Hogyan darálja be az erdélyi szakmaiságot a magyar pénz?

A Zseb kávézó volt az otthona az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom első székelyudvarhelyi fórumának, ahol az „udvarias bólogatás” ezúttal a küszöbön maradt.

Az est folyamán Szilágyi István jogász, újságíró, a beszélgetés moderátora, Kiss Tamás szociológus, Kiss Anna újságíró, a Miközöd YouTube-csatorna alapító-főszerkesztője, valamint Soós Róbert, az uh.ro főszerkesztője egy fő kérdés köré szervezte a vitát: vajon a magyar állami támogatások milliárdjai valóban az erdélyi magyar közösségek megmaradását szolgálják, vagy csak egy egyre szorosabb aranypórázt fonnak a nyakunk köré?

A transzparencia hiányától a szakszerűtlen templomfelújításokon át a „szavazat-zsákolásig” számos kényes téma került szóba. A fórum nem kész válaszokat kínált, hanem olyan dilemmákat tett láthatóvá, amelyekkel az erdélyi magyar közösségeknek – köztük Székelyudvarhelynek – előbb-utóbb szembe kell néznie. Beszéljünk a fórum legfontosabb üzeneteiről!

De nézzük, mire támaszkodunk pontosan.

Mielőtt elmerülnénk a „ki kivel van” mocsarában, Kiss Tamás adatokkal próbálta keretbe helyezni a vitát. A kivetített grafikonok nem egy sikertörténetet rajzoltak ki, hanem azt mutatták meg, hogyan alakult át az elmúlt másfél évtizedben a magyar állam erdélyi támogatáspolitikája – és milyen következményekkel járt ez a helyi közösségek számára, hogyan írta át az erdélyi valóságunkat.

A Bethlen Gábor Alap nyilvános adatbázisára épülő – mert más nem elérhető, sőt nyilvános adatigényléssel sem sikerült hozzáférni – elemzés szerint a támogatások két jól elkülöníthető korszakra oszthatók: a 2010 és 2014 közötti „aprópénzes” időszakra, és a 2015 utáni, milliárdos tőkeinjekciók korára.

A változás nemcsak az összegek nagyságában, hanem az elosztás módjában is tetten érhető. Az adatok alapján a források jelentős része nem közösségi programokra, humán erőforrásra vagy innovációra, hanem ingatlanfejlesztésekre és nagy volumenű beruházásokra, magyarul a „betonba” irányult. Emellett jól látszik az is, hogy a támogatások döntő hányadát a „központi hálózatok” szippantják be. Kolozsvár és az egyházi elitközpontok viszik a pálmát, miközben a vidéki kisközösségek és a szórvány gyakran csak a statisztikai hibahatár környékén mozognak.

A harmadik, visszatérő probléma a transzparencia kérdése volt. Bár az adatokból követhető, hogy mely intézmények és egyházi szereplők jutottak jelentős támogatásokhoz, az alvállalkozói szintről – tehát arról, hogy valójában ki és mennyiért építkezett – már „elfogy a tudomány”.

Itt kezdődik a sötét zóna.

Ez Kiss Tamás szerint nem pusztán adminisztratív hiányosság, hanem rendszerszintű probléma: ellehetetleníti annak megítélését, hogy a közpénzből finanszírozott beruházások valóban arányosak, indokoltak és szakmailag megalapozottak voltak-e.

Az adatok világosan mutatják: a rendszer nem kiegyenlíti az egyenlőtlenségeket, hanem bebetonozza az elitet, és közben egy olyan függőségi spirált hoz létre, amiben a szakmaiság már csak harmadlagos szempont.

Nem segély, hanem tőkeáthelyezés: a „BGA-logika" mélységei

Az adatokból kirajzolódó fordulat nem pusztán pénzügyi, hanem szemléleti váltást is jelentett. Kiss Tamás értelmezésében 2015–2016 környékén a magyar állam támogatáspolitikája kilépett a klasszikus kisebbségvédelmi logikából, és egy egészen más működésmód felé mozdult el.

Míg korábban a források célja elsősorban az volt, hogy intézmények és közösségek fennmaradását biztosítsák – különösen a szórványban –, addig az új modell már nem segélyezésről, hanem tőkeáthelyezésről szólt. A hangsúly a túlélés támogatásáról a nagyléptékű beruházásokra és vagyonosodási folyamatokra helyeződött át.

