Köszi a vibe-ot, Electric Castle!

Július 16. és 20. között Bonchidán újra kinyitotta kapuit az a kissé dadaista játszótér, ahol a reneszánsz alapokon nyugvó falak között basszus szól, körülötte pedig a sárban tapicskoló tömeg – néhol megfogyva bár, de törve nem – megpróbálja jól érezni magát. Én most jutottam el ide először. Egyfajta naiv pionírként érkeztem, akinek fogalma sincs, mire számítson, csak annyit hallott: jó a zene, meg van sár. Sok sár.

Hogy tessék? Eszem, f*szom megáll!

Bevallom, az Electric Castle line-upja első ránézésre egy olyan étlapra emlékeztetett, ahol a steak mellé szusi, utána meg madártej jár. De valahogy mégis működik ez az eklektikus katyvasz. A Justin Timberlake-féle pop-show, ami már-már a nosztalgiakategória határán billeg, tökéletesen megfért a Queens of the Stone Age súlyos riffjeivel, amitől az ember mája is rezonált. A Justice meg… nos, a Justice az Justice, ha értitek, mire gondolok. Egy vizuális és auditív orgia, aminek a felét a fények miatt vakon, a másik felét meg a hangerő miatt némán élvezi az ember.

Na, de még mielőtt én is jól megmondanám, hogy milyen és legfőképpen milyen nem volt az a bizonyos első bemutatkozás a Justin Timberlake-koncerten, lépjünk kettőt vissza, és érkezzünk meg a helyszínre, mert az előzmények is igen tartalmasak.

Szerda délután indultunk Előddel, akit habár kicsit unszolni kellett az udvarhelyi hirtelen esőzést követően, remélhetőleg nem bánta meg a nulladik napos részvételt. Az úton itt-ott kisebb esőzésbe futottunk, de Bonchidára eléggé kellemes időben érkeztünk. A parkolást egy rövid taktikai megbeszélés követte: előbb pass-t váltunk, sátrat húzunk, utána visszajövünk még pár cuccért és indulhat a menet.

A sátortábor felé haladva, akarva, akaratlanul is eddigi élményeimhez próbáltam hasonlítani azt, amit a kerítéseken át megpillantottam. Nem feltétlen voltam eddig sok fesztiválon, de a kötelező helyeken megfordultam már: Tusványos, Vibe, és a sorból kicsit kilógó, magyarországi BassParadise. „Tisztára olyan, mint a Vibe, csak nagyobba” mondtam Elődnek, naívan. Aztán megérkeztünk a kempinghez. 

Hogy tessék? Eszem-f*szom megállt, pedig még csak a fesztiválok egyik leguncsibb helyszínén, a sátortábornál jártunk. Házikók, kis lakások, előre felhúzott egyensátrak, kajálda, emberséges tusoló és ami a leginkább meglepett: mosoda.

Amit már rögtön itt ki kell emelnem a látvány meg miegymás mellett, az a komolyan vett biztonság. Ami néha lehetett fárasztó és bosszantó, végül mégis azt mondom, hogy respekt. Nem csak a bejáratnál vették komolyan a biztonságot, hanem a fesztivál területén is, ahol leginkább a lányok biztonságának érdekében: red team-es „mezekben” fel alá járkáltak azok az önkéntesek, akik segíteni tudnak, ha baj van, illetve életben volt az a bizonyos jelszó is, miszerint ha Angel shot-ot kérsz a pultnál, feltűnés nélkül jelezheted, hogy segítségre van szükséged.

Az egyik rácsodálkozást a másik követte. A sátrak felállítását követően szemerkélni kezdett. Amíg vártuk, hogy elálljon, beültünk egy sörre. 60 lej. Ennyibe került az első két (fejenként egy-egy) 330ml-s sörünk. Jóból is megárt a sok, s hát még ha ennyibe kerül.

Még egy gyors kör a parkolóig s vissza. Kezdődött is az első este. Elsőként a Press Centerbe vezetett utunk, közben én el sem hittem, hogy valami lehet ennyire fasza és azt hiszem ez az a pont, ahol, mint régebb kisgyerekként visszaszívtam s jó messzire elköptem az „olyan mint a Vibe” megjegyzést. Míg a Vibe inkább hasonlít a gyerekekről gondoskodó jólelkű nagymamára, addig az EC inkább egy excentrikus nagybácsi, aki tele van pénzzel és a jó értelembe vett fura hobbikkal.

Szerdán buliztunk még egy kicsit, a Boohánál. Yousuke Yukimatsu-val kezdtük, majd sodródtunk, mindenfelé. Másnap egyrészt a sátornak álcázott szauna miatt, másrészt aki korán kel aranyat lel elv mentén jóval Előd előtt ébredtem és körbejártam a teljes fesztivált. Talk to God, Wednesday-park, óriás kacsa, körhinta meg miegymás, csak ámultam és bámultam. Egészen addig amíg össze nem futottam Előddel. Aztán kezdődött a műszak.

Körkérdes videót terveztünk, de pár megszólaló után az időjárás is úgy gondolta, hogy szót kér s itt a projekt félbe is maradt. Mivel már másnap indultunk haza és addig esett, amíg el nem állt (legalább 12 órán keresztül), úgy gondoltam, pár harapást hozok a válaszokból. Elsőként arról kérdeztük az EC népét: mit jelent számukra a fesztivál? 

Majd mikor már a fejfájás alább hagyott egy kissé komplexebb – de akkor még jó ötletnek tűnő – kérdést is kitaláltunk: melyek azok a sztereotípiák a románokról, amelyeket úgy érzel, hogy nem jutnak be az EC területére? A helyzet az, hogy az emberek nem nagyon tudtak mit kezdeni a kérdéssel, így erre most most megpróbálok én választ adni:

• nem szeretik a magyarokat és rossz szemmel néznek, ha nem beszélsz rendesen románul.
• csak a manelet szeretik (fun fact: habár megérkezésünkkor a dodgem mellől manele szólt, nem hallottam többet manelet – pedig eskü, én is roptam volna).
• túlságosan adnak a kinézetre (ami talán még igaz is lehet, de esőköpenyekben szinte teljesen mindegy is volt).

S akkor Inna, Justin Timberlake?