Kényelmetlenség, pöttyös labda és azok az ostoba mémek

Mi lenne, ha egyetlen délutánra félretennénk a megszokott vitáinkat, és megengednénk magunknak, hogy új kérdéseket tegyünk fel? Mi lenne, ha nem csak a másik véleményét akarnánk cáfolni, hanem meg is hallgatnánk? Mi lenne, ha komolyan vennénk a gyerekek világát, a kulturális örökségünket és a hírek mögött rejlő valóságot?

A székelyudvarhelyi TEDx idei központi témája – Mi lenne, ha… – pontosan ezt a luxust kínálta: tizenkét előadó, tizenkét külön világ, tizenkét lehetséges jövő. A színpadon elhangzó történetek között voltak csendes, személyes vallomások és harsány provokációk, mindegyik valami mást bontott ki ebből a kérdésből. 

Nehéz lenne bármelyiket is „fontosabbnak” nevezni, de mégis van három olyan előadás - Sabin Gherman, Dr. Gyurkó Szilvia és Dull Szabolcs gondolatai –, amelyek olyan aktuális kérdéseket feszegettek, amelyek úgy szélesebb társadalmi kontextusban, mint erdélyi és székelyudvarhelyi kontextusban is egyaránt fontosak és továbbgondolkodásra méltók.

Mi lenne, ha ezekből a történetekből indulnánk el, és megnéznénk, hová vezetnek?

A többség kényelme mindig valaki más kényelmetlensége

Amikor Sabin Gherman azt mondja, „mostantól kisebbségi vagyok”, nem gesztust tesz, hanem tükröt tart. Tükröt, amely kifordítja a megszokott erőviszonyokat: a többségi kényelméből hirtelen ránk borul a kisebbségi lét szorongása. 

Gherman ezzel nemcsak a román–magyar viszonyokat érinti, hanem valami mélyebbet: azt a lustaságot és közönyt, amelyet a többségi lét gyakran szül. Azt az önáltatást, hogy a másik ember – aki ugyanúgy él, szeret, fél és ünnepel – valahogy kevesebbet ér, mert kevesebben vannak, mert más nyelven mesél, mert más zászló alatt nőtt fel.

Előadásában a „kulturális fenntarthatóság” nem üres szlogen. Gherman szétfeszíti a szó technokrata kereteit, és visszaadja neki az erkölcsi súlyt: ha nem meséljük el egymásnak a történeteinket, ha csak a saját balladáinkat hallgatjuk, akkor lassan elszegényedünk – és nemcsak kulturálisan. 

Az a felismerés, hogy Kőműves Kelemen és Meșterul Manole ugyanannak a fájdalomnak a változatai, hogy a görög Arta-híd vagy a szerb kolostor balladája ugyanarról a befalazott asszonyról szól, nem pusztán folklórtörténeti érdekesség. Ez az erdélyi együttélés igazi nyelve: a közös sebeké és a közös dallamoké. Gherman ezzel azt üzeni, hogy nem a multikulturalizmus távoli eszméjéről van szó, hanem az interkulturalitásról – arról, hogy egyetlen ember se maradjon ki a százból.

Miközben a történelmi példák és népdalok között lavíroz, Gherman önmagát is kiteszi az asztalra. Felidézi azokat a péntekeket, amikor kikapcsolták nála az áramot – nem a tartozás miatt, hanem hogy érezze: „most megmutatjuk neked”. Elmeséli a pillanatot, amikor barátja, megkérdezte: „Készen állsz rá, hogy holnaptól árulónak nevezzenek?”