Hogyan épül a kultúra, ha nem lehet álmodozni?

Több van bennünk, mint amit kihasználunk – mondja Simon Mária Tímea, és ebben a mondatban talán benne is van minden, ami ma Székelyudvarhely kulturális életének legnagyobb kérdése.

• Hogyan lehetne az intézmények, civil szervezetek és alkotók tudását, energiáját és kapcsolatrendszerét valódi együttműködésbe fordítani?
• Miért maradnak távol a fiatal felnőttek, és hogyan lehetne szélesebb közösséget megszólítani egy olyan időszakban, amikor a város egyik legfontosabb kulturális tere épp felújítás alatt áll?

Az interjúban szó esik a Művelődési Házból lett Művelődési Központ identitáskereséséről, a Székelyföldi Filharmónia szerepéről, a nemzeti ünnepek és városi rendezvények újragondolásáról, valamint arról, miként lehet egy szűkebb költségvetésű, átmeneti évben is tartalmas kulturális életet szervezni. Beszélünk a kortárs művészet iránti nyitásról, a generációk közötti találkozás fontosságáról, és arról is, hogyan lehet a hiányból lehetőséget formálni.

Több van bennünk, mint amit kihasználunk

Hogyan írnád le Udvarhely jelenlegi kulturális életét?

Szerintem sokkal több bennünk a potenciál, mint amennyit ki tudunk használni. És sokkal több hajlandóság kellene bennünk legyen a valós együttműködésekre. Minden irányba, nem feltétlenül csak az intézmények szempontjából, hanem a civil szféra irányába is, ők is irányunkba, és akkor sokkal többet tudnánk elérni.

Most egy kicsit úgy érzem, hogy egymással szembe akarunk valami nagyot csinálni, és lehet, hogy sokkal könnyebb és jobb lenne, ha a tudásunkat, az erőforrásunkat, a kapcsolati hálónkat a közös jó vagy a nagyobb jó érdekében tudnánk összerakni.

Ezt úgy érted, hogy mint intézmények, vagy mint civil szervezetek egymással szemben helyezkedtek el?

Nem, nem mondanám azt, hogy egymás ellen. Mert azért vannak együttműködéseink, például nőnapkor is együtt dolgozunk a néptáncműhellyel, a múzeummal, a teljes rendezvénysorozat közösen van kigondolva, megvalósítva. Úgyhogy nem mondanám azt, hogy egymás ellenében vagyunk, de nem vagyunk elég nyitottak arra, hogy valamit együtt valósítsunk meg és ne egymás mellett.

Aktív közösség vagy passzív nézőtér?

Szerinted az udvarhelyi közösség mennyire képes aktívan részt venni a kultúrában, és mennyire marad passzív néző?

Van egy nagyon erős aktív rétege, aki mindent is fogyaszt, de ez a réteg lehetne szélesebb. Van egy jó és hűséges bázisa a Filinek is, a Művelődési Központnak is, ugyanígy a színháznak vagy a múzeumnak. Szerintem a különböző rétegek között nagyon nagy az átfedés, és mindannyiunknak a közös feladata és felelőssége az, hogy ezt minél inkább szélesítsük.

Érzed-e, hogy tényleg mindenkihez elér a Művelődési Központ, vagy vannak, akik kimaradnak a közönségből?

A fiatal felnőtteket jobban meg szeretnénk tudni szólítani, ők valahogy hiányoznak a palettánkból, egy kicsit majd rájuk fogunk gyúrni a következőkben.

Ami nem akad fent a rostán

Szerinted mi a fő akadálya ennek, hogy a fiatal felnőtteket nem tudja elérni a Művelődési Központ, és hogyan lehetne ezen változtatni?

Ezt így hirtelen nem tudom megválaszolni, szerintem ez ennél bonyolultabb kérdés. Nem néztem utána, hogy milyen Udvarhelynek a lakossági összetétele, ha leülök és elgondolkodom rajta, akkor tudok válaszolni.

Esetleg arról van elképzelésed, hogy miért lehet az, hogy nem annyira aktív ez a réteg?

Részben lehet egy olyan érzésük, hogy amit kínálunk, az nem nekik szól. Másrészt nem is nagyon jönnek el, hogy megnézzék, milyen. Most csak a Filinek a koncertjeiről beszélek, hogy miért nem érezzük azt, hogy mondjuk egy klasszikus zenei koncert nekünk szól. Valószínű azért, mert nem szocializálódott abban, ez nem egy korhoz kötött történet. Ha elmész, és megnézed, hogy mondjuk amúgy ez egy jó dolog, akkor utána lehet, hogy rákapsz. De ehhez kell mind a két irányból egyfajta nyitottság.

Például a városnapon a Filharmónia koncert a záróünnepség, ott is azt próbáljuk megmutatni, hogy a Filharmónia nem egy több száz éves, avítt történet, hanem ez egy trendi dolog, lehet rockzenével, népzenével vagy jazzel ötvözni. Szimfonikus hangszerekkel el lehet játszani Aviciit vagy Taylor Swiftet is, hogyha arról van szó. És hogyha itt van egy ilyen kis könnyen befogadható, modern, ismerős történet, akkor lehet, hogy utána mondjuk elmegy és meghallgatja, hogy milyen Csajkovszkij.

Van-e az ő bevonásukra tervetek?

Ez nem az az év lesz. Elképzeléseink erre vonatkozóan még nagyon nincsenek, főleg, hogy most minden egyéb is van, ami égető.

2021 előtt a művelődési ház az udvarhelyieknek az elképzelésében csak helyet adott a színháznak. Ebből az állapotból kellett úgymond egy saját identitást kialakítsunk, és még azért az útnak az elején vagyunk.

A nagyság hozadékai

Milyen változásokat hozott az életetekbe, hogy a Művelődési Ház átalakult Művelődési Központtá?

Részben ez egy adminisztratív változás, mert jogi szempontból is egy magasabb szintű intézménnyé változtattuk át a Művelődési Házat. Lévén, hogy most már 18 éve van filharmóniánk, úgy gondoltuk, hogy eljött az idő, hogy egyrészt azt a felét is kidomborítsuk, másrészt pedig sokkal több tevékenységünk van, mint egy egyszerű – jó értelemben véve – a falusi kultúrháznak.

Mi azelőtt sem gondoltunk magunkra művelődési házként, mert mindig is sokkal szélesebb tevékenységi körünk volt – 2021-től hozzánk kerültek a városi rendezvények is, a Filharmóniáról már beszéltem, és még vannak a közművelődési tevékenységeink is, mint a különböző szakkörök, vagy a kórusok a tevékenysége.

A hétköznapokban mit jelent ez a közönség és a munkatársak számára?

Más besorolásba került egyrészt az intézmény is, és a munkaköreink is változtak, de ez önmagában véve nem volt egy számottevő változás.

Így a Művelődési Központ jogosulttá válik a 2 százalékos visszaosztásra?

Az egy hosszabb folyamat, ugyanis miután előadói intézményi kategóriába kerül egy intézmény, akkor a minisztériumhoz le kell adni egy dokumentációt – folyamatban van most az elbírálás.

Kultúra falak nélkül

A Művelődési Ház felújítás alatt áll. Hogyan és hol tudjátok most lebonyolítani a város kulturális eseményeit?

Egyrészt mi is örülünk annak, hogy elkészült a mozi, a Székelyföldi Filharmóniának a tevékenységei oda fognak átköltözni. A közönség láthatta, hogy az őszünk egy kicsit nehezebb volt, de úgy érzem, hogy Ágotáékkal közösen (Bodurian Ágota, a Székelyföldi Filharmónia művészeti titkára – szerk. megj.) sikerült megugorjuk az akadályt. Itt akkor meg is köszönném például az Unitárius Egyháznak, a Zetelaki Plébániának, hogy nyitottak voltak és befogadták a koncerteket.

Úgyhogy volt egy kicsit húzósabb őszünk, nem volt egy előadóterem sem elérhető a Filharmónia szempontjából. A Siculus Ifjúsági Házba beköltözött a színház, ott viszont a nagy szimfonikus koncerteket nem tudtuk volna megtartani.

