Mit árul el Romániáról, hogy Simion majdnem elnök lett?

Az, hogy George Simion majdnem Románia elnöke lett, elsősorban a román társadalomról mond sokat. De közben egy kellemetlenebb kérdést is felvetett: hogyan lehetséges, hogy az első fordulóban erdélyi magyarok egy része is Simionra szavazott? Nem tömegesen. Nem döntő arányban. De annyian igen, hogy a jelenséget ne lehessen legyintéssel elintézni.

A gyors magyarázatok kézenfekvőek: félrevezetett választók, magyarországi propaganda, politikai tudatlanság. De biztos, hogy erről van szó?

Hogy tisztább képet kapjunk Kiss Tamás szociológussal, Székely István és Pap Szilárd István politológusokkal, valamint Lukács Csaba újságíróval beszélgettünk arról, hogyan és miért jelent meg – akár csak pillanatokra is – George Simion mint politikai opció az erdélyi magyar választók egy részénél.

A beszélgetésekből egy összetettebb kép rajzolódott ki, amely szerint itt nem etnikai árulásról, hanem sokkal inkább politikai rezonanciáról van szó.

Nem Simion volt az újdonság

Kiss Tamás szerint a Simion-jelenség nem személyhez kötött. Sokkal inkább annak a jele, hogy Romániában – és részben Erdélyben is – kifulladt az a politikai konszenzus, amely a rendszerváltás óta meghatározta a közéletet.

„Ami 2024-ben történt, az a kilencvenes évek végén kialakuló neoliberális hegemónia vége” – fogalmazott. Ez a hegemónia hosszú időn át egyfajta elitmegállapodást jelentett: nyugati orientáció, piacgazdaság, intézményi reformok, és az az ígéret, hogy mindez előbb-utóbb jólétet is hoz.

Pap Szilárd István ehhez egy másik oldalról tett hozzá: szerinte a Simion-jelenség egy „matrjoska baba”-szerű válsághelyzet leképeződése, ahol „különböző társadalmi, gazdasági és politikai rétegek csúsznak egymásra”, a globálistól a helyiig. A politikában ez úgy jelenik meg, hogy a kormányzó elitek legitimitása megreped, miközben egyre erősebb lesz az érzés: „aceeași mizerie” – ugyanaz a mocsok.

Pap szerint a román közéletben ráadásul van egy régi, vissza-visszatérő reflex: az antipolitikai spirál. Az a várakozás, hogy a nagy bajokra a megoldás végül nem a politikán belülről jön, hanem kívülről, egy „tiszta” ember személyében.

„Jön egy tiszta vezető a politikán kívülről, akit még nem mocskolt be a politikai korrupció, és ő majd megoldja ezeket a helyzeteket.”

A mintát a kilencvenes évektől végig lehet követni, és Pap szerint ebbe a sorba illeszkedik – különböző módon – Nicușor Dan és Simion is.

A Covid-járvány idején közben az ígéretek látványosan megingtak. Az állam sokak szemében tehetetlennek bizonyult, a társadalmi különbségek nőttek, az elitbe vetett bizalom pedig tovább csökkent. A politikai térben közben nem jelent meg hiteles alternatíva, amely ezt az elégedetlenséget képviselni tudta volna.

„Ez az alternatíva 2020 után kezdett formát ölteni, és az elnökválasztásra Simionék kínálatában csúcsosodott ki” – mondta Kiss. Nem kidolgozott programmal, hanem indulatokra építő, szuverenista és elitellenes retorikával.

Ismerős beszédmód, ismerős logika

Lukács Csaba szerint ez a beszédmód az erdélyi magyar közeg egy részének feltűnően ismerős volt. „Sokan felismerték benne azt a politikai stílust, amit Orbán Viktor és a Fidesz képvisel Magyarországon” – mondta.

Nem konkrét ígéretekről van szó, hanem hangulatról. Dühös, szabályszegő politikáról, amely azt sugallja: a rendszer eleve igazságtalan, ezért nem is kell betartani a szabályait. Lukács egy Barabási Albert Lászlótól kölcsönzött hasonlattal írta le ezt: olyan, mintha valaki úgy ülne le kártyázni, hogy előre tudja, ő nem tartja be a játékszabályokat – és ezzel máris előnybe kerül.

Ez a logika sokak számára nem taszító, hanem felszabadító. Erőt, rendet és egyszerű megoldásokat ígér egy kaotikusnak megélt világban.

Konzervatívak, de nem neoliberálisok

A beszélgetések egyik visszatérő pontja az volt, hogy az erdélyi magyar választók értékrendje nem illeszkedik tisztán sem a román progresszív, sem a nyugati liberális mintákba.

Kiss Tamás ezt úgy írta le, hogy a közösség jelentős része „konzervatív egalitárius” pozícióban van. Kulturális kérdésekben óvatos vagy elutasító a progresszív diskurzusokkal szemben, miközben gazdasági és szociális kérdésekben erős állami szerepvállalást, védelmet és kiszámíthatóságot vár.

Pap Szilárd István közben arra hívta fel a figyelmet, hogy a politikai hívószavak mögött sokszor egy mélyebb kulturális dezorientáció is dolgozik. Az elmúlt másfél évtizedben „kinyílt a világ”, a közösségi média pedig ránk zúdította a „Minden, mindenhol, mindenkor” élményt – miközben „kulturálisan még nem dolgoztuk be” ennek a radikális sokszínűségnek a következményeit. Ilyenkor sokan reflexből felértékelik azt, ami ismerős és otthonos, és gyanakvóbbá válnak azzal szemben, amit kívülről jövőnek, idegennek élnek meg.

Simion – ahogy más illiberális populisták is – ezt a kettőt retorikailag össze tudta kötni. Konzervatív identitáspolitikát kínált, miközben azt az érzetet keltette, hogy szembemegy az elittel, a multinacionális tőkével és „Brüsszellel”. Hogy ebből mi következne a gyakorlatban, az kevéssé volt világos. De a populista politizálás nem a részletekre épít.

Amíg a rend fontosabb volt, mint a félelem

Fontos azonban: a Simion iránti nyitottság nem volt stabil. Lukács Csaba szerint sokan az első fordulóban félretették Simion magyarellenes múltját – beleértve az úzvölgyi temetőnél történteket is –, mert a rend és az elitellenesség ígérete erősebbnek tűnt.

„A második fordulóban viszont a félelem lett az erősebb érzelem” – mondta.

Amikor világossá vált, hogy Simion akár elnök is lehet, a korábban elnézett dolgok újra súlyt kaptak. Az RMDSZ mozgósítása, az etnikai kockázatok hangsúlyozása és a tét hirtelen megemelkedése mind hozzájárult ahhoz, hogy a magyar részvétel kiugróan magas lett, és Nicușor Dan elsöprő támogatást kapott Székelyföldön.

Nem árulás, hanem kísérlet

A beszélgetések alapján nehéz lenne azt állítani, hogy az erdélyi magyarok egy része identitást váltott volna. Sokkal inkább arról volt szó, hogy egy politikai kísérlet erejéig háttérbe szorult az etnikai szempont, és előtérbe került az elitellenesség és az illiberális rezonancia.

Pap Szilárd István ezt úgy fogalmazta meg: Romániában két mindent meghatározó gondolat él egymás mellett, a nemzeti gondolat és az antikorrupciós gondolat, és ezek sajátos szintézise „hozta létre” Simionék világát.

Az antikorrupció túlhangsúlyozása ráadásul szerinte nemcsak a politikusokba vetett bizalmat ássa alá, hanem „az egész demokratikus rendbe vetett bizalmat” is. Ha pedig ez megrendül, akkor könnyebben tűnik megoldásnak egy „tiszta, határozott, autoriter vezető”.

Ez a kísérlet azonban gyorsan elérte a határait. Simion múltja, gesztusai és politikai környezete végül túl nagy kockázatnak bizonyultak. A vörös vonalak megmaradtak.

A kérdés viszont nyitva maradt. Ha egyszer az etnikai reflex nem bizonyul elég erősnek, és ha egy politikai ajánlat képes ideiglenesen felülírni ezt a szempontot, akkor a jelenség nem zárható le annyival, hogy „többé nem fordulhat elő”.

Simion nem áttörést hozott az erdélyi magyar politikai gondolkodásban. De láthatóvá tett egy repedést. És ez a repedés ott maradt.

Mi nem történt meg?

A beszélgetések egyik tanulsága éppen az volt, hogy mennyi minden nem történt meg. Nem történt meg a tömeges átszavazás. Nem történt meg az etnikai lojalitás összeomlása. Nem történt meg az, amit sok román kommentátor utólag evidenciaként kezelt: hogy az erdélyi magyarok „átálltak” volna egy román illiberális erőhöz.

Székely István szerint ez nem véletlen. „A magyar közösség politikailag szervezett, kollektív cselekvőképességgel rendelkező közösség. Ez önmagában is erős fék.” Az RMDSZ mozgósító kapacitása, az elmúlt évek tudatos tematizációja és az a tapasztalat, hogy „van mit veszíteni”, mind hozzájárultak ahhoz, hogy a Simion iránti nyitottság ne váljon domináns mintává.

Ugyanakkor az is látszott, hogy ez a fék nem automatikusan működik. Az első fordulóban nem a félelem, hanem az elégedetlenség volt a meghatározó élmény. Az etnikai szűrő nem tűnt el, de ideiglenesen háttérbe szorult. Ez önmagában új helyzet.

A baloldali hiány

Kiss Tamás szerint fontos lenne kimondani azt is, hogy az elitellenes indulatoknak nem volt baloldali politikai csatornája. Elméletileg létezhetne olyan erő, amely az alsó-középosztály és a munkásrétegek stagnáló mobilitására, bizonytalanságára és kiszolgáltatottságára ad választ. A gyakorlatban azonban ilyen ajánlat nem volt.

A PSD részéről korábban voltak óvatos próbálkozások a neoliberális konszenzustól való eltávolodásra, de ezek nem váltak hiteles alternatívává. Az új baloldali kezdeményezések pedig jellemzően városi, professzionális középosztályra épülnek, és identitáspolitikai nyelvet használnak – ami sok erdélyi magyar választó számára idegen.

„Ez az a vákuum, amelyet a szélsőjobboldali populisták gond nélkül töltenek ki” – fogalmazott Kiss. Nem programmal, hanem érzelmi azonosulással.

Kulturális elismerés és lázadás

Pap Szilárd István itt egy további réteget tett hozzá az értelmezéshez. Szerinte az illiberális fordulat nem pusztán gazdasági vagy politikai kérdés, hanem kulturális elismerési harc is. Egy olyan lázadás, amelyben nem feltétlenül a jövedelmi helyzet a döntő, hanem az, hogy ki érzi magát lenézettnek, láthatatlannak, kizártnak a „haladó” közbeszédből.

Ez a dinamika Romániában és Magyarországon is jelen van, de Erdélyben sajátos módon kapcsolódik össze a kisebbségi tapasztalattal. Az erdélyi magyar választó egyszerre lehet gazdaságilag viszonylag stabil, kulturálisan konzervatív és politikailag frusztrált.

Ebben a helyzetben egy rendet ígérő, erőt mutató politikai figura nem feltétlenül tűnik veszélyesnek. Inkább olyasvalakinek, aki „végre kimondja, amit mások nem”.

Egy kísérlet határai

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az erdélyi magyar közösség politikai irányt váltott volna. A beszélgetések inkább egy próbaszavazás logikáját rajzolták ki. Annak a kipróbálását, hogy meddig lehet elmenni anélkül, hogy valódi kockázatot vállalnának.

A második forduló ezt a kísérletet lezárta. Amikor a tét konkréttá vált, a korábban elnézett dolgok újra élessé váltak. A rend ígérete kevésnek bizonyult a félelemmel szemben.

Ez a tapasztalat azonban nem tűnik el. A repedés nem zárult be. És amíg a politikai kínálat nem változik érdemben, addig időről időre újra megjelenhetnek olyan ajánlatok, amelyek erre a repedésre építenek.

Megúszta Románia – vagy csak elnapolta?

Nicușor Dan megnyerte az elnökválasztást, George Simion pedig nem lett Románia államfője. De az országban – és talán a romániai politikát értő emberek fejében – ott maradt egy sokkal kellemetlenebb mondat: majdnem az lett. És Simion nem tűnt el.

Ez a „majdnem” fontosabb, mint maga az eredmény. Többet mond Romániáról, mint bármelyik kampányszlogen vagy választási térkép. A kérdés ugyanis nem az, hogy miért veszített Simion, hanem az, hogy miért volt egyáltalán reális esélye nyerni – és hogy 2028-ban mi akadályozhatja meg, hogy ne csak majdnem legyen.

Egy korszak vége, alternatíva nélkül

Kiss Tamás szerint a 2025-ös elnökválasztás első fordulója nem egyszerű politikai epizód volt, hanem egy hosszú korszak lezárása. Az a neoliberális-modernizációs konszenzus omlott össze végleg, amely a kilencvenes évek végétől kezdve – az elit szintjén legalábbis – meghatározta Románia önképét és fejlődési irányát. Egy olyan megegyezés ez, amely a nyugati modell követésére, a piac elsődlegességére, az intézményi reformokra és arra az optimizmusra épült, hogy ha mindezt végrehajtjuk, előbb-utóbb „olyanok leszünk, mint Nyugat-Európa”.

Ez a konszenzus azonban soha nem volt társadalmi. Inkább kínálati monopóliumként működött: nem volt valódi politikai alternatívája. A Covid-válság, az egyenlőtlenségek láthatóvá válása és az egzisztenciális bizonytalanság tömeges élménye viszont szétfeszítette ezt a keretet. A kérdés nem az volt többé, hogy jó-e a rendszer, hanem az, hogy van-e bármi más.

A válasz sokak számára Simion lett.

Nem program, hanem ígéret

AUR és Simion sikere nem egy koherens kormányprogramból következett. Sőt, éppen ellenkezőleg: a homályosság volt az egyik legnagyobb erősségük.

