Mi történne velünk karácsonykor áram nélkül?
Képzeld el, hogy december 24-én délelőtt elveszik Székelyföldön az áramot, és csak másnap este adnák meg. Te mit tennél?
Gondolkodtál már azon, hogy mi történne akkor, ha egy hétig nem lenne áram? Szerinted mennyi idő kellene ahhoz, hogy összeomoljon az egészségügy, a közszolgáltatások, a közlekedés?
Súghatunk? A társadalmunk jelenlegi berendezkedése valószínűleg nem bírna el az áram hiányával. És rengeteg időbe telne, amíg ismét hozzászokna.
Teljes káosz és anarchia
Umberto Eco Új középkor című esszégyűjteményében egy hosszan elnyúló áramszünet következményeit gondolja végig: elképzelése szerint néhány nap elegendő ahhoz, hogy a modern város működésképtelenné váljon.
A közlekedés megbénul, az ellátórendszerek összeomlanak, a kommunikáció megszakad, az emberek pedig – megszokott kapaszkodók híján – gyorsan egymás ellen fordulnak.
A rend felbomlását erőszak, járványok, babonák és újfajta hatalmi struktúrák követik. Eco víziója szerint a technológiára épülő társadalom nem fokozatosan omlik össze, hanem egyik napról a másikra csúszik vissza egy új, sötét középkorba – mindezt még a ’90-es években vetítette előre, ma pedig talán még rövidebb idő is elegendő lenne egy hasonló felforduláshoz.
Csak a dédi kora
Pedig nem is volt olyan régen, hogy az emberek áram nélkül éltek, vagy amikor az állam szabályozta a szolgáltatást és órákig nélkülözniük kellett azt az embereknek.
Olyannyira nem volt régen, hogy nagyszüleink még emlékeznek az árammentes időkre, szüleink pedig épp a 80-as években voltak gyerekek, amikor a Ceaușescu-rendszer a lakosság kárára akarta visszatörleszteni a külföldi tartozásait, ennek egyik eszköze pedig az energiafogyasztás korlátozása volt.
És mivel ezek az idők nem is olyan régiek, hogy csak könyvekből ismernénk őket, hazamentünk. Szó szerint. Timi az édesanyjához, Emőke pedig a nagymamájához, hogy megkérjék őket, meséljenek: mennyire befolyásolta a hétköznapokat az áram léte vagy hiánya?
Nem tudod hiányolni, amit nem ismersz
Emőke nagymamája, Anna 1955-ben született, a homoródmenti Oklándon telt gyermek- és fiatalkora, Székelyudvarhelyen végezte el a középiskolát. Mintegy két évtizedig Szentegyházán élt és dolgozott, az akkor még működő vasgyárban. Majd ismét Oklándra költözött vissza, jelenleg nyugdíjas.
Anna úgy emlékszik vissza, hogy a szüleinek, nagyszüleinek, nála idősebbeknek teljesen természetes volt az, hogy nem volt áram a háztartásokban. Hozzá voltak szokva, hogy sötétedés után mindent petróleumlámpa fénye mellett kell csinálni, az ébredés és lefekvés ideje is leginkább a kinti világossághoz igazodott.
Érdekesség így a karácsony közeledtével, hogy akkoriban – az 50-es évek második fele – nem igazán lehetett kapni gyertyát, a hétköznapokban a petróleumlámpa volt a fényforrás. Gyertya csak halottak napján, karácsonykor került a boltok polcaira. A karácsonyfán a fénysor helyett például kis csipeszek voltak, amibe bele lehetett állítani a vékony kis gyertyákat. Anna emlékszik, egyszer sikerült is felgyújtsák a fát, míg édesanyjuk a pajtában fejni volt.
– Gyerekkoromban én is a petróleumlámpa-fénynél olvastam el például a Monte Cristo grófját. Elbarikádoltam magam újságpapírral, hogy a fénnyel ne zavarjam édesanyámékat – emlékezett vissza.
Végeláthatatlan feladatsor
A háztartás vezetéséhez kapcsolódó teendők is elvégezhetők voltak áram nélkül: havonta egyszer volt a nagymosás, hetente a kisebb. A nagymosás egy kádban zajlott szapulóval, lúggal, üstben forralták hozzá a vizet – ilyenkor tisztították a nagyobb házi szőttes textíliákat (ágynemű, törölköző, konyharuhák stb.).
A heti egyszeri mosáshoz volt dörzsölőmasina – ezt valószínűleg tájegységenként, de lehet a településenként vagy családonként is másképpen hívták; egy kocka/téglalap alakú sűrűn és aprón hullámos lemezt kell elképzelni, aminek a két végén volt füle, ha máshol nem is, westernfilmekben biztosan láttál ilyet. Ehhez a masinához hozzádörzsölve mosták hozzá a vizes, háziszappanos ruhát.
