Közgazdászt kérdeztünk: most akkor jó, vagy nem jó a költségvetés?

A deficitcél inflációra építkező teljesítése önmagában nem jelent gazdasági sikert, ha közben romlik a lakosság életszínvonala és lassul a gazdasági növekedés – jelentette ki az uh.ro-nak a múlt héten elfogadott költségvetésről Rácz Béla Gergely közgazdász. 

A BBTE közgazdaságtudományi karának adjunktusa szerint a kormány gazdaságpolitikájának iránya alapvetően helyes, de a mozgástere rendkívül szűk, és a politikai instabilitás, valamint a külső finanszírozási kockázatok gyorsan kedvezőtlen pályára állíthatják a román gazdaságot.

Hetekig tartó egyeztetések és viták után, nagy késéssel fogadta el a parlament a múlt hét végén az idei költségvetést. A törvényt ráadásul az AUR megtámadta az alkotmánybíróságon, így a kihirdetése áprilisig húzódhat, amire tudomásom szerint nem is volt precedens a rendszerváltás utáni Romániában. Hogyan működhet hónapokig egy ország elfogadott költségvetés nélkül?

Az államháztartási törvény előírja az úgynevezett 1/12-es szabályt: eszerint az állam minden hónapban az előző évi költségvetés egytizenketted részéből gazdálkodhat.

Ez azonban a gyakorlatban ennél bonyolultabb. Ha például a személyi jellegű kiadások időközben növekedtek, akkor nem lehet egyszerűen a tavalyi költségvetés egytizenketted részéből működni – a béreket ki kell fizetni teljes összegben. Vagyis az 1/12-es szabály inkább irányelv, mint szigorúan alkalmazható keret. 

Ezt egyébként jól mutatják a januári adatok is: az államháztartás kiadásai már ekkor meghaladták az egytizenketted részt. Ez nem valamiféle trükközés, hanem a törvény adta keretek rugalmas alkalmazása. Bár a hiány alakulása szempontjából a költségvetés nélküli állapotnak lehetnek rövid távú előnyei, összességében az állam, a kormány és végső soron az állampolgárok is többet veszítenek a költségvetés hiányán, mint amennyit nyernek rajta.

Arra is gondol, hogy költségvetés hiányában nem indulhatnak például új beruházások?

Új beruházások valóban nem indulhatnak el költségvetés hiányában. A már folyamatban lévő projektek viszont folytatódhatnak, és ezek finanszírozása is biztosított, tehát ezen a téren nincs korlátozás. 

Ugyanakkor az uniós helyreállítási alapok lehívásának határidejének közeledtével mindenkinek egyre több veszítenivalója lett volna a költségvetés késlekedése miatt. Elfogadásának elhúzódása növelte volna azt a kockázatot, hogy Románia uniós forrásoktól esik el. Ezért is mondom, hogy nem állja meg a helyét az a vélekedés, miszerint a költségvetés nélküli állapot voltaképp kedvez a kormány hiánycsökkentési céljainak, mert eleve korlátozza a havi állami kiadásokat. Nem állítom, hogy nincsenek bizonyos előnyei, de a hátrányok jóval jelentősebbek. 

Ez a vélekedés kizárólag a feltételezett előnyökre koncentrál, miközben figyelmen kívül hagyja a negatív következményeket. Ráadásul az 1/12-es szabály sem egy merev korlát, hanem a gyakorlatban rugalmasan alkalmazott keret.

Idén nem csak a költségvetési törvény kihirdetésének eltolódása rendkívüli, a szakmai fogadtatása is szokatlan. Arra utalok, hogy a büdzsé véleményezésére hivatott, független szakértőket tömörítő Költségvetési Tanács alapvetően pozitívan értékelte a kormány elképzeléseit, amire nagyon rég nem volt precedens. A testület többek között megállapította, hogy a 2026-os költségvetés tervezete lehetővé teszi a 6,25 százalékos hiánycél teljesítését, ha közel-keleti háborúnak nem lesznek súlyos gazdasági hatásai. Egyetért a szakértőkkel?

Úgy gondolom, hogy a Költségvetési Tanács viszonylag visszafogott, „szelíd” értékelése mögött az a felismerés áll, hogy a kormány végre elindult egy olyan irányba, amelybe már korábban is el kellett volna mozdulnia. A szakértők pozitívabb hangvétele inkább az iránynak szól, nem magának a költségvetésnek. 