Kiss Tamás úgy fogalmaz: a szuverenista gazdaságpolitika, amelyre Simion hivatkozik, szándékosan ködös. Elég világos ahhoz, hogy reményt keltsen – például a multinacionális tőkével szembeni fellépés vagy a „honi tőkésosztály” megerősítésének ígéretével –, de elég bizonytalan ahhoz, hogy még ne legyen számonkérhető.

Ez a stratégia nem ismeretlen a térségben. Lukács Csaba emlékeztet: az illiberális populizmus egyik legnagyobb előnye, hogy nem tartja be a politikai játékszabályokat, miközben az ellenfelei igen. Az érzelmekre épít – dühre, félelemre, frusztrációra, kisebbrendűségi érzésre –, és ezek az érzelmek sokkal erősebben strukturálják a politikai döntéseket, mint bármilyen szakpolitikai vita.

Simion ebben a tekintetben ismerős figurának tűnt sokak számára. Retorikája, gesztusai, ellenségképei erősen emlékeztettek Orbán Viktor politikájára. Nem véletlen, hogy Erdélyben – még a magyarellenes múlt ellenére is – sokan a „román Fideszt” látták bele: azt az erős embert, aki majd rendet csinál.

Valóban neoliberális Románia?

Székely István ugyanakkor vitatja azt az értelmezést, amely szerint a Simion-jelenség egyszerűen a neoliberális gazdaságpolitika következménye lenne. Szerinte Romániában – legalábbis a választásokig – nem beszélhetünk klasszikus értelemben vett neoliberális modellről, és az egyenlőtlenségek sem nőttek, sőt, európai összevetésben csökkentek.

Ez azonban nem gyengíti, inkább árnyalja a képet. A Simionra szavazók jelentős része nem a legszegényebb rétegekből került ki. Sok esetben épp azokból a gazdaságilag megerősödött kékgalléros csoportokból, amelyek anyagilag előreléptek, de kulturálisan továbbra sem kaptak elismerést. A lázadás itt nem a jövedelmi helyzet ellen irányult, hanem az elit lenézése ellen.

Ahogy Székely fogalmaz: amikor egy jól kereső villanyszerelő vagy építőmunkás azt érzi, hogy az értelmiségi továbbra is fölötte áll kulturálisan, miközben kevesebbet keres nála, akkor nem újraelosztást, hanem elismerést követel. Az AUR ezt az elismerési igényt fordította politikai tőkévé.

Miért lehetett mégis megállítani?

Ha ennyire erős társadalmi folyamatok dolgoztak Simion mögött, akkor adódik a kérdés: miért nem nyert?

A válasz több tényezőből áll össze. Az egyik – ahogy Lukács Csaba hangsúlyozza – az Úz völgyi temető története. Simionnak volt egy árnyéka, amelyet nem tudott levetni. Amíg a rend ígérete volt az erősebb érzelem, sokan félrenéztek. De amikor a magyarellenes múlt konkréttá vált, a félelem felülírta a vágyat.

A másik tényező Nicușor Dan személye volt. Nem karizmatikus, nem harsány, nem „erős ember”. De outsiderként, az antikorrupciós és elitellenes narratíva egy másik változatát kínálta. Kiss Tamás szerint Románia ebben az értelemben kivétel volt a régióban: itt egy másik irányból érkező populizmus még képes volt legyőzni a szélsőjobboldalit.

Csakhogy ez az állapot törékeny.

2028 árnyéka

A probléma ugyanis az, hogy Nicușor Dan győzelmével nem szűnt meg az antiestablishment hangulat. Sőt. Az establishment nagyon gyorsan felsorakozott mögötte, és ezzel együtt visszatért a megszorítások, a piacosítás és az állami szerepvállalás további leépítésének logikája.

Ebben a helyzetben Kiss Tamás szerint nehéz elképzelni, hogy 2028-ban ne a másik irányból érkező, radikálisabb elitellenes narratíva legyen a nyerő. Magyarán: Simionék nem eltűntek, hanem kivárnak.

Székely István is úgy látja, hogy a társadalom alapvetően változást akar, mégpedig radikálisat. A decemberi és májusi választások azt mutatták meg, hogy a választók jelentős része már nem személyekben vagy pártokban, hanem változási ígéretekben gondolkodik. Amíg ezt az igényt a mainstream politika nem tudja hitelesen megszólítani, addig mindig lesz helye egy Simion-típusú figurának.

Megúszás vagy haladék?

A 2025-ös választás tehát nem megoldott egy válságot, hanem időt vásárolt. Időt arra, hogy a román politika eldöntse: képes-e olyan ajánlatot tenni a társadalomnak, amely nem csak rendet, hanem igazságosságot és elismerést is ígér.

Ha nem, akkor a „majdnem elnök” kifejezés 2028-ban már csak egy lábjegyzet lesz egy olyan mondatban, amely így kezdődik: George Simion Románia elnöke…