Így szívattak meg az Electrica-nál

Elmesélek egy történetet, ami arról szól, hogyan szívtam meg az Electrica-val, amelyik akarattal túlbecsülte a fogyasztásomat. Aztán pedig megnézzük, mit tudunk a villanyvállalat azon híres szokásáról, hogy inkább túlbecsüli az emberek fogyasztását, és hosszú időn át csücsül a pénzükön. Hol éri meg ez neki?

Van egy közel százéves családi házunk, örökség nagyapám-nagyanyáméktól. Másfél évtizede nem lakik benne senki. Néném, aki eddig rendezte a házat, úgy érezte, átadná az adminisztrációját nekem, többek között átíratná a villanyt az én nevemre. Amit helyénvalónak is találtam, hisz éveken keresztül ő intézte, és egyébként is azon vagyok, hogy amint a húgomnak lesz ideje ezzel foglalkozni, megszerezzem a ház tulajdonjogát, és elkezdhessem az égetően sürgős állagmegőrzést és felújítást.

Így jutottam oda, hogy elmentem eljárni a villanyosoknál az átírási folyamatot.

Nem volt könnyű, de nagyon nehéz sem. Már nem emlékszem mindenre, mert nagyon rövid a memóriám, de arra igen (mert meglepett), hogy nem kellett az előző számlafizető beleegyezését vinnem, hogy át tudjam íratni magamra a számlafizetést. Csak egy előző villanyszámlát kértek.

Furcsának tűnt, hogy nem aggódnak, hogy esetleg valami csalás lenne. De aztán rájöttem, hogy ejsze nem lehet valami gyakori bűncselekmény az, hogy valaki kifizeti a másik villanyszámláját. Így valószínűleg nem tartanak ettől.

Összeszedtem mindent, amit kértek, és bementem átíratni. Egy nagyon kedves hölgy vett kezelésbe, ő töltötte ki az űrlapot. Kérdezgetett, írogatta, gyorsan haladtunk.

Egyszer csak kérdi, hogy mekkora most ott a havi fogyasztásunk. Mondom, hogy szinte semmi, lakatlan a ház. Beír egy számot, s mondja, hogy ez csak formaság, úgysem fontos, úgyis beáll majd a becslés a fogyasztás alapján. Annyira kedves volt a hölgy, hogy nem éreztem, hogy volna okom gyanakodni bármire is.

50 kilowattórát írt be becsült havi fogyasztásnak. Én lazán aláírtam az általa kitöltött dokumentumot, s roppantul örültem, hogy lejárattam az átíratást, ami csak púp volt a hátamon.

A dolog jól indult. Februárban kaptam egy 25 lejes számlát. Aztán egy -34 lejest. Aztán egy 34 lejest. Júliusig csend volt, aztán jött egy -35 lejes. Úgy tűnt, mintha az üres ház termelné az áramot, és mi plusszban fogunk kijönni vele.

Csakhogy itt véget is ért a sikertörténet.

Június végén ismét kormányra lépett az RMDSZ, és elkezdte alkalmazni a „Többet a polgárnak, kevesebbet az államnak” kampányígéretét.

És akkor mi is, polgárokként, elkezdtünk többet kapni. Villanyszámlában.

Győzött a józan ész, és lejárt a választási kampány. Hirtelen elkezdtek havi rendszerességgel jönni a 70-80 lejes számlák, és októberben egy 96 lejes is jött.

Ha az otthoni számlám lett volna ekkora, ahol fogyasztunk is keményen, nem lepődtem volna meg. De itt, ahol tényleg egy fél kilowattórát sem fogyasztottunk el idén, hogy ekkora számlánk legyen, nem volt jó buli. És már láttam a görbe alakjából, hogy legközelebb 100 lej fölött fizetünk. A semmiért.

Az asszony, aki sokkal jobb ebben a kekeckedős műfajban, mint én, s ideje és türelme is több van, mint nekem, úgy döntött, hogy leolvassuk az órát, és beküldjük az értéket az Electricának. Meg is tettem.

Lefotóztam az óra állását, s feltöltöttem a számot, amikor ott volt az ideje. Mert havonta csak pár napig lehetett feltölteni.

Na, erre bekrepált a rendszer, kábé úgy, mint mikor egy kocsmai nyerőgép meghibásodik, és elkezdi osztani a nyereményeket.