A jelenlegi politikai helyzet – a törékeny kormánykoalíció és a kényes társadalmi egyensúly – mellett a Költségvetési Tanács vélhetően azt is mérlegelte, hogy egy erősen kritikus álláspont destabilizáló hatású lehetne. Ha ugyanis ez a koalíció felbomlik, könnyen visszatérhetünk ahhoz a gazdaságpolitikai irányhoz, amely korábban problémákat okozott. 

Ebben az értelemben a testület álláspontjában egyfajta stratégiai, diplomatikus megközelítés is megjelenik. A Költségvetési Tanács vélhetően kerülte, hogy támadási felületet adjon az ellenzéknek vagy akár a Szociáldemokrata Pártnak. Meg akarta előzni azt, hogy azzal vádolhassák Bolojanékat: erre sem vagytok képesek, lám a Költségvetési Tanács is negatívan értékelte ezt a költségvetést. 

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a költségvetés számai ne lennének vitathatók, mert a fő mutatókat összességében inkább optimistának tartom.

A kormány máris bejelentette, hogy év végéig 620 millió lejjel támogatja a mezőgazdasági gázolaj jövedéki adóját a közel-keleti konfliktus hatásainak ellensúlyozására, de további intézkedéseket is készül bevezetni az üzemanyag-drágulás megfékezésére. Ehhez azonban olyan forrásokra van szükség, amelyek nem voltak előirányozva a költségvetésben. Ez nem befolyásolja az idei 6,25 százalékos deficitcélt?

Befolyásolhatja, de ezt érdemes tágabb összefüggésben nézni, mert az energiaárak emelkedése nemcsak a költségvetésre, hanem a teljes gazdaságra hatással van. A lakosság ezt közvetlenül az üzemanyagárak növekedésén keresztül érzékeli, ugyanakkor az üzemanyag valamennyi termék és szolgáltatás árába beépül, így összességében emeli az árszínvonalat, vagyis inflációt gerjeszt.

Eközben a bérek nem tartanak lépést ezzel. Az állami szektorban befagyasztották a fizetéseket, a magánszektorban pedig szintén korlátozott a bérnövekedés, sőt elbocsátások is vannak, a munkanélküliség pedig enyhén emelkedik. Ez reálbércsökkenést eredményez, ami visszafogja a fogyasztást, ez pedig a gazdasági növekedést is lassítja.

Van ugyanakkor egy ellentétes hatás is a költségvetés szempontjából: a hiányt a nominális GDP arányában mérik. Magasabb infláció mellett az adóbevételek nominálisan nőnek, miközben bizonyos kiadások – például a bérek – változatlanok maradnak. Ez rövid távon akár segítheti is a hiánycél teljesítését. Ennek azonban komoly ára van, mert a lakosság életszínvonala romlik, nő az elégedetlenség, és a gazdasági növekedés is lassul.

Ha az energiaárak a jelenlegi szinten stabilizálódnak, az becslések szerint mintegy 0,2 százalékponttal növeli az inflációt. Ha tovább emelkednek, a hatás akár 0,3-0,4 százalékpont is lehet. Ez önmagában nem tűnik jelentősnek, de a reálbércsökkenéssel együtt már érdemben visszafogja a fogyasztást, és ezen keresztül a gazdasági növekedést is.

Ebben a helyzetben akár az is előállhat, hogy a hiánycél teljesül, miközben a gazdaság gyengül. Vagyis a költségvetési egyensúly javulása egy gyengébb gazdasági teljesítménnyel párosul. Röviden: a hiánycél teljesítése önmagában nem feltétlenül jelent gazdasági sikert, ha közben a gazdaság egésze romló pályára kerül.

Lehet úgy fogalmazni, hogy éppen az inflációs hatás teremti elő az üzemanyagárak megfékezéséhez szükséges költségvetési forrásokat?

Ez pontosan így van. Az infláció tulajdonképpen egyfajta rejtett adóként működik. Ha a bérek be vannak fagyasztva, miközben az árak emelkednek, akkor a nominális gazdasági mutatók nőnek. Mivel a költségvetési hiányt a nominális GDP arányában mérik, és az adóbevételek is nominális értéken keletkeznek, az infláció automatikusan növeli az állam bevételeit.

