegyék le, ezzel még egy plusz terhet róva az állampolgárokra, ezt be is jelentették diadalittasan és azóta kuss van. 

Székely lányok az olimpián

Cross snowboard számban képviseltettük magunkat a Milano–Cortina Téli Olimpián, a héten Mandel Kata és Bartalis Henrietta versenyeztek a rangos megmérettetésen. A pénteken zajlott versenyszámban a lányok az előselejtezők után a nyolcaddöntőig jutottak, amely versenyben a saját csoportjukban a csíkszeredai Mandel harmadik helyen futott be, míg a székelyudvarhelyi Bartalis a negyediken. Így a lányoknak véget ért a megmérettetés, összességében Mandel Kata a 27. helyen végzett, Bartalis Henrietta a 31. helyen.

Nekem, akinek a téli sportokban a műkorcsolya éri el az ingerküszöbömet, ez egy jó apropó volt arra, hogy kitekintsek a sportokkal kapcsolatos meglehetősen szűk látókörömből. Nagy gratulációk innen is, lányok, ügyesek voltatok, ez egy nagy teljesítmény mindenképp!

Nyolc óra munka, nyolc óra alkotás: tüntetnek a kulturális miniszter ellen

Demeter András, RMDSZ-es kulturális miniszter megint olyat talált ki, hogy a kulturális szféra jórésze utcára vonult tőle. Most azzal az innovatív ötlettel borzolta meg a kedélyeket, hogy felvetette, teljesítmény alapon kéne fizetni a művészeket, na meg valaki azt is ellenőrizze, hogy bent töltik-e az intézményben a 8 órát, ahogyan az a szerződésükben áll, vagy sem. 

A Ion Luca Caragiale Színház szakszervezete az utcán fejezte ki a nemtetszését, mondván: a művészi munkát nem lehet és nem is szabad így mérni, az alkotóknak szükségük van a művészi szabadságra, nem utolsósorban a teljesítményalapú fizetés teljes mértékben szembe megy minden művészi értékkel. A kulturális intézmények nem multinacionális cégek vagy gyárak, ahol az alkotókat a megtermelt produktumok száma és az abba fektetett munkaórák mentén lehetne értékelni. 

Az egész helyzetben az a röhej, hogy például a színészek már egyetemista korukban azt tanulják meg, hogy a szakma oltárán fel kell áldozniuk mindent. Aki egy kicsit is jártas ebben a világban, vagy vannak színész, zenész ismerősei, az tudja, hogy a reggeltől késő estig tartó próbák határozzák meg az egyetemi életüket, ami később sem biztos, hogy sokat változik, amint a fiatal kikerül a tanintézmény falai közül. Ezek az állapotok érdekes módon nem ismeretesek az egyébként szintén színész Demeter számára.

A Caragiale színház szakszervezete továbbra is kéri a miniszter lemondását, akinek ismét sikerült parasztul viselkedni, amikor ironikusan azt fogalmazta meg a tüntetőkkel szemben, hogy a „hülyeség nagy dolog”. Ez már a sokadik alkalom, amikor tintafestéket nem tűrő hangnemben beszélt a kulturális szféra egyes szereplőivel, és nagy kérdés, hogy meddig érzi úgy, hogy ezt megteheti. 

Az erdélyi magyar kulturális intézmények ilyenkor hol vannak?

Érdekes továbbá az is, hogy az erdélyi magyar kulturális intézmények hallgatnak. Sehol egy felszólalás, sehol egy ellenkezés. Feltehetnénk a kérdést, hogy ezeket az intézményeket, miért nem foglalkoztatja, hogy az RMDSZ azon ügyködik, hogy kizárólag az ő engedélyével helyezhessenek ki igazgatókat ezen létesítmények élére. A magyar színházak szerint rendben van a teljesítményalapú fizetés? Vagy esetleg úgy gondolják, hogy az intézményi visszaéléseket az majd enyhíteni fogja, ha le lehet lépni a cetlit, miután lejárt a 9-től 5-ig tartó munkaidő? 

A romániai kulturális intézmények működésében nagyon sok probléma és hiba van, és tény, hogy reformokra lenne szükség. Ezek közül a legnagyobb javítani való az alulfinanszírozottság lenne. Csakhogy Demeter, láss csodát, épp nem azon lovagol, hogy több pénz kerüljön a minisztériumába, hanem azon, hogy hogyan legyen több hatalma neki és a pártjának. 

És ha mostanáig nem fordult fel a gyomrunk a hataloméhes emberektől, akkor most mesélek olyat, amitől majd biztos felfog. 

Rendhagyó történelemóra: lovagi álmok, kislányok rémálma

A héten jelent meg Kulcsár Árpád legújabb tényfeltáró cikke az Átlátszó Erdélyen, amelyben egy súlyos, évek óta húzódó, a közösség által régóta ismert abúzussorozat-történetet göngyölítenek fel. 

Ezúttal a helyszín Nagybánya, a Németh László Elméleti Líceum, a főszereplő pedig – talán a sors iróniája – megint egy történelemtanár. 

