Milyen szaga van a FOMO-nak?

Hiába a borzasztó út Recsenyéd és Homoródújfalú között, hiába a fejfájásom, elképesztően nyugalmi állapotba sikerül kerülnöm a székelyudvarhelyi Valeo Art székelyzsombori táborában.

„A gyerekeim megnőttek”

Talán Bekő Fóri Zenkő aurája, talán az a befogadó közeg, ami többek között neki köszönhetően alakult ki az udvarhelyi diákszínjátszók között. Ebéddel kínálnak, Gergő főz, aki néhány évvel korábban szintén Zenkő diákszínjátszói között szocializálódott. És a tábor előadói között sem ritka az ilyen, hiszen lényegében az egykori Üvegfigurák tagjaiból – Gudor Hunorból, Balázs Ádámból, Pálfalvi Enehből, György Laurából – kerül ki a „felnőtt csapat”.

Zenkő úgy beszél róluk, mint a gyerekeiről, akik időközben felnőttek akkorára, hogy már rájuk lehet bízni a tábort. A „bicebóca kiskamaszokból” színészek, trénerek, érett felnőttek lettek, most pedig ugyanannak a közösségnek adnak vissza valamit, amelyben ők maguk felnőttek.

S talán azért is tudnak később előadóként visszajönni, mert Zenkő nem kész formákba próbálta belepréselni őket. „Ők csinálják, én csak itt vagyok” – mondja. Témát, eszközt és löketet ad, a többit rájuk bízza.

Rajtuk kívül Kőmíves Boróka és Deák Zoltán, az M Stúdió színészei tartanak foglalkozásokat. Boróka neve szintén ismerősen csenghet az udvarhelyi színházkedvelőknek, hiszen néhány éve a Tomcsa Sándor Színház színészeként ismerhettük meg.

Mivel az egykori diákok most előadóként vannak itt és továbbra is együtt, arra is különösen kíváncsi vagyok, hogy mi az a megtartó erő, amit annak idején kaptak ettől a közösségtől.

Zenkő ezt a lehető legegyszerűbben fogalmazza meg: a tábor elsődleges célja sosem elsősorban a színjátszás volt, hanem a közösség – persze a színház eszközeivel. Eredetileg azért hozta létre, hogy az Üvegfigurák ne csak együtt próbáló diákok, hanem valódi csapat legyenek.

Milyen szaga van a FOMO-nak?

A válasz pedig itt van, a lépcsőn száradó fehér agyagban, a rongyokból összetákolt, szurokszerű lényekben és a rajtuk ügyködő fiatalokban is. Mert ez ma már nem pusztán egy nyári színjátszótábor, inkább egy biztonságos buborék, ahol a belső „mumusok” kézzelfogható alakot öltenek.

Az idei év fókuszában ugyanis a FOMO, a kimaradástól való félelem áll. Pálfalvi Eneh, aki maga is ebből a közegből indult, most a diákok FOMO-hoz kapcsolódó érzéseit fordítja át színekbe, formákba és anyagokba. A fiatalok előbb csukott szemmel keresik meg a belső képeket, majd agyagból, cérnából és rongyokból megmintázzák a saját kis szörnyüket.

Van, akinek a FOMO-ja egy zöldesbarna, gombolyagszerű kis lényként ölt testet: hol sír, hol nyűgös, és mindenhová magukkal kell rángatniuk, nehogy egyedül érezze magát, más egy démoni női alakban formálja meg egy korábbi, nehéz kapcsolat emlékét.

– Szürke babát csinálok, amit majd kitömök vattával, és ilyen kékes anyagokat dobok rá, amitől olyan lesz, mintha egy fura, folyékony masszából, szurokból állna – meséli az egyik résztvevő a saját alkotásáról, amely a lehunyt szemmel felidézett, szürkéskék FOMO-érzetéből született. Egy másikuk ötéves önmagát gyúrta meg egy néptáncos figuraként.

Mint mondják, a belső világok kibeszélése és kézzelfoghatóvá tétele nemcsak feloldja a feszültséget, hanem közelebb is hozza őket egymáshoz.

Ahol az ember ki meri tenni a lelkét

Krisztián például arról mesél, hogy itt senki sem ítélkezik amiatt, hogy milyen telefon lapul a zsebben, vagy ki hogyan botlik meg egy improvizációs gyakorlatban. Ha valaki hibázik, abból pillanatnyi poén lesz, amit a közösség azonnal felemel és továbblendít. S ha már éppen róla mesélek, vele kapcsolatban külön érdekes, hogy küzdősportokat űz, MMA-zik (Mixed Martial Arts), ahogy mondja, azzal a testét, ezzel a lelkét edzi.

