Közösségi gravitáció: mit tanul Székelyudvarhely egy mászófaltól?

Lassan kilenc hónap telt el azóta, hogy megnyílt a WonderWall, és a mászás bekerült Udvarhely hétköznapjaiba. Nem robbant nagyot, nem kavart botrányt, nem lett belőle szenzáció – csak lett egy fal, ahol az emberek újra meg újra nekifutnak egy-egy mozdulatnak, hátha most feljebb érnek.

Januárban már beszélgettünk Andrásékkal, akkor még minden friss volt, lendületes, tele tervekkel. Most visszamentünk, megnézni, mi maradt meg belőle – vagy inkább: mi minden változott. Jó apropó volt ehhez a Griptonite app bemutatója, amit egy háziverseny és egy egész estés közösségi esemény keretezett.

A falnál tizenhét mászó – kicsik és nagyok vegyesen – próbálgatták az új kihívásokat. Voltak, akik komolyan vették, mások csak örültek, hogy lehet lógni a plafonról. Mi, akik nem másztunk, közben a csocsóasztalnál, a bárpult mellett vagy épp a foodtrucknál múlattuk az időt. Aztán valahogy este lett, és senki nem sietett haza.

És ha már ott jártunk, kár lett volna kihagyni a ziccert, hogy arra is rákérdezünk: hogyan telt ez a fél év? Mit ad hozzá a Griptonite az eddigiekhez? És most, hogy a kezdeti lendület után jön a hétköznapi üzemmód, mennyi maradt meg az álmokból?

A digitális mászónapló

Bár a nemrégiben bevezetett app első látásra csak egy digitális kiegészítőnek tűnhet, a célja ennél több: „Ez nekünk azért jó, mert különböző statisztikákkal szolgál – foglalja össze András, hogy mitől izgalmas egy adatgyűjtő rendszer a mászótér szempontjából.

De nem csak az üzemeltetők nyernek vele. Az app segít eligazodni azoknak is, akik először lépnek be a terembe, és nem tudják, hol kezdjenek. „Bejössz, letöltöd az applikációt, beregisztrálsz, és az app meg tudja mutatni, hol van például egy sárga út, amit kezdőként érdemes kipróbálnod. Ha valaki feltöltött róla videót, azt is megnézheted. Ez segít megszüntetni az elveszettség érzését.”

Az applikáció nemcsak útmutató, hanem egyfajta napló is: „megőrzi, hogy mit másztál, hány próbálkozásból sikerült, és milyen típusú mozdulatokat igényelt az út.” Ezzel hosszú távon követhetővé válik a fejlődés is – egyéni és közösségi szinten is.

A közösségi aspektus pedig nem véletlen: a Griptonite egyfajta játékosítást is hoz a mindennapi mászásba.

„Van egy leader board, ahol láthatod, hogy ki hány utat mászott meg, és milyen nehézségűeket. Ez motiválhat, és akár el is indíthat egyfajta versenyszellemet azok között, akik gyakran járnak ide.”

Nem meglepő tehát, hogy az applikáció bevezetéséhez kapcsolódóan egy laza versenyt is szerveztek. „Ez most inkább próba volt, de azt láttuk, hogy van igény az ilyen típusú rendezvényekre.” A Griptonite-estre látogatók közül többen nem is a verseny miatt jöttek – csak csocsóztak, beszélgettek, vagy ott voltak, „mert történt valami.”

Ez a „valami” az, amiben a WonderWall továbbra is hinni szeretne. A közösség, ami nemcsak a falon alakul, hanem a fal körül. „Volt már community setting is, amikor bérletesek jöhettek és raktunk utakat együtt. Hat ember volt ott, és egy délután alatt lett belőle tizenöt út. Jó volt, izgalmas volt. Ezt többször is meg lehetne csinálni.”

És ha már utak: két hetente 15-18 utat cserélnek. „Nem mindig jön profi szetter, van, hogy mi rakjuk őket, de meglepően jó visszajelzéseket kaptunk. Például amikor valaki ránéz és megkérdezi: ezt te raktad? Tök érdekes volt. Ez nekem nagyon sokat jelent.”