Akkor illett mindent kivasalni is, ezt szenes vasalóval csinálták. A mai vasalókhoz hasonlított a formája, de vasból volt és fából a füle. A tetejét ki lehetett nyitni és beletenni a kályhából a parázsló szenet. Ha kisebb holmit vasaltak, csak a kályha szélére tették átmelegedni. Rettentő nehéz volt, edzésképpen elég volt egy adag ruhát kivasalni. Sok asszony a ruhákat is saját kezűleg varrta – a házi szőttesek is otthon készültek – lábbal hajtós varrógéppel.
A hűtésre ott volt a pince, kamra és a padlás. A húsokat lesütötték, felfüstölték, esetleg sóba temetve tartották. Sőt, Anna édesanyja az újságpapírba tekert kolbászt a padlásra a búza közé tette – nem, nem ette meg az egér, akkor még a macskák rendesen viselkedtek, a kolbászt nem kaparták ki, helyette egeret annál többet ettek. Akkoriban a húsok leginkább összeszáradtak, így még az elkészítésük is hosszadalmasabb volt.
– Nem úgy működött, hogy egy fél-egy óra alatt ebédet eléállítsunk. Hadd el! Reggel az asszony, amikor felkelt, az volt az első dolga, tenni kellett oda az ételt, mert 12-kor ebéd. Amikor a harangszót elhúzták, kellett ülni le az asztalhoz. Sőt, én emlékszem, hogy édesapám még olyat is mondott, hogy ehető állapotban kell legyen, tehát nem úgy, hogy kályháról vesszük le, és tesszük az asztalra. Pedig édesanyám munkába járt, az iskolában takarított – emlékezett vissza Anna, amihez, ha hozzátesszük az egyéb házimunkákat, gyermeknevelést, adott esetben az állatok rendezését és más mezőgazdasági munkálatokat, hamar rájövünk, akkoriban miért volt olyan kevés nőnek munkahelye: nem jutott rá idő.
Áram nélkül sem áll meg az élet
A gyermekeknek is megvoltak a maguk kötelezettségei, iskola után minél hamarabb, lehetőleg még napvilágnál leckét írni. Anna szerint haragudtak a szülők, ha lámpa fényénél történt a dolog, de egyébként sem szabadott 5 óra után az utcán járni. A régi székely házak nem a nagy ablakaikról híresek, kevéske természetes fény jutott be. Anna emlékszik, hogy az ablak alá volt téve a lábbal hajtható varrógép, aminek le lehetett csukni a tetejét, mintegy asztallá átalakítva a gépet, amire ő felült, és ott írta a házit.
A szórakozásnak több módja is volt, például a telepes rádió, ami Anna emlékei szerint akkumulátorral ment (valóban elemmel vagy akkumulátorral működtek – szerk. megj.), és olyan ereje volt, hogy a felszegben lakó kovács, Béla bácsi, amikor hallgatta a Szabad Európát – pedig akkor azt nem szabadott –, az egész felszeg attól zengett.
Téli időszakban a petróleumlámpa fényénél gyűltek össze az emberek. Az utcában, ahol éltek, Anna szülei voltak a legfiatalabb szülők, náluk volt a gyülekező. A gyermekeknek kellett lefeküdni, a felnőttek ültek össze beszélgetni, a férfiak háborús történeteket meséltek, a nők közben fontak, rongyot vágtak, tollat fosztottak – ez a szokás nem maradt el akkor sem, amikor a 60-as évek végén, 70-es évek elején kezdett lenni áram, csak átalakult.
Az addig nappali munkák, mint a kukorica csőről a levelek letépkedése a csűrben, este is elvégezhetővé váltak, hiszen az áram nem volt annyira tűzveszélyes, mint a petróleumlámpa, a csűrbe is bevezették az áramot.
Mit hozott az áram? A holdraszállást.
Sok minden más is megváltozott, de Anna úgy emlékszik vissza, hogy minden olyan fokozatosan történt, hogy nem érezték sarkalatosnak a változásokat az emberek.
Előbb a közintézményekben lett áram a 60-as évek közepén. Anna emlékszik, hogy fiatalkorukban a kultúrotthonban, a klubban sokan összetömörülve nézték végig 1969-ben a holdraszállást. A kultúrnak volt egy nagy fekete-fehér tévéje. Anna szerint akkor is voltak, akik nem hittek a holdraszállásban, az idősek úgy gondolták, hogy nem lehet oda felmenni, hiszen nagy hőség van. Azt hitték, a Hold azért világít, mert saját hője és fénye van.