Nagy-Jenei Zoltán, az iskola történelemtanára évek óta szervezője és vezetője a Turul–Sas Lovagrendnek, amelynek célja papíron az ősmagyar világ kulturális értékeinek az életben tartása, és a keresztény hitben való megmaradás. Ennek érdekében a rend évek óta szervezett táborokat, túrázásokat, a tagok különböző hagyományőrző fesztiválokon vettek részt szerte a Kárpát-medencében. 

Csakhogy a valóságban Nagy-Jenei a lovagrendjét arra használta, hogy kiskorú lányokat hálózzon be, és azokkal visszaéljen, szexuálisan kihasználja őket, maximális kontroll alatt tartsa azokat, és fizikailag is bántalmazza őket. 

A tényfeltáró munkában több túlélő is elmeséli a történetét, amely beszámolókból kiderül, minden behálózott lány hiányt szenvedett a stabil családi háttérből, mindenkinek figyelemre és szeretetre volt szüksége, amit a folyamatok elején a tanártól meg is kaptak. 

A lovagrendben való részvétel viszont egyúttal egy nagyon erős hierarchiára épülő rendszert is jelentett, amiben természetesen Nagy-Jenei volt a Nagymester, és ahol akkor lehetett haladni a ranglétrán, ha a lányok aktívan vettek részt a tanításokban.

A behálózás és az abúzusok módja ismerős lehet azoknak, akik az utóbbi években figyelemmel követték a hasonló feltárt eseteket: a bántalmazó gondosan választotta ki a lányokat, akikhez a figyelmességek útján egyre közelebb került. Annyira közel, hogy a lányoknak be kellett számolni neki arról is, hogy milyen fiúkkal állnak kapcsolatban, és hogy a viszony mennyire komoly. 

A folyamat fontos része volt, hogy a tanár látónak, Nagymesternek, mindentudó szektavezérnek állította be magát, akinek hatalma van mindenek felett. 

A lovagrendben tilos volt alsóneműt hordani 

– mivel ez a középkorban sem volt – az alsónemű hiányát pedig a Nagymester személyesen ellenőrizte simogatásokkal, kizárólag a lányok esetében. 

A tanítások nagyrészt arról szóltak, hogy a bántalmazó a túrák és kirándulások alkalmával egyenként vonult el a lányokkal, akiket arra kért, hogy meztelenre vetkőzzenek, hogy orálisan elégítsék ki a tanárt, sőt olyasmire is készültek, hogy meztelen lányokat fektessenek ki egy általuk megépített oltárra, majd a lovagrend férfi tagjai a közös maszturbálást követően együtt ejakuáljanak a lányok testére – ezzel védve meg őket az ártó erőktől.  

Azok a túlélők, akik a tanár maximális kontrollja alá kerültek, beszámoltak továbbá fizikai bántalmazásról, a tanár kérésére történő önbántalmazásról is. 

Jelenleg rendőrségi nyomozás zajlik az ügyben, de többek felelőssége is felmerül. Akárcsak a Márton Áron Gimnázium egykori történelemtanárának, Orbán Zsoltnak az esetében, valamint az Osonós Fazakas Mihály ügye kapcsán, itt is évek óta terjednek a pletykák, a közbeszéd tárgya volt, hogy Nagy-Jenei Zoltán lovagrendje a néphagyományok és a keresztény értékek bundájába bújtatva él vissza a diáklányokkal.

De senki sem lépett. Sem a Németh László Elméleti Líceum vezetősége, sem szülők, sem más intézményvezetők, sőt még a helyi RMDSZ sem tette meg a tőle telhetőt, noha tavaly nyáron volt egy próbálkozás arra, hogy eltávolítsák a tanári székből, de akkor a cikk szerint kimanipulálta magát a necces helyzetből. Nagy-Jenei jelenlegi és korábbi felesége is diákja volt a tanárnak. Hol van a közösség felelőssége, azoké, akik tudták, hogy mi történik, mégsem tettek semmit?

És ha már közösség: észrevesszük-e, hogy ezek az esetek nem a kivételek, hanem ez a szabály. Az erdélyi magyar intézményrendszerek önmaguk presztízsét védik, a hatalom a bántalmazókat védi, és senki sem törődik a gyerekek biztonságával.

Minek kell még kiderülnie ahhoz, hogy rájöjjünk, ezek a rendszerek visszaélnek, kihasználják, és bántják azokat, akik a legkiszolgáltatottabbak, akiknek figyelemre és szeretetre van szükségük? Ha bárki bántalmazott gyerekekről tud, lehet az fizikai, szexuális vagy érzelmi, azt jelenteni kell a 119-es ingyenes, sürgősségi hívószámon vagy a megyei gyermekvédelmi igazgatóságoknál. 

Ez volt a Tilos a bé mára, de ti olvassátok el az Átlátszó Erdély teljes cikkét. Én Kiss Anna voltam. Sziasztok.