Lehet, titokban jobban utáljuk magunkat, mint egymást?

József Attila óta kétségbevonhatatlanul tudjuk, hogy nincs bocsánat. Csak az nem egyértelmű, hogy mit kezdjünk ezzel a tudással. Mit kezdjünk vele akkor, amikor önmagunknak kell megbocsátanunk?

Egyáltalán fel lehet-e nőni úgy, hogy feleslegesnek tartjuk a bocsánatkérést, és lehetetlennek a megbocsátást? 

Lehet-e megbocsátás nélkül élni egy olyan világban, ahol a közösségi médiának köszönhetően folyamatosan megbánt valaki, és időnként mi is megbántunk másokat?

Képesek vagyunk-e ezeket a helyzeteket a bosszú gondolata nélkül kezelni? És mit nyerünk a bosszúval?

Nem tudom.

Mint ahogy azt sem tudom, hogy mi lenne, ha olyan felnőttek lennénk, akik képesek szabadon élni, és meg tudnak birkózni a szembejövő nehézségekkel, akik elfogadják az élet dinamikáját és próbatételeit?

De hát egyáltalán ki engedheti meg magának manapság a felnőtt életet?

Hiszen felnőttnek lenni azt jelenti, hogy az embernek néha kockáztatni kell. Felnőttnek lenni azt jelenti, hogy képesek vagyunk szembenézni a valósággal, és akkor sem kapjuk el a fejünket, amikor olyat látunk, ami nekünk nem tetszik. És semmiképp sem azt, hogy még azt is lecseréljük, ami még tönkre sem ment.

*

Manapság szégyen szegénynek lenni. 

Manapság szégyen kizsákmányoltnak lenni. De még nagyobb szégyen szegénynek látszani. Szégyen róla beszélni, szégyen róla gondolkozni. Szégyen segítséget kérni. 

És mivel eltitkoljuk és takargatjuk a saját szegénységünket bűnrészesekké válunk a saját elnyomásunkban. Hiszen azzal, hogy titoknak tartjuk a saját szegénységünket, igazából a kizsákmányolók malmára hajtjuk a vizet. 

Ha valami nincs a közösségi médiában, akkor nem is létezik, akkor nem probléma, akkor nem kell megoldani.

Akinek nem fáj, az nem köti be.

Ezért az egyetlen megoldás az, hogy elérjük, hogy annak is fájjon, aki bekötheti. Hogy ne csak azok szégyelljék magukat, aki szegények, hanem azok is, akik miatt azok. 

Akkor talán valami változhat.

*

Törjünk ki együtt a szegénységből!

2026 számunkra a szegénység éve lesz. Az az év, amikor sokat fogunk beszélni, és sokat fogunk gondolkodni a szegénységről. 

Például arról, hogy miért szegényedett el ennyire Székelyföld, miért itt a legalacsonyabbak az átlagfizetések. De arról is, hogy mit lehet közép- és hosszútávon tenni azért, hogy ez megváltozzon, és mit lehet rövidtávon tenni azért, hogy ez elviselhetőbb legyen.

Úgy gondoljuk, hogy a szegénységgel való szembefordulás minden felelősen gondolkodó ember érdeke, ezért reméljük, hogy ebben a próbálkozásunkban sokan támogatni fognak.

Persze, lesznek majd olyanok, akiknek nem érdekük, hogy tematizáljuk a szegénységet. Ők majd ezt közösségrombolásként fogják értelmezni, és fizetett Facebook hirdetésben próbálják majd lejáratni a kezdeményezésünket.

És azt is tudjuk, hogy lesznek, akik szimpatizálni fognak velük, hiszen azt, hogy Székelyudvarhelyen jelenleg rengetegen szegények, azt a közösség kudarcaként értelmezik, olyan kudarcként, ami ellentmond az önképüknek.

Mindezek ellenére úgy gondoljuk, hogy ha azt szeretnénk, hogy Székelyudvarhely ne csak egy olyan hely legyen, ahol jó gyereket felnevelni, hanem egy olyan hely is, ahova a felnevelt gyerekeknek jó visszatérni, akkor úgy érezzük, hogy a szegénységgel való szembefordulás megkerülhetetlen.

*

Ha te is így gondolod, akkor kérlek, támogass minket!

Támogathatsz úgy, hogy előfizetsz a cikk végén található lehetőségen keresztül. De támogathatsz úgy is, hogy az uh.ro-t működtető Mentés Másként alapítványnak utalod az adód 3,5 százalékát. 

Ha úgy döntesz, hogy az adód 3,5 százalékával minket támogatsz, és az űrlap kitöltésekor megadod az email címed, akkor az év végéig elérhetővé tesszük számodra a lezárt cikkeinket.

*

Mára ennyi. De ne felejtsétek, nem az a legnagyobb baj, hogy szegények vagyunk, hanem az, hogy nem merjük kimondani. És amíg nem mondjuk ki, addig marad a kérdés: lehet, hogy titokban jobban utáljuk magunkat, mint egymást?