De most már úgymond normalizálódik a helyzet, és a moziban lesznek ezek a típusú tevékenységek. A Szent István teremben továbbra is megvannak a kamarazenei koncertjeink. Ezen kívül szintén oda tervezzük azokat a rendhagyó irodalom- és történelemórákat, amiket már megszokhattak az udvarhelyi iskolások a különböző városi rendezvényekhez kapcsolódóan, és minden egyéb úgymond ott zajlik most. Kiállításunk is volt az előtérben.

A felújítási munkálatok milyen áldozatokkal járnak az intézménynek?

1956-ban kezdték el építeni a művelődési házat, az elmúlt 70 évben nem volt még egy ilyen nagy felújítás, amivel ennyire meg tud újulni az épület. Szerintem ez egy olyan áldozat, amit mindenki be kell vállaljon.

Nagyon sok nehézséggel jár, ezt nem is tagadom. Egyrészt nekünk is könnyebb volt ott megszervezni a tevékenységeinket a nagyteremben, másrészt oda mentünk haza. De ezt átmenetnek gondoljuk. Itt még a képeket se raktuk fel a falra, amelyek az előző irodában voltak, én nem is szeretnék otthonosan lenni vagy berendezkedni, mert nagyon várom azt, hogy vissza tudjunk költözni.

Az előadói tevékenységre nézve főleg a Filharmóniának volt ez egy óriási áldozat, nem tudunk olyan zenekari műveket színpadra állítani, ami nagy teret igényel. De ha azt vesszük, hogy ez egy 1–2 éves periódus, akkor szerintem megéri.

Látjátok már a végét, hogy mikor lesz készen a művelődési ház?

Hivatalosan idén nyár végén kell befejezni a művelődési házat, de én bízom benne, hogy ha nem is sikerül nyár végéig befejezni, akkor nem húzódik el nagyon hosszan.

Egyáltalán mennyire határozza meg a város kulturális életét egy épület?

Szeretünk ragaszkodni helyekhez. Szerintem nem csak az udvarhelyieknek, az udvarhelyszékieknek is a művelődési háznak az épülete az mindig is a kultúrának a tere volt. És most egy kicsit mindannyian úgy érezzük, hogy nehezebb megszólítani az embereket.

De önmagában véve a helyet az emberek teszik azzá, ami. Kell a tér, kell a hely, de önmagában véve egy hely nem elég. Kellenek az intézmények, kell a színház, kell a néptáncműhely, kellünk mi, és akkor így jön létre az a szimbiózis, ami mondjuk az udvarhelyi kultúrát azzá teszi, ami.

Nem hiába választottuk azt az intézményünk mottójává, hogy a kultúra mi vagyunk, az emberek. De ahhoz, hogy ez jól tudjon működni, ahhoz kell a hely.

Egyensúly a kultúra különböző arcaiban

Tavaly új menedzseri tervet kellett bemutatnod, mik voltak a legfontosabb céljaid?

A Művelődési Központ tevékenységét nézve három fő kategóriát különítenék el: van a Székelyföldi Filharmónia tevékenysége, ami szervesen kapcsolódik hozzánk, vannak a városi rendezvények, amelyek szintén a mi égiszünk alatt valósulnak meg, illetve vannak – én úgy nevezném –, hogy a közművelődési tevékenységeink.

Egészséges egyensúlyt szeretnék a három pillér között megvalósítani. Szeretném, ha az a fajta egyedisége az udvarhelyi kulturális életnek, hogy van egy filharmóniánk, az minél szélesebb réteghez elérne. Természetesen azzal tisztában vagyunk mi is, meg a Filharmónia is, hogy ez nagyon drága tevékenység, de ez drága tevékenység az országban mindenhol. Szeretnénk, hogy ne csak egy szűk réteg menjen a Filharmónia koncertekre. Amit elkezdtünk már az előző mandátumban, hogy kivigyük a Filharmóniát a térre, gondolok itt a gyereknapi koncertünkre 3 évvel ezelőtt, vagy most már negyedik éve, hogy a városnapi ünnepséget mindig a Filivel zárjuk.

A városi rendezvényeknél vannak a tömegrendezvények, mint az Udvarhely Napok, a Majális vagy a Gyereknap, és vannak a különböző megemlékezések, nemzeti ünnepek. Itt arra szerettük volna fektetni a hangsúlyt a csapattal, hogy a megemlékezés vagy a nemzeti ünnepeknek a sora mindig több legyen, mint az, hogy kimegyünk a térre és koszorúzunk.