Hogy ne csak másszanak, hanem megszeressék

A WonderWall indulásakor is sok szó esett arról, hogy a mászás nem csupán sport, hanem eszköz lehet az önismerethez, közösséghez és fejlődéshez. Most, kilenc hónappal később, már nem csak vízió ez: szerveződnek a gyerekcsoportok, formálódik az edzői csapat, és egyre több szülő látja a gyerekein, hogy itt tényleg történik valami.

„Most van úgy 15–20 gyerek, akik közül négy-öt nagyon ügyes. Ők lassan versenysport szintre is elkezdhetnek készülni. Én azt látom, hogy ehhez kell egy edző, aki ebbe az irányba viszi őket” – mondja András. Hogy ki lesz ez az edző? Még nem dőlt el. Talán Lili, talán más. De az biztos, hogy szükség van rá, mert a gyerekek jönnek.

Nem csak ügyesek, hanem elkötelezettek is. „Akik október-november óta folyamatosan járnak edzésre, azoknál látják a szülők is a fejlődést. Elégedettek, visszajönnek, és érzik, hogy jó úton járnak a gyerekeik.”

És itt jön képbe a következő lépcső: a Hópárduc-alapítvánnyal közös képzés, ami azt a célt szolgálja, hogy a terem edzői – jelenleg heten-nyolcan – megfelelő módszertani háttérrel tudjanak foglalkozni a gyerekekkel. „Ez nem kifejezetten fejlesztőmászás lesz, hanem inkább arról szól, hogy hogyan fogjuk tudni úgy foglalkoztatni a gyerekeket, hogy megszerettessük velük a mászást.”

A hosszú távú cél az, hogy a terem különböző igényű és hátterű gyerekekkel is tudjon foglalkozni. Lesz, aki a profizmus felé indul, más inkább koordinációs vagy koncentrációs nehézségekkel érkezik. András szerint ebben sokféle szerepnek van helye: „Dóra például tudna foglalkozni autista vagy spektrumon levő gyerekekkel, mert megvan hozzá a szakképesítése. Eszter pedagógusként hozhat klientúrát. Kell, aki felnőttekkel dolgozik. És kell, aki versenyzőket nevel.”

Ez a szemlélet már most is érződik: nem a „gyere, mássz és menj haza” hozzáállás érvényesül, hanem egy tudatos, követhető folyamat, amiben fejlődhetnek a gyerekek – akár messzire is. „Nyilván ennek van egy anyagi vonzata, de úgy látom, hogy ehhez képest nagyon olcsók vagyunk. És mi tudjuk magunkról, hogy eredményt fogunk elérni. Olyan értelemben, hogy már most látszik.”

És még valami, ami csak látszólag kis dolog: az első cipők. „Van olyan, aki már nem bércipőt kér, hanem sajátot rendel. Ebből én látom, hogy nemcsak próbálgatja, hanem komolyan is gondolja a mászást. Hogy hosszú távon akarja csinálni. Ez nekem is egy visszajelzés.”

Lehetőség a spektrumon élők számára is

Miközben a hétköznapokban zajlanak a mászóedzések, és a fal folyamatosan alakul, a WonderWall csapata azon is dolgozik, hogy életet vigyen a térbe – a szó szoros és átvitt értelmében is.

„Volt Mikulásos eseményünk, volt szilveszteri bulink… A farsangot sajnos elengedtük, de jött a Griptonite-esemény, és most szervezünk egy július 25-i bulit is. Ott is lesz mini verseny, meg meghívtunk egy kolozsvári srácot, aki drum & bass partikat csinál” – sorolja András a kezdeményezéseket. Ezek nem pusztán rendezvények, hanem eszközök arra, hogy a közösség ne csak az edzések idején legyen jelen.

A terem ugyanis nyitott akar lenni – nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is. Ez látszik abban is, ahogyan különféle szervezetekkel keresik az együttműködést. „Az SZKA kupakmozaik-projektjében például a részvételi jutalom egy belépő volt hozzánk. Ez egy jó lehetőség volt a gyerekeknek, és nekünk is, hogy elérjünk olyanokat, akik talán amúgy nem jönnének el.”

Más típusú nyitás is tervben van. András szerint a mászás nemcsak sportként lehet befogadható – hanem mint terápiás eszköz is: „A vakok és gyengén látók számára például kifejezetten hasznos. Nagyon izgalmas, ha bekötött szemmel mászol. Én próbáltam, egészen másképp érzékeled a tested, a mozgást, a teret.”

