Mit kezd magával egy közösség, ha eltűnik a lelke?
Bezárt a bánya. Eltűnt a falu lelke. De a parajdiak nem omlottak össze. Újraépítik az életüket kézzel, sóval, reménnyel. Csend van. De nem vég.
Mintha megállt volna az idő, a Bánya utcán alig lézeng valaki. Egy-két turista téblábol bizonytalanul, mintha nem tudná, jó helyen jár-e egyáltalán. Zaj, nevetés, turistacsoportok, autósorok, tömött parkolók töltötték be egykor a helyet. Sorban álltak a sóbánya előtt, a kisboltok és az éttermek teraszai tele.
Most minden más. Pedig ez lenne az év legforgalmasabb időszaka. A levegő meleg, de valahogy üresebbnek tűnik, nem csak az emberek hiányoznak, hanem valami más is: az élet, a nyüzsgés.
A sóbánya volt Parajd lelke
Vállalkozók, kereskedők, szállásadók, mindannyian bizonytalanul figyelik, mi jön ezután.
Az egyik helyi üzletben jártam, ahol parajdi sóból készült kézműves termékeket találni. A Diverting nevű vállalkozás öt testvér közös munkája. Az üzlet ugyan csendesebb, mint máskor de a munka megy tovább.
Az 5 testvér közül Józsi Márta Magdolnával beszélgettem, aki azt vallja, hogy a parajdi só nem csak termék, hanem érték a parajdiak számára. Érzik a hatalmas visszaesést, számszerűsítve 90%-al csökkent a forgalom. A nehéz időszak ellenére sem adják fel.
Hisz abban, hogy ebből az időszakból valami jó is születhet: egy olyan közösség, amely még szorosabb kapcsolatban él a természettel, egymással. Egy jobb közösség, amely jobban beleillik a környezetbe, nemcsak fizikai értelemben, hanem lelkiekben is. A sóbánya bezárása nemcsak gazdasági kihívás, hanem lelki próba is a helyiek számára. Márta hozzátette: nem az áldozat szerepét választják, hanem úgy tekintenek rá, mint egy nehéz közös feladatra és igyekeznek meglátni benne azt, hogy talán egy új életet kaptak.
Bár a nehézségekről volt szó, mégis meglepő volt, mennyi remény és pozitivitás bujkált a szavai mögött. Búcsúzásunkkor Márta egy idézetet olvasott fel nekem Wass Albert egyik könyvéből, ami összefoglalja mindazt, amiről beszélgettünk: a hitet, a kitartást, az összetartozást.
,,Soha ne hidd el, hogy minden elveszett. Az emberben több erő rejlik, mint amit a világ valaha is megért. Az Isten sose engedi, hogy egészen egyedül maradj.’’
Kézzel vájt kitartás
A parajdiak instabil helyzetben keresik a biztos pontot, valamit amibe lehet kapaszkodni, míg elül a bizonytalanság. Nemcsak az árusok éreznek veszteséget. A változást leginkább azok a helyiek élik meg nap mint nap, akik eddig a turizmusból éltek és dolgoztak, például a panziótulajdonosok.
A falu egyik csendes utcájában található az Ambrus E panzió, ahol Ambrus Erzsébet és családja már hosszú ideje fogadja a Parajdra látogatókat. Erzsébet arról mesélt, hogy mennyire más minden, mint amit megszoktak az elmúlt években:
,,Nem tagadom, nehéz időszak ez. A vendégek száma visszaesett, és egyelőre nem látjuk mikor tér vissza a régi lendület. Most szinte teljesen csend van, egy-két turista foglal szállást kevesebb éjszakára. Nagy ajándék számunkra, amikor valaki nemcsak vendégként érkezik, hanem segítő szándékkal, együttérzéssel. Ez reményt ad és erőt a folytatáshoz.”
A panzió nem csupán egy szálláshely számukra, az életük része, minden idejüket és energiájukat ebbe fektetik.
A panzióból kilépve a falu egy másik pontján, a Telegdy Ház étterem asztalánál ülök le beszélgetni László Szilárddal, akinek a családja harminc éve része a parajdi turizmusnak. Ők a harmadik generáció, akik továbbviszik ezt az örökséget, és már tíz éve dolgoznak benne nap mint nap. Próbálják a vállalkozásukat életben tartani addig, amíg újra megnyit a sóbánya, hiszen ők nem is szeretnének abba a forgatókönyvbe belegondolni, hogy sóbánya nélkül kell Parajdon turizmust létrehozni.
Sótlanabb napok
A beszélgetések közben többször is elhangzott: ha nem tér vissza a turizmus a régi kerékvágásba, gondolkodnak, terveznek, akár új irányba is elindulnának, mert a parajdiak nemcsak a sóról híresek hanem a kitartásról is.
Különösen nem építettek fel stratégiát erre a bánya nélküli életre a vállalkozók. Amíg van termék, amíg van amit eladniuk, amíg van akinek, addig dolgoznak, még ha teljesen össze is omlik az, amit megszoktak korábban.
Szeretnének új termékeket a piacra hozni, nem zárkóznak el attól, hogyha elfogy a tartalék parajdi só, más sóból dolgozzanak. A vendéglátósok azokhoz a tervekhez nyúlnak vissza, amelyek az évek során már többször felmerültek, de eddig háttérbe maradtak. Az egyik legfontosabb lépés az erőteljesebb online jelenlét kialakítása lett, nemcsak a saját vendéglátóhelyeiket igyekeznek láthatóbbá tenni, hanem Parajdot és a környező vidéket is. A cél most az, hogy a térség újra vonzó képet mutasson magáról.
A csend mögött
Azt remélik, hogy jövő nyárra kialakul egy olyan falukép és közösségi összefogás, ami visszahozza az emberek bizalmát, és több turistát hoz a térségnek. Úgy látják, most legfeljebb középtávon lehet tervezni, mert a helyzet túl bizonytalan ahhoz, hogy hosszú távon gondolkodjanak.
A vendéglátók azt üzenik a turistáknak, hogy azért az érzésért jöjjenek vissza, amit önmagukban megfogalmaztak, amíg itt voltak. Találkoztak sok turistával, akik azt mondták, hogy ugyan a sóbánya miatt érkeztek, de igazán az fogta meg őket, amit a hely sugároz. Ezért az érzésért jöjjenek vissza, akik pedig még nem jártak itt, azok azért jöjjenek, hogy mindezt ők is megtapasztalhassák.
Parajd most csendesebb, mint valaha, de a csend mögött nem a lemondás húzódik meg, hanem egy átalakulás kezdete.