Egy egyszerű példa: ha egy vállalat ugyanakkora mennyiséget ad el, de az árak 10 százalékkal emelkednek, akkor a bevétele is nominálisan 10 százalékkal nő, és – noha valószínű az alapanyag-költségei is növekednek – de a fizetések nem, úgy az adóalapja is növekedhet, így nominálisan több adót fizet be. Különösen igaz ez a mikrovállalatokra, amelyek eleve az árbevétel után fizetnek adót. Ahogyan az ÁFA esetében is realizálódik valamennyi adótöbblet. 

Így tehát, ha a kiadások egy része – például a bérek – változatlanok maradnak, akkor ez a folyamat a költségvetési hiány csökkenésének irányába hat. Ebben az értelemben az inflációból származó többletbevétel teremti meg részben azoknak az intézkedéseknek a forrását, amelyekkel az állam például az üzemanyagárak emelkedésének hatásait próbálja enyhíteni.

Vannak más kockázati tényezők is. A költségvetés például azzal számol, hogy idén sikerült lehívni az EU helyreállítási alapjából 10 milliárd eurót, ehhez azonban meg kell valósítani az augusztusi határidőig az országos helyreállítási tervben (PNRR) vállalt beruházásokat. Tartható ez a határidő?

Erre inkább óvatos becslést lehet adni, de az eddigi tapasztalatok alapján az látszik, hogy az Európai Bizottság Romániával szemben kifejezetten rugalmasan járt el, különösen addig, amíg az ország tartja a mainstream politikai irányvonalat. Brüsszelnek érdeke, hogy Bukarest ezen az irányvonalon maradjon, és Európa-barátok kormányozzanak. Ezért valószínűnek tartom, hogy ha a határidőket nem sikerül pontosan tartani, akkor is lesz mozgástere a kormánynak. A román fél jelenlegi geopolitikai helyzete – különösen a régió biztonsági környezete miatt – viszonylag kedvező alkupozíciót biztosít Bukarest számára. 

Ebben a helyzetben reális, hogy halasztásokról vagy bizonyos engedményekről születhet megállapodás, és a határidők nem teljesen mereven érvényesülnek. Az Európai Bizottság korábban is mutatott rugalmasságot hasonló esetekben.

A költségvetés majdnem azon bukott el, hogy a PSD ragaszkodott a kiszolgáltatott kategóriákat – kisnyugdíjasokat, fogyatékossággal élő gyerekeket, kisgyereket nevelő anyákat, veteránokat – támogató szociális csomagjához. A közvélemény egy részében bizonyára megütközést keltett, hogy Ilie Bolojan miniszterelnök ezt elutasította, arra hivatkozva, hogy erre nincs pénz. Létezik, hogy ezt az elenyésző – a GDP mindössze 0,1 százalékának megfelelő – összeget nem lehetett előteremteni? 

A sajtóban megjelent információk alapján az látszik, hogy a koalíciós tárgyalások során a miniszterelnök már jelentős engedményeket tett a Szociáldemokrata Pártnak. 

Ebben a kontextusban ez a vita nem önmagában a GDP 0,1 százalékáról szól, hanem egy tágabb megállapodás része. Ha a korábban elfogadott intézkedéseket és az újabb igényeket együtt nézzük, akkor már egy jóval jelentősebb költségvetési terhelésről beszélünk. Vagyis itt részben politikai kérdésről van szó: meddig lehet újabb engedményeket tenni egy már lezárt alku után. 

Emellett azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy még egy viszonylag kis összeg is számít, amikor szigorú hiánycélt kell tartani. A GDP 0,1 százaléka önmagában nem tűnik nagynak, de ilyen környezetben ez is érdemben befolyásolhatja a költségvetési egyensúlyt.

A költségvetés sarokszámai közül bizonyára az infláció, azaz a várható drágulások érdeklik leginkább az embereket. A kormány idénre 6,5 százalék körüli éves inflációval számol, miközben februárban 9,31 százaléknál tartottunk. Tartható a kormány becslése, tekintettel arra, hogy az üzemanyagok drágulása máris begyűrűzhet a fogyasztói árakba?