– Ez érdekes jelenség volt, akárcsak a napfogyatkozás. Emlékszem, hogy a földrajztanárunk csinált kormos üveget. Az iskola udvarán álltunk ki, néztük a kormos üvegekkel a napfogyatkozást.
Valamilyen szinten követtük a világ fejlődését, csak nem olyan ütemben, mint mondjuk a nyugati államok – mondta Anna.
Fejlődés, urbanizáció kora
Valamikor a 70-es évek elejére tette azt az időszakot, amikor a háztartásokban is lassan kezdték bevezetni az áramot. Sorra kezdtek megjelenni az árammal működő rádiók, lemezjátszók, magnók, kazettás magnók. Jött a mosógép, ami még nem tudott centrifugálni, csak mosni. A centrifugákat külön eszközként hozták volt be a 80-as években Magyarországról. A sima mosógép viszont gyorsan terjedt az emberek között.
Aztán jött a tévé, előbb a fekete-fehér, majd a színes, a hűtőszekrény és minden egyéb, ami már luxusnak számított – mint például a gőzvasaló – vagy a korábbi gépek modernebb változatai. De semmi nem ért fel a holdraszállás wow-élményével, fokozatosan változtak a dolgok.
Anna a családjával 1978 körül költözött egy vadonatúj tömbházba Szentegyházán – akkoriban az állam sok ilyen tömböt felhúzott a gyári munkások számára. Ebben az időszakban egyébként is az urbanizáció volt az állam vágyálma.
Azonban még a tömbházakba be sem volt kötve az áram, a lakók maguknak oldották meg, hogy kívülről áramot vigyenek be, ami épp csak a világításra volt elég. Hamarosan lett mosógép és rádió, de hűtő egész későn, ismét előkerültek a régiektől tanult tartósítási praktikák.
Akinek nem volt falusi rokonsága, egyébként sem nagyon volt mit a hűtőbe rakjon, az ételjegyekre annyi ételt adtak, hogy azt okosan be kellett osztani – egy másfajta menedzsmentfeladat a nőknek a háztartás, a gyermeknevelés mellé, amihez a rendszer már elvárta a munkát is.
Anna munkahelyén, az öntödében 1985–87-ben még nem volt számítógépesítve a rendszer. Ők az irodában lapon, ceruzával számoltak, kis számológépek, írógépek is csak később kerültek elő. Idővel lett számítóközpont, ahol ellenőrizték a számításokat. „Hadd el, komputer, azt már nem is érte meg az üzem.” A gyártás abban az időben viszont, amikor Anna és a férje a gyárban dolgoztak, már elektromos gépekkel zajlott.
Vissza a sötétségbe
A korlátlanság és az estéket is bevilágító fény csak ideig-óráig volt töretlen, hiszen a 70-es évek végén, de főleg a 80-as években a kommunista rendszer ráállt a spórolásra, csak bizonyos idősávokban volt áram. Anna szerint az embereknek gondjuk volt rá, hogy előkerüljenek a petróleumlámpák, ismerték még, hogy milyen az áram nélküli lét, tudták kezelni a helyzetet. Ismét lényeges lett, hogy a gyermekek idejében megcsinálják a házi feladatot.
Anna szerint az sokkal felháborítóbb volt, ha nem a rendszer szerint volt áramszünet, hanem amikor nem számítottak rá.
Az áramnak közvetlenül még akkoriban is volt közösségösszetartó ereje, csak egy kis politikával áthatva:
előfordult, hogy a tömbházak padlására vittek fel tévét, mert ott lehetett fogni magyar adást. Oda gyűltek fel az emberek közösen például futball-közvetítést nézni.
Annának ez hiányzik az árammentes időkből: a közösségben eltöltött idő. Akkor még az emberek átmentek egymáshoz, beszélgettek, tudták egymás sorsát, baját.
Most mindenki filmet néz, nem megy senki senkihez. Napok telnek el, hogy a komaasszonnyommal nem találkozzunk, pedig itt van a szomszédban. Ez hiányzik. Annyira elvitte ez a modern világ az embereket, hogy nemhogy nem keresik, sőt zavarja az embereket, hogyha valaki például bejelentkezés nélkül megy el hozzá – vélekedett, de hozzátette, vitathatatlan, hogy kényelmesebb most az élet.
Megszorított gyermeklét
Timi édesanyja, Angella a megszorítások idején volt gyermek, 1970-ben született, és ő is Oklándon nevelkedett, lánykorában költözött Székelyudvarhelyre. Számára már sokkal természetesebb az áram jelenléte, csak gyerekkorában kellett nélkülöznie a villanyt a Ceaușescu-rendszer miatt.