Az elmúlt héten zajlottak az Orbán Balázs születésnapja köré szerveződő tevékenységeink. Ha megnéztek egy 5 évvel ezelőtti Orbán Balázs-ünnepséget, akkor nem nagyon láttok különbséget közte és a mostani között. Viszont 5 évvel ezelőtt csak az volt. Az elmúlt héten kivittünk több száz diákot az Urbánával közösen a Szejkére.

Szintén több száz diákot vitt Péter Ildikó, a városháza kollégája egy várostörténeti sétára, illetve volt az UIET-tel közösen a fotókiállításunk. Tehát az a célunk, hogy a különböző nemzeti ünnepek mellé mindig tegyünk valami plusz tartalmat.

Persze kellenek a nagy megemlékezések is, de azok önmagukban nem lehetnek célok, vagy nem lehetnek elég. Van egy rétege a közönségnek, aki úgymond ebben szocializálódott, és ha nem lenne, akkor akár hiányérzete is lenne, de mi szeretnénk azt, hogy a többi kategória is megszólítva legyen, illetve, hogy beleplántáljuk, hogy van például egy Orbán Balázsunk, vagy március 15-dike nem arról szól, hogy akkor kihűl-e a leves, ameddig befejezik a politikusok a beszédet.

Már nagyon várom a katonadal tanítást, amit a Székely Dalegylettel közösen indítottunk el. Az például nekem nagyon a szívemhez nőtt, amikor először megkerestem Izát (Bartalis Izabella, a Hagyományőrzési Forrásközpont vezetője és a Székely Dalegylet Férfikórusának karmestere – szerk. megj.) ezzel a történettel, hogy ez egy generációk közötti találkozópont legyen; akkor 20–30 gyerek jött el a foglalkozásra. A rákövetkező évben teltházunk volt a koncertteremben, és a következő két évben már a nagyteremben volt teltház. Már azt is tervezzük, hogy jövőre akár a központi ünnepséget is erre az idős–gyerek generációs találkozására szeretnénk alapozni.

Mindjárt jön a nőnap, annak is van az a része, hogy legyen egy ajándék előadás a nőknek, de azt is mindig szerettük volna, ha egy kicsit edukatív jelleggel tudjuk megszólítani az embereket. Tavaly is volt egy ilyen része, idén még inkább szeretnénk hangsúlyossá tenni. Szeretnénk, ha egész héten tudnánk egy kicsit minden oldaláról a március 8-nak foglalkozni, mert ez több, mint hogy most kapunk egy virágot. Ez egy olyan történet, amit meg kell mutatni az embereknek, és volt egy időszak, amikor ezt túlságosan lecsupaszították, és ezt most próbáljuk visszaépíteni.

Most már a tűzzománc-körünk is új helyet tudott találni magának, hiszen ezt a tevékenységet az ősz folyamán kellett szüneteltetnünk. A szombatfalvi Népházban, az idős foglalkoztatóban tudott Elekes Gyula berendezkedni, bízom benne, hogy a vakáció után már a gyerekeknek való foglalkozásainkat is újra tudjuk indítani, és a felnőtteknek szóló tevékenységet is.

Idén szeretnének egy visszaemlékezést a művelődési ház történetéről, építéséről, az 1956–59 közötti időszakról az év második felében. Egy összművészeti rendezvénysorozatot szeretnénk, kiállítást, meg tervezünk a Facebookon is különböző történeteket megosztani ezzel kapcsolatban.

A modernség vágya

Az előző menedzsment tervedet tekintve, mi maradt el, mi miatt van hiányérzeted?

Ha csak az utolsó évet, 2025-öt veszem – mert arról van konkrét számadatom is – több mint 25 kiállításunk volt. Viszont én nagyon-nagyon szerettem volna, ha egy kicsit a fiatalokkal és a kortárs művészettel többet tudtunk volna foglalkozni. Ez valahogy elmaradt.

A Művelődési Központ részben egy befogadó hely, ha kiállításokról van szó, másrészt vannak saját kiállításaink. Volt egy elképzelés, hogy egy kicsit a kortárs irányba is nyúlunk, de valahogy ez nem jött össze, emiatt hiányérzetem van.

Miért nem jött össze?