Ennek egyik kulcseleme az úgynevezett „pályázatmentes pályáztatás”. A források jelentős része nem nyílt, versenyalapú pályázati rendszeren keresztül jutott el a kedvezményezettekhez, hanem egyedi döntések nyomán. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a támogatások oda érkeznek meg, ahol már eleve megvannak a politikai és intézményi kapcsolatok, nem pedig oda, ahol a szakmai indokoltság vagy a közösségi szükséglet lenne a legerősebb. Vagyis: nem az nyer, aki jobbat ír, hanem akit Budapesten ismernek.

„Ez egy tőkekihelyezéses logikája" – mutat rá Kiss Tamás. „Létrejön egy olyan gazdasági elit, amely nem a piaci versenyben edződött, hanem a magyar állami források menedzselésében."

A támogatások jelentős része – legyen szó mezőgazdasági eszközökről, turisztikai beruházásokról vagy ingatlanfejlesztésekről – nem a belépő, kockázatot vállaló kisvállalkozókat segítette, hanem a már eleve kedvező helyzetben lévő „nagyokat” erősítette tovább. A jelenlévők szerint ez a versenyképesség halálát is jelenti.

Mint elmondták, a magyar kormány ugyanarra ad pénzt ugyanarra, amire a román állam is adna EU-s forrásból. De az erdélyi magyar cég inkább a román pénzt adja vissza, mert a magyar pályázat „kényelmes”. Nincs utánkövetés, nincs transzparencia, nem tudjuk, az ár-érték arány hol áll, amelyek a piaci vagy uniós források esetében alapkövetelménynek számítanak. 

Ennek következménye egy párhuzamos gazdasági valóság kialakulása, ahol a siker kulcsa nem az innováció vagy a hatékonyság, hanem a jó kapcsolat a FIDESZ vagy az RMDSZ aktuális döntéshozóival. Ez a rendszer pedig nemhogy csökkentené az egyenlőtlenséget, hanem egyenesen szakadékot ás a „beágyazott" tőkések és a piaci versenyben magukra hagyott kisemberek közé, akiknek a piaci versenyben vagy a román állami struktúrákban kénytelenek boldogulni.

Az este folyamán azt is megnéztük, hogyan néznek ki ezek a „támogatások” az „udvarhelyi aránytalanság” abban a bizonyos tükörben, amit Kiss Tamásék elhoztak a Zsebbe.

Az udvarhelyi leosztás: 90 százalék egy kézbe?

A támogatási rendszer működésének következményei akkor válnak igazán érzékelhetővé, amikor a kivetítőn helyi bontásban jelennek meg az adatok. Amikor a prezentációban Székelyudvarhely neve került elő, a korábbi, elvont összefüggések hirtelen konkrét formát öltöttek.

Kiss Tamás elemzése szerint a Székelyudvarhelyre érkező magyar állami támogatások döntő része, közel 90 százaléka egyetlen nagy projektben, a Mini Erdély Parkot és Legendáriumot működtető Visus Kulturális Egyesület 7,4 millió eurós csomagjában landolt. Miközben a környékbeli falvak és kisebb civil szervezetek néha egy-egy népviseletre vagy tetőjavításra sem kapnak forrást, Udvarhelyen egyetlen szereplő vitte el a „pályázati torta” szinte egészét.

A fórumon elhangzó kritikák nem elsősorban a konkrét projekt létjogosultságát vagy tartalmát – bár erről is kialakult egy kisebb vita – kérdőjelezték meg, hanem az elosztás aránytalanságát. Ahogy Kiss Tamás fogalmazott, s ami a riportunk egyik legfontosabb mondata is lehetne: nem az a baj, ha valami megépül, hanem az, ha a közösségnek nincs beleszólása abba, mire lenne valójában szüksége.

A támogatások ilyen mértékű koncentrációja szerinte pontosan azt a kérdést veti fel, amely az egész fórum egyik vezérfonala volt: milyen mechanizmusok döntik el, hogy ki jut forráshoz, és ki marad kívül a támogatási körön.

A szociológus arra is felhívta a figyelmet, hogy Székelyudvarhely szempontjából alapvető érdek lenne egy átlátható, versenyalapú pályázati rendszer működése. Egy olyan modell, amelyben nem személyes vagy politikai kapcsolatok, hanem nyilvános feltételek és szakmai szempontok határozzák meg a döntéseket. Enélkül a helyi közösségek kiszolgáltatottá válnak: a források nem tervezhetőek, nem számonkérhetőek, és nem épülnek be hosszú távon a város fejlődési stratégiájába.

Verseny helyett kényelem, érték helyett beton

Ez az a pont, ahol Soós Róbert ismét rávilágítva a „kényelmes pénz” sötét oldalára: a kompetenciavesztésre. Szerinte az udvarhelyi és erdélyi támogatáspolitika legnagyobb bűne, hogy kiöli belőlünk a küzdőszellemet.

A vitapartnerek rávilágítottak az egyházi beruházások sötét oldalára is, amikor a fórumon a kőre és betonra költött milliárdok kerültek szóba. A forrásbőség és a kontroll teljes hiánya ugyanis nemcsak épít, hanem rombol is – ráadásul sokszor visszafordíthatatlanul. Az erdélyi magyar épített örökség ma nem a forráshiánytól, hanem a szakszerűtlen pénzszórástól vérzik.

Kiss Anna oszt meg egy történetet, miszerint tud „olyan templomról, ahonnan – mivel a lelkésznek nem tetszett – az utolsó megmaradt késő barokk bútorzatot kidobták, elégették”.

A probléma rendszerszintű: a fórumon elhangzott példák szerint több esetben nem vontak be műemlékvédelmi szakembert, aki megmondta volna, hogyan szabad hozzányúlni egy több százéves falhoz vagy oltárhoz.

A román állami építkezési felügyelet gyengeségeit kihasználva a „nemzetpolitikai” pénzekből sokszor olyan restaurációk születtek, amik láttán a művészettörténészeknek a hajuk égnek áll.

A kontroll nélkül érkező milliárdok mellett elsorvadt a felelősség. Ha a falat leverik, ha a freskót elvakolják, nincs kihez fordulni, mert az elszámolás csak a „számlákra” vonatkozik, az eszmei értékre nem. 

Szilágyi István moderátor épp ehhez a jelenséghez köti a Tamási Áron Gimnázium bentlakásának beomlását is, amely mint tudjuk, két gimis diák életét követelte.

És ha már a suliknál járunk, éppen az „oktatásunkra” fordított magyar pénz felhasználása egy jó módja annak, hogy megértsük, hogyan mélyíti tovább a saját közösségünk közti szakadékokat a magyar kormánypárt.

Az elitképzés ára: nem felzárkóztatás, hanem kasztosodás

Ha valaki azt hitte, hogy a tőkeáthelyezés megáll a betonnál és a templomfalaknál, az téved. Kiss Tamás kutatásai rávilágítottak a legsúlyosabb társadalmi bűnre: az oktatási egyenlőtlenségek tudatos mélyítésére. Míg a magyar állam papíron a megmaradást támogatja, a gyakorlatban nem azokat segíti, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá, hanem egy szűk, lojális elitet képez ki – hermetikusan elzárva a valóságtól.

A támogatások nem a gyengélkedő vidéki iskolákba vagy a lemorzsolódással küzdő rétegekhez vándorolnak, hanem az MCC (Mathias Corvinus Collegium) feneketlen zsákjába.

Kiss Tamás szerint az MCC-nél nincs károsabb dolog az erdélyi magyar társadalomra nézve. Ez egy párhuzamos valóság, amely kiszakítja a tehetségeket a közösségükből, és egy buborékban neveli őket lojalitásra. 

„Én abban reménykedek, hogy mondjuk azért az MCC-t fel lehet szántani, és sóval lehinteni még a helyét is” – fogalmazott olyan indulattal, ami ritka egy szociológustól, de pontosan jelzi a probléma súlyát.

A bírálat lényege, hogy miközben milliárdokat költenek „luxus-elitképzésre”, az erdélyi magyar oktatási rendszer alapjai rohadnak. Nem a tömegoktatás színvonalát emelik, nem a hátrányos helyzetűeket emelik fel, hanem egy „társadalmi kasztot” építenek. A tőkeáthelyezés itt válik sorsfordítóvá: a pénz nem kiegyenlíti az esélyeket, hanem betonfalat húz a „kiválasztottak” és a „többiek” közé.