És nem csak a látássérültekre gondolnak: mozgásukban akadályozott, vagy spektrumon élő emberek számára is lehetne egy jövőbeni programot indítani. „Nyilván ehhez szakemberekre van szükség, de van bennünk nyitottság és szándék, hogy elinduljunk ebbe az irányba is.”

A közösség – újra meg újra – visszatérő kulcsszó. Nem a falfelületek, nem az új fogások, nem a kávéautomaták határozzák meg egy terem sikerét. Hanem az emberek, akik benépesítik. „Nem rajtunk fordul meg ez a hely, hanem azokon, akik idejárnak. És azokon, akik segítenek nekünk abban, hogy megszerettessük ezt az életformát másokkal.”

A jövő pedig még mindig nyitott. De a célok nem változtak:

„Énnekem az volt az álmom, hogy legyen egy mászóterem, ahol az emberek megismerkednek ezzel, megszeretik, az életük részévé válik. Ahol egy biztonságos közösség van. És ez maradt most is az egyik legnagyobb cél.”

A másik? Egy olimpikon. Igen, még mindig ott lebeg a gondolat, hogy egyszer egy udvarhelyi gyerek elindulhat a világversenyek felé. „Ez nyilván nem itt fog eldőlni. De ha innen indul el, ha itt szereti meg, ha innen viszi tovább – az már valami. Az már eredmény.”

Ez nemcsak fizikai, hanem lelki tér is

A WonderWall indulása óta eltelt idő nemcsak a terem fizikai felépítéséről és működtetéséről szólt. A falak, a fogások, az utak mögött ugyanis emberek állnak – és az elmúlt kilenc hónap nekik is hozott komoly tanulságokat.

„Nagyon-nagyon sokat tanultunk mindannyian – tulajdonosként, üzemeltetőként, emberként is” – mondja András, visszatekintve az elmúlt időszakra. „Hogyan érdemes kifelé kommunikálni, hogyan befelé – egymás között is, és a klientúrával is. Mik azok a dolgok, amik fontosak az embereknek, és mik azok, amik csak nekünk tűntek fontosnak, de végül senki nem használja.”

Ezek nem elméleti felismerések, hanem nagyon is gyakorlatiak. Például: „van két zuhanyzónk is, férfiaknak és nőknek – soha senki nem tusolt. Ez is egy fontos visszajelzés: nem az a része fontos a szolgáltatásnak, amit elsőre gondolnánk.”

De a legnagyobb tanulság talán az, amit nehéz előre látni: hogy egy ilyen hely nemcsak fizikai, hanem lelki tér is. És a benne lévők is másféle jelenlétet kívánnak meg. „Volt olyan visszajelzés, hogy nem volt jó, mert nem hallották a hangomat. Vagyis: hiányzott a jelenlétem. Nem mint tulajdonos, hanem mint valaki, aki része ennek az egésznek. Ez nem pénzben mérhető, de nagyon fontos.”

És akkor ott van még a szervezettség kérdése is – a projektek, az együttműködések, a közös munka határainak kijelölése. „Ami problémát okozott, az szinte mindig abból fakadt, hogy valami nem volt precízen tisztázva. Hogy ki, mit, meddig, miért, hogyan. Ez az egyik dolog, amire a jövőben sokkal jobban oda akarunk figyelni.”

A másik pedig a proaktivitás. Vagy inkább annak hiánya. „Magamra gondolok: nekem kellett volna szólnom neked, hogy gyere el erre az eseményre. Nem neked kellett volna jelezned. És ez így van mással is – van egy csomó ember körülöttünk, aki segítene, ha kérnénk tőle. De sokszor nem kérünk. Ezen változtatni kell.”

A közösségi fal tehát a szó minden értelmében tanít. Fizikailag, mentálisan, közösségileg is. András ezt így foglalja össze: „Ami az attitűdünket illeti, az nem változott. Ugyanazzal a hittel megyünk tovább, amivel elkezdtük. Azzal a reménnyel, hogy amit itt csinálunk, az hozzátesz az emberek életéhez. Hogy jó élmény legyen visszajönni.”