Miért ragadunk bele a marginális tehetetlenség pozíciójába?

Sosem akartam újságíró lenni. És – bármennyire is furán hangzik – sosem lettem az. Igazából mostanában egyre inkább úgy érzem, hogy sosem álltam távolabb az újságírástól, mint mondjuk amilyen távol ma állok. És valószínű holnap még távolabb fogok állni tőle. 

Fontos ez? Nem tudom.

*

 Időnként megkérdezik az emberek, hogy akkor mit is csinálok. Amire – hangulatomtól függően – szoktam válaszolni valamit. Például, hogy projekteket koordinálok. Vagy art director vagyok – ezt írja a munkakönyvemben –, vagy tartalommarketinggel foglalkozom.

De valójában egyik sem vagyok, egyikkel sem azonosulok, és egyik esetében sem érzem úgy, hogy szakmailag kiteljesítene.

Egyáltalán van ilyen? Fogalmam sincs.

*

Játszani szeretek. És gondolkozni. A gondolatokkal játszani. Ilyenkor jól elvagyok. Együtt gondolkodni is szeretek. Másokkal főleg. Időnként magammal is. Az sem olyan rossz.

*

Gyerekkoromban – miután anyukám úgy gondolta, hogy a hoki talán mégsem nekem való – rajzolni jártam Gyergyóban a múzeumkertbe. Talán ott hallottam először a szárhegyi Lázár-kastélyban szervezett alkotótáborról. Néhány kreatív emberke egy időre összeül és közösen alkotnak.

Akkor döntöttem el, hogy én is azt szeretnék. Közösen alkotni. Csak nem időnként, hanem életvitelszerűen.

Akkor persze még nem tudtam, hogy a nagy egók csak ritkán képesek egy-két hétnél tovább elviselni egymást.

Most már tudom. De igyekszem figyelmen kívül hagyni.

*

Pár hete Tóth Hunor a Félúton sorozatában Egyed Ufó Zoltánnal találkozott. A találkozást főleg én erőltettem. Úgy gondoltam, hogy így Hunor egy teljesen más Ufót ismerhet meg. Ami részben megtörtént.

Arra viszont nem számítottam, hogy közben Ufó is egy teljesen más Ufót fog megismerni. Azt az Ufót, akit Hunor mesélt el neki.

Épp azon pörögtünk, hogy akkor most Hunor látja rosszul Ufót, vagy Ufó látja rosszul önmagát, amikor Pap Szilárd Köztes című substackjén szembejött velem a következő mondat: