Nagy Pál: a legrosszabb, mikor nem érdekli, de bele akar szólni

Miközben a székelyudvarhelyi színház társulata ideiglenes helyszíneken próbál, költségvetési bizonytalanságok között szervezi a következő évadot, és egy felújítás árnyékában igyekszik megtartani közönségét, a kérdés nem csupán az, hogy hány bemutató lesz jövőre, hanem az is: milyen város akar lenni Székelyudvarhely, és milyen szerepet szán benne a kultúrának?

A Tomcsa Sándor Színház igazgatójával, Nagy Pállal a következő évek víziójáról, a társulat túlélési stratégiáiról, a 2 százalékos visszaosztás kérdéseiről, a művelődési ház felújításának ellentmondásairól és a szakmai autonómia határairól beszélgettünk.

Szó esik a fiatal közönség megszólításáról, egy lehetséges kulturális központról, elszalasztott városi lehetőségekről, együttműködésről és versengésről a székely városok között – és arról is, mit veszít egy közösség, ha lassan elfogynak körülötte a kulturális terek.

A beszélgetésből kiderül: lehet élni színház nélkül.

Milyen színházat szeretnél látni Udvarhelyen 2–3 év múlva?

Már nagyon elégedett lennék, ha újból a régi épületben lehetnénk, több mozgástérrel és egy olyan felújított színházban, ahol a körülmények is változtak.

Az energetikai felújítás javítja a működési feltételeket, de nem jelent valódi színházi renoválást, mert a színpadtechnika, a nézőtér és az akusztika nem része ennek a munkálatnak, ami igazából a legfontosabb, és a nézők is ezt tudnák leginkább nemcsak látni, hanem haszonélvezni is.

Műfajilag nem tervezünk változtatást. Egy repertoárszínház vagyunk, amit az önkormányzat tart fenn, nem akarunk kísérletezgetni, nagyjából beállt az, hogy a közönség mit szeret. Persze elmehetnénk bóvliba, és akkor lehet, hogy kétszer ennyi nézőnk lenne, de mi úgy gondoljuk, hogy a színház olyan, mint a kultúra zászlóshajója, annak nevelési szerepe is van, és nekünk felelősségünk, hogy mit viszünk színpadra.

Az utóbbi években azt látjuk, hogy nő az érdeklődés Udvarhely iránt, és pozitív visszajelzések vannak, jó irányba haladunk. Persze lehetne sokkal jobb, viszont nem akarom azt az elcsépelt frázist, hogy kis pénz, kis foci, de a színháznál is az van, hogy ha nincs elég pénzed, akkor nem fogsz tudni egy Andrei Șerbant lehozni, aki nagyon nagy hírű rendező, de olyan magas a honoráriuma, hogy abból mi egy teljes előadást meg tudunk csinálni. Közpénzről van szó, ezt nem lehet elherdálni, valahol meg kell találni az arany középutat.

Arra kezdtünk rájönni, hogy az emberek nem nagyon tudják, hogy készül el egy színházi előadás, hogy kell nekünk próbaterem. A színpad nem csak a miénk, és amúgy máshol sem csak a színpadon próbálnak. A nézők csak a végterméket látják, ami nem is baj, de az sem baj, ha a döntéshozók felé kommunikáljuk, hogyan működik ez a sajátos rendszer, egyszerűen csak el kellene fogadni azt, hogy ez ilyen.

Nem mi találtuk ki a színházat, ez egy hivatás, aki beleállt, az kell, hogy csinálja, sokszor hétvégén is. Amit mi csinálunk, az a minimum, ami mellett lehet egy minőségi színházat csinálni.

Mi az a konkrét változás, amihez a nevedet adnád?

Műfajilag nem szeretném, hogy változzon, mert több igényt is ki kell elégítenünk. Van felolvasószínház, drámai műfajok, kortárs drámák, kocsmaszínház, gyerekelőadás, bábelőadás, osztálytermi előadások.

Amihez például szívesen adom a nevem, az, hogy elindult egy olyan műhelymunka bábozással kapcsolatban, ami nagyon remélem, kinövi magát. A gyerekeknek színházi élményt nyújtani elégtételt ad, mert fontos, hogy a gyerekekkel foglalkozzunk.

Végre kész van a terve a Szejkei Szabadtéri Színháznak, most adtuk le a polgármesteri hivatalnak. Nemcsak a színháznak lenne hasznos, hanem a szabadtéri vetítésektől elkezdve a néptáncon át bármire. Tulajdonképpen csatlakozna ahhoz az elképzeléshez, ami egyeseknek megvan, hogy a Szejkét megint egy pezsgő központtá kellene tenni.

Nemcsak az előadások gyártásával kell foglalkozzon szerintem a vezetés, hanem kell, hogy koncepciója legyen. Azt szoktam mondani, hogy a színház a város kulturális nagykövete. Akár Magyarországon, akár Románián belül bárhol egy jó előadással, fesztiválokon való részvétellel, mind Udvarhely hírnevét öregbíti, ami szerintem fontos.