Eneh maga egy színházi elvonuláson találkozott először a saját „mumusaival”. Az élmény meghatározó volt számára, de tartott attól, hogyan lehet ezt a belső világot kamaszok előtt úgy kinyitni, hogy értsék is a gyakorlat lényegét. Ezért Molnár Balázzsal együtt gondolkodtak azon, hogyan találhatják meg a fiatalok a saját kis szörnyüket.

Az aggodalom végül alaptalannak bizonyult: a fiatalok gyorsan ráéreztek a gyakorlatra. A mostani fiatalokon valami egészen mást is észrevesz. Ez a tizenhat–tizennyolc éves korosztály szerinte sokkal tudatosabb, mint amilyenek ők voltak ugyanennyi idősen. Szembetűnően többet beszélnek az érzéseikről, és olyan kérdéseken rágódnak, amelyek nekik csak huszonévesen jutottak először eszükbe.

Amikor megkérdezem, mit adott neki annak idején az Üvegfigurák közössége, egy pillanatra elhallgat.

– Most kirázott a hideg – mondja.

Aztán arról mesél, hogy szinte magától vált Üvegfigurává. Könnyen elfogadták egymást, nem voltak veszekedések, drámák, erőlködés. Biztonság és valamiféle magától értetődő könnyedség vette körül őket.

A biztonság itt nemcsak azt jelenti, hogy senki nem nevet ki. A program sem fontosabb az embernél: ha valakinek nincs jó napja, vagy fizikailag nem tud részt venni valamiben, ahhoz alkalmazkodnak.

– Nincs erőszak – foglalja össze Zenkő azt, ami a táborban egyébként magától értetődőnek tűnik.

– Ők például mintha csak nyaralnának – mutat nevetve Lauráékra.

És hogy ez a fészek valóban biztonságos teret jelentsen, ahhoz Gudor Hunor, egy másik egykori Üvegfigura, ma már színházi ügyelő és erőszakmentes kommunikációs tréner is hozzájárul. Hunor nemcsak a zsiráf-sakál kommunikáció szabályait – a megfigyelést, az érzést, a szükségletet és a tiszta kérést – tanítja meg a kamaszoknak, hogy ne székkel verjék be egymás fejét egy vita során.

A diákok szerint a módszer lényege, hogy egy konfliktusban ne a másikat kezdjék sértegetni, hanem el tudják mondani, mi bántotta meg őket, milyen érzést váltott ki belőlük, és mire lenne szükségük – majd ugyanezt megkérdezzék a másiktól is.

Hunor maga is diákszínjátszóként, egy táborban találkozott először az erőszakmentes kommunikációval. Később gyakorlókörökbe járt, majd elvégezte a trénerképzést, most pedig visszaad valamit ugyanannak a közegnek, amelytől ő is rengeteget kapott. Azt is pontosan meg tudja fogalmazni, mi volt az a megtartó erő, amely miatt máig visszajár.

„Úgy fogadnak el, ahogy vagyok”

– A legnagyobb megtartó erő az volt, hogy itt tényleg magam tudtam lenni, és úgy fogadtak el, ahogy vagyok – vallja be. – A színház azzal jár, hogy az ember kiteszi a lelkét, de ezt csak ott meri megtenni, ahol biztonságban érzi magát. Most, ennyi év távlatából pedig csodás látni, hogy a mostani fiatalok pontosan ugyanezt élik meg.

Hunor szerint ez a biztonság nem pusztán abból következett, hogy színjátszók voltak. Nagyon sok múlott azon, ahogyan Zenkő viszonyult hozzájuk: közvetlenül beszélt velük, és olyan közeget teremtett, amelyben ki merték tenni magukat.

Hunor számára a közösség nemcsak azt jelentette, hogy önmaga lehetett, hanem azt is, hogy olyan emberek gondolatvilágával találkozott, akikkel a hétköznapi életben talán elmentek volna egymás mellett.

A visszatérés persze nemcsak kötelesség vagy pedagógiai küldetés. A tábor a régi Üvegfiguráknak valamiféle felnőtt találkozó is: újra együtt lehetnek, időnként más egykori tagok is benéznek, közben pedig figyelik, hogyan dolgozik a következő csapat.

A tábor időnként kifolyik az udvarról is.

A diákokat elküldik a faluba, hogy azonos színű tárgyakat fényképezzenek, vagy arcokat keressenek házakon, ablakokon, hétköznapi tárgyakon. Közben tejért mennek, beszélgetnek a helyiekkel, és lassan belekeverednek Székelyzsombor életébe.

Ketten engem is elkísérnek az autómig, nekik úgyis a bolt felé vezet az útjuk. Menet közben még mesélnek, aztán búcsúzáskor nagyon udvariasan megkérdezik:

– Akkor most szia vagy viszontlátásra?