Amikor ezt az inflációs prognózist elkészítették, még nem volt látható az üzemanyag- és energiaárak jelenlegi emelkedése. Nemcsak a kőolaj ára nőtt – például a Brent típusú olajé –, hanem a gáz is jelentősen drágult európai szinten, nagyjából 30-ról 60 euróra. Ez a drágulás egyértelműen be fog gyűrűzni a fogyasztói árakba. A kulcskérdés az, hogy ezek az árak hol stabilizálódnak. Ettől függ, hogy a kormány inflációs előrejelzése mennyire tartható.

Fontos sarokszám a gazdasági növekedés is, amit 1 százalékra becsül a költségvetésben a kormány. Ezzel kapcsolatban Alexandru Nazare pénzügyminiszter paradigmaváltást emlegetett. Szerinte az idei költségvetésben megkezdődik az átállás a fogyasztásvezérelt gazdasági modellről a beruházásokon, uniós alapokon és fiskális fegyelmen alapuló modellre. Mi a véleménye erről?

Alapvetően igaza van a pénzügyminiszternek, erre az átállásra valóban szükség volt. A probléma inkább az, hogy ez nem a legkedvezőbb gazdasági környezetben történik. Egyszerűen fogalmazva, ez a kérdés a prociklikus és anticiklikus gazdaságpolitika különbségéről szól. A közgazdasági elmélet szerint a kormányoknak fellendülés idején vissza kellene fogniuk a kiadásokat, hogy tartalékokat képezzenek a gyengébb időszakokra.

Romániában ezzel szemben hosszú ideig inkább prociklikus politika érvényesült: amikor a gazdaság jól teljesített, a kormány is növelte a kiadásokat. Ennek ráadásul egy része nem is a hazai gazdaságot erősítette, hanem importon keresztül „elszivárgott”. Most viszont egy nehezebb gazdasági időszakban történik meg a váltás. A gazdaság lassul, és ezzel párhuzamosan a kormány is visszafogja a kiadásokat. Ez rövid távon tovább gyengítheti a növekedést, miközben elméletileg ilyenkor inkább élénkíteni kellene a gazdaságot.

Vagyis a paradigmaváltás iránya helyes, de az időzítése kedvezőtlen. A lényeg az, hogy a gazdasági növekedést nem elsősorban a fogyasztásra, hanem a beruházásokra és hosszabb távon fenntartható forrásokra kell alapozni. Ez általában lassabb, de stabilabb növekedést eredményez, ami gazdaságpolitikai szempontból kedvezőbb.

A pénzügyminiszter által emlegetett modellváltás voltaképp már a Bolojan-kabinet hivatalba lépésével elkezdődött. A kormány tavaly nyár óta a tervezettnél jóval későbben ugyan, de három fontos intézkedéscsomagot is elfogadott. Az első főként az adóemelésekről, a második az állam karcsúsításáról, a harmadik a gazdaságélénkítésről szólt. Ezekre alapoz az idei költségvetés is. Be fogják váltani ezek az intézkedéscsomagok a hozzájuk fűzött reményeket? Arra gondolok például, hogy a helyi és központi közigazgatásban bevezetett létszámcsökkentések különböző jogi kiskapukon át kijátszhatók.

A közigazgatási csomagról szóló rendelet egyelőre egy keretet ad, amelyet konkrét intézkedésekre és programokra kell lebontani. Ugyanakkor a jogszabály viszonylag egyértelműen rögzíti, hogy ezeknek tényleges létszámcsökkentésben kell megvalósulniuk, így a hatásuk várhatóan mérhető lesz. Úgy látom, hogy a kormányrendelet nagyrészt lezárta a korábbi kiskapukat, és nem hagyott széles mozgásteret a kijátszásukra.

A kormány ígérete szerint nem lesznek újabb adóemelések és megszorítások. Ez az ígéret tartható?

További adóemelésekre gyakorlatilag nincs mozgástér. A korábbi intézkedések – különösen a vagyon- és helyi adók emelése – hatása most kezd igazán megjelenni, tehát az adóteher növekedését a lakosság jelenleg érzi meg. Emellett az infláció is hasonlóan hat, mint egy rejtett adó: csökkenti a háztartások vásárlóerejét. Ebben a helyzetben a gazdaság már rendkívül sérülékeny. 