Az, hogy létrejött a Bukaresti Magyar Színházi Fesztivál, a BukFeszt, nekünk köszönhető. Innen indult, ami most már eljutott oda, hogy a román színházi szakma számára is fontos, odafigyelnek rá. Nekem igazából az a fontos, hogy a szakma is és a néző is lássa a fantáziát az Udvarhelyi Színházban, és találjon számára megfelelő, akár szakmai, akár szabadidős élményt.

Miben mérhető számodra egy igazgatói ciklus sikere? Nézőszámban, szakmai elismerésekben, társulati stabilitásban – vagy valamiben egészen másban?

Nem ciklusokban mérem. Én abban mérem, hogy létrejön-e egy jó előadás, vagy hogy van egy terv, hogy a Szejkén mit csináljunk, az is egy elégtétel. Vagy ha jól sikerül a dráMA Kortárs Színházi Találkozó, ami nyomorú körülmények között indult, és még ha jégpályán is, de megoldottuk.

A meghívottaink, meg akik idejönnek, azok csak néztek szét, hogy mégis meg lehetett csinálni, ez azt jelenti, hogy jó csapat van, aki most a körülmények ellenére is veszi az akadályokat.

Szerintem mi vagyunk a legelégedetlenebbek magunkkal egyébként én is magammal.

Egy önkormányzati fenntartású intézmény vezetőjeként mennyire érzed a szakmai autonómia határait? Volt-e olyan helyzet, amikor kompromisszumot kellett kötnöd?

Elég rég vagyok már a színház élén, volt már mindenféle vezetés, és nem tudom, melyik a jobb. Az, hogy melyik a rosszabb, azt tudom. Van, aki bele akar szólni, van, akit nem érdekel, van, aki csak éppen, hogy legyen, megtart, hogy maradjon valami középszerű – amit sokan a legjobban utálunk Udvarhelyen, ha valami középszerű. Szerintem a legrosszabb az, amikor nem is érdekli, de bele akar szólni.

Nem volt eddig olyan, amit közösen a társulattal ne tudtunk volna hárítani. Jelen pillanatban a legnagyobb probléma az, hogy ha nincs pénz, akkor mi is hiába kekeckedünk. Elvtelen kompromisszumokat nem kellett kötni. Ez jó. Nem tudom, mit hoz az idő, de nem fogok kötni ezután se.

Azt látom, hogy akkor tud jól működni nemcsak színház, hanem általában egy városban a kulturális intézményi szféra, a kulturális élet, ha a városlakók is, de a városban döntést hozó tényezők is ismerik, hogy mi hogyan működik. Érdekelje őket, hogyan működik.

Nem kell érteniük hozzá, de fogadják el, hogy olyan intézményvezetőik vannak, azért nyerték meg a pályázatokat, merthogy ők értenek hozzá, letettek valamit az asztalra, és bízzanak bennük. Ha bíznak az intézményvezetőkben, akkor a bizalom az visszafelé is megvan, és már ha kompromisszumokat is kell valamiért hozni, akkor nem elvtelen kompromisszumokról van szó, hanem észszerű kompromisszumokról tudunk beszélni, ami adott esetben rövid távra szól, azért, hogy utána tudjunk egy nagyot lépni.

Csak azt látom, hogy Udvarhelyen nem sikerül stratégiákat készíteni és megvalósítani. Víziók vannak, álmok is néha itt-ott, de ezt egységesen kellene kezelni, legyen az bármelyik ágazat.

Én folyamatosan az elmúlt években is azt mondtam, hogy Udvarhely többet érdemel, és méltatlanul voltak a pénzcsapok elzárva mindkét irányból. Van egy város, a legmagyarabb város, igazából én végvárként tekintek rá. És ha ezt nem akarjuk megőrizni, akkor az egy hatalmas hiba, sőt bűn. Ezért fontos, hogy az udvarhelyiek érezzék a sportban és a kultúrában, gazdaságban, mi az, ami fontos, mit kellene fejleszteni nagyobb léptékkel, és ezért lenne fontos az együttműködés a többi székely várossal is.

De azt látom, hogy hiába próbálkozunk, mert van egy ilyen sunyi verseny, pedig nem fog megélni egyik sem önmagában hosszú távon. A bizalom meg kell legyen, nem csak deklarációk szintjén, meg kell tölteni tartalommal. Tudjuk, hogy Szentgyörgyön ez az irány, Udvarhelyen az az irány, Gyergyóban az az irány, de ugyanakkor ez valamerre mind egyfelé megy, hogy megmaradjon a közösség, minél többen akarjanak hazajönni, visszatérni városunkba.

Nem fognak hazajönni, ha azt látják, hogy egymást cikizik itt a kedves városok, városvezetők, cégek. Úgy érzem, nagy bajok vannak, és nem vagyunk felkészülve rá, hogy ezt orvosoljuk. Ez bosszant, de akkor mit csináljak?