Emlékszik, hogy iskolás volt, amikor minden este elvették az áramot. Gyerekként ez a téli időszakban, a hosszú esték alatt tűnt fel neki, nyáron nem igazán vette észre, hogy van-e vagy sem szolgáltatás.
A tanulás miatt volt kellemetlen főleg az áramszünet, amikor már 4–5 óra körül be volt sötétedve.
„Nem lehetett rendesen látni” – emlékezett vissza, ahogy arra is, hogy a rossz látási viszonyok nem jelentettek pardont. Tanulni, elkészíteni a házi feladatot kötelesség volt, áram ide vagy oda – épp ezért motivációként is működött a közelgő kimaradás.
Akárcsak Anna, ő is úgy emlékszik vissza, hogy az emberek alkalmazkodóak voltak. Volt, aki elemlámpával, más gyertyával, akkumulátoros eszközzel oldotta meg a problémát. Ez volt a természetes, „fel sem merült, hogy esetleg máshogy is lehetne”. A legapróbb dolgokat is tudták értékelni, mondja, ő például a karácsonyfát vagy a narancsot.
A hosszú árammentes esték gyakran a bélyeggyűjtemény rendezgetésével, emlékes füzet írásával teltek, kézimunkákat készítettek, például kötöttek, ország-várost játszottak.
Nem csak a leckeírást „befolyásolta” az állam, otthonról elmenni sem nagyon lehetett, úgy emlékszik vissza, gyerekként nem nagyon járt kint sötétedés után – egyébként közvilágítás sem volt a spórolós órákban.
Természetesen mindenféle háztartási gép használata is elmaradt ilyenkor, pedig úgy emlékszik vissza, hogy gyerekkorában már volt porszívójuk, vasalójuk, rádió, tévé. Utóbbi ritka volt, a szomszédok átjártak hozzájuk miatta. Nagyobb lány volt már, amikor kapott hajgöndörítőt, lett mosógép otthon – jól sejted, nehéz volt őket beszerezni, ráadásul a választék sem volt nagy.
Később már összemosódik az áramkérdés, Angella nem tudta felidézni, hogy lánykorában, amikor beköltözött a városba, bentlakásba, voltak-e áramszünetek. Arra viszont emlékezett, hogy ebben az időszakban volt mozi Oklándon és diszkó, ahová eljárt, és ahová kellett áram.
Egyébként Annának sem rémlett, meddig tartottak pontosan a korlátozások, úgy emlékezett, hogy a ’89-es forradalomig – ez jól mutatja, mennyire alkalmazkodtak a feltételekhez az emberek.
Mi lenne most, ha este nyolc után nem lenne áram?
Ahogy a teljes áramszünet, úgy a korlátozott áramszolgáltatás gondolata is riasztó. A napelemmel rendelkezők nyilván előnyben lennének, de a többségnek gyökeresen át kellene alakítania a mindennapjait. A klasszikus 9-től 5-ig tartó munkarend nehezen lenne összeegyeztethető egy olyan rendszerrel, ahol este nyolctól lekapcsolják az áramot.
A legtöbb házimunka gépesített és áramigényes, így mindent előre meg kellene tervezni: a mosást, főzést, takarítást, de még a tisztálkodást és a fűtést is, hiszen a kazánok és bojlerek is a hálózattól függenek. Esténként nem lenne wifi, nem lennének sorozatok, filmek, videójátékok – és ez még mindig csak a háztartás szintje.
Nehéz elképzelni, hogyan reagálnának minderre azok, akik nem élték meg a 80-as évek korlátozásait. Ha borúlátó szemmel nézzük, Umberto Eco víziója sem tűnik túlzónak: a megszokott keretek gyorsan felbomlanának, és a világunk aligha egy nyugodtabb, demokratikusabb irányba rendeződne át.
De közeleg a karácsony, így legyünk egy pillanatra idealisták. Talán az emberek korábban feküdnének le, kipihentebbek lennének, és kénytelenek lennének jobban beosztani az idejüket. Lehet, hogy több tér jutna a beszélgetésekre, találkozásokra, egymásra figyelésre – emlékeztetőül: mindehhez nincs feltétlenül szükség áramszünetre.
Ez is érdekelhet:
Egyed Ufó Zoltán
Az uh.ro azért működik, mert van néhány szabadságszerető ember Erdélyben, akinek fontos a szabad sajtó. Ha te is közéjük tartozol, akkor arra kérünk, legyél az előfizetőnk.