További adóemelések nemcsak a lakosságot terhelnék, hanem a gazdasági növekedést is végletesen visszafognák, akár átfordíthatják, és végső soron a költségvetési pályát is ronthatnák. Ezért nem pusztán politikai döntésről van szó, hanem kényszerről: a gazdaság egyszerűen nem bír el több adót jelenleg.

A PSD amiatt ostorozta Ilie Bolojant, hogy a multiknak kedvez, mert lecsökkentette a nagyvállalatok 1 százalékos – bevételalapú – átalányadóját. Gazdaságilag megalapozott döntést hozott a kormányfő?

Ez egy összetett kérdés, de a lényeg az, hogy az ilyen típusú, és kötelező érvényű árbevétel-alapú adók jelentős gazdasági torzulásokat okoznak.  A magas árbevétel ugyanis nem jelenti azt, hogy egy vállalat nagy nyereséget is termel. Különösen igaz ez például a kereskedelmi szektorra, ahol a cégek gyakran nagyon alacsony árréssel dolgoznak. Előfordulhat, hogy egy vállalat jelentős forgalmat bonyolít le, miközben a nyeresége minimális. Ebben a helyzetben egy árbevétel-alapú adó akár azt is eredményezheti, hogy a cég többet fizet adóként, mint amennyi a profitja. Ez fenntarthatatlan, és torzítja a versenyt.

Ráadásul az ilyen szabályok könnyen kijátszhatók. A vállalatok például több kisebb cégre bonthatják tevékenységüket, hogy elkerüljék az adót. Ez ugyan legális, de növeli az adminisztratív költségeket, amelyek végső soron beépülnek az árakba.

A választóknak tetszetősnek tűnhet a PSD-nek az nézete, hogy az óriáscégeket, a nagy külföldi multikat meg kell adóztatni, és ezt a pénzt szociális kiadásokra kell fordítani. Csakhogy ez az árbevétel-alapú adóforma nemcsak gazdaságilag volt problémás, hanem hosszabb távon az állam bevételeit sem biztosította hatékonyan, miközben a fogyasztók számára is többletköltséget okozott. Ebben az értelemben a kormány döntése gazdaságilag megalapozottnak tekinthető.

Ha valóban az a cél, hogy a magas jövedelműeket nagyobb mértékben adóztassák, akkor a progresszív személyi jövedelemadóról kellene beszélni. Ez az az eszköz, amelynek megvan a szakmai logikája és a bevett gyakorlata, és valóban alkalmas arra, hogy a magasabb jövedelműek nagyobb arányban járuljanak hozzá a közteherviseléshez. Természetesen ennek is vannak költségei és kompromisszumai, de alapvetően ez tekinthető egy klasszikus szociáldemokrata gazdaságpolitikai személetnek.

Van még egy kockázat, amiről még nem beszéltünk, de gyakorlatilag végigkísérte a Bolojan-kabinet eddigi mandátumát: a politikai bizonytalanság. Hogyan érintené a költségvetést és egyáltalán a román gazdaságot, ha a következő hónapokban megbukna a jelenlegi kormány?

Ezt a forgatókönyvet több szempontból érdemes vizsgálni. Az egyik legfontosabb tényező a külső finanszírozás. Románia jelentős mértékben külső forrásokra támaszkodik az államadósság finanszírozásában, ezért a nemzetközi piacok és az Európai Bizottság kiemelten figyelik, hogy az ország mennyire képes betartani a vállalásait. Ha a jelenlegi kormánykoalíció felbomlik, az azonnal növeli a bizonytalanságot. Ennek következményeként emelkedhet a kockázati felár, vagyis drágábbá válik az állam számára a hitelfelvétel és az adósság finanszírozása.

Ezzel párhuzamosan az árfolyam is gyengülhet, ami tovább növeli az inflációt – márpedig az inflációs nyomás eleve erős. Ez a háztartások számára további reáljövedelem-csökkenést jelent. A magasabb finanszírozási költségek miatt az államnak kevesebb forrása marad más kiadásokra, ami szintén negatívan érinti a gazdaságot és a lakosságot.

Összességében tehát a politikai instabilitás egy negatív spirált indíthat el: drágább finanszírozás, gyengébb árfolyam, magasabb infláció és mégtovább lassuló gazdasági növekedés. Ha pedig a helyzet odáig fajul, hogy előrehozott választásokra kerül sor, az még súlyosabb gazdasági következményekkel járhat.