Milyen családi titkokat rejtenek a strandpapucsok?

Szeptember 21-én, vasárnap, „Az én családom a te családod” címmel a Rögtön Jövök minigaléria tereiben szerveztek cianotípia műhelyt. A résztvevők munkáiból a nap végére pop-up kiállítás nyílt, amely szeptember 24-ig, szerdáig a galériával való előzetes egyeztetéssel látogatható a Szűcs udvar 1. szám alatt.

A kiállítása első látásra apróságokból áll: strandpapucsok, buborékok, vacsorajelenetek, kifakult családi fotók. Olyan hétköznapi tárgyak és emlékek, amelyek mellett könnyen elsiklunk, pedig pontosan ezek hordozzák a legmélyebb lenyomatokat rólunk.

Amikor beléptem a térbe, az volt az érzésem, hogy nem csak egyszerű képeket nézek, hanem emlékek lenyomatait – nem is másokét, hanem a saját családi albumomból kékbe oldott darabokat.

A cianotípia technikája eleve emlékeztető erejű. Nem ad tökéletes képet: hiányoznak belőle a színek, az apró részletek, a fotográfia megszokott pontossága. De éppen ez az elmosódottság teszi igazivá.

Az emlékeink sem élesek, hanem villanásokból, foszlányokból állnak össze. Egy strandpapucs akár több generáció nyarait sűrítheti magába, egy buborék a mulandóságot, egy kékbe áztatott asztal a családi együttlétek örömét és feszültségeit tárja elénk.

Beszélgetve Benedek Leventével, a workshop szervezőjével, világossá vált számomra, hogy ez a „kísérlet” jóval több, mint egy látványos technika kipróbálásáról. Szerinte a képzőművészet társadalmi funkció: 

Ez számomra politikai döntés is. Hiszek a bázisdemokráciában: kis közösségekben lehet változtatni nagy dolgokon. A művészet ugyanolyan társadalmi funkciót tölthet be, mint egy orvos vagy egy ügyvéd munkája – közösséget épít, emlékezetet őriz, változást indíthat.

Ezzel a gondolattal a fejemben más szemmel néztem a képeket: valóban, hiszen mindegyik egyszerre volt személyes és közös. Egy strandpapucs vagy egy régi családi fotó lehet bárkié, mégis mindannyiunkhoz kapcsolódik.

De a képek nemcsak társadalmi, hanem nagyon is személyes tapasztalatokat is felidéztek. A családi fotó műfaja mindig kettős: az egyik ember számára konkrét múltidézés, a másiknak csupán sejtés, amelyet a saját történeteivel tölt meg. Éppen ezért volt érdekes látni, ahogy ezek az emlékek kékben újrarajzolódnak.

Minden kép töredékes, minden keret épp annyira szól arról, ami hiányzik belőle, mint arról, ami látszik. És közben azt üzeni: az emlékezet sosem teljes, és talán épp ettől emberi.

Erről eszembe jut, Levente egy másik gondolata is, amelyet Szucher Ágnes, a workshop vezetője is saját szavaival megfogalmaz: sokszor nem is a végeredmény a fontos, hanem az a szikra, ami elindít egy közös beszélgetést, emléket vagy történetet. A cianotípia Ágnes számára játékos kísérletezés, ahol a kézzel végzett munka és az anyaggal való találkozás a lényeg. 

Azt is elárulja, hogy az ilyen workshopok vezetésében tudatos struktúrát alkalmaz, mindazért, hogy a résztvevők biztonságban érezzék magukat: körben ülve kezdik, mindenki bemutatkozhat, elmondhatja, mit vár a közös munkától, viszont semmi sem kötelező. A nap végén közösen reflektálnak a tapasztalatokra. 

A neten látunk rengeteg tutorialt, de attól, hogy lemented, még nem fogod megcsinálni. Egy workshop kimozdít ebből a komfortzónából. És ami pluszt ad: a közösség. Olyan emberek találkoznak, akik gondolatokat ébresztenek egymásban, inspirálják egymást – teszi hozzá Ágnes.

És ez a játékosság és kísérletezés valóban érződött a kiállításon is: a képek nem lezárt művek, hanem nyitott történetek, amelyekhez mindannyian hozzá tudunk tenni valamit a saját emlékeinkből.

A két nézőpont – Leventéé, aki a közösségi és társadalmi dimenziót hangsúlyozta, és Ágnesé, aki a személyes, folyamatorientált oldalról közelített – számomra ugyanoda futott össze. A pop-up kiállítás emlékeztetett rá, hogy a család sosem lezárt történet: mindig újraíródik fotókban, lenyomatokban, szavakban, közös játékokban. És talán az ilyen kísérletek – kicsik, törékenyek, mégis erősek – segítenek abban, hogy jobban megértsük, mi marad meg belőlünk a közös emlékezetben.

Ez is érdekelhet:

Legyen provokatív és míves, legyen több, mint egy falfirka

A hónap alkotója a székelyudvarhelyi Benedek Levente, aki szerint a kultúra jelenlévő és dinamikus, könnyen elérhető és hozzáférhető.

Udvarhelyi HírportálKovács Bea

Kolozsvár után Udvarhelyen is Orbánra köpködnek

Képes-e egy alkotás felrázni a közönyt és arra ösztönözni, hogy kilépjünk a komfortzónából? Baj-e, ha valami olyant mutatunk be, amit nem kellene és egyáltalán baj-e, ha baj lesz belőle?

Udvarhelyi HírportálTóth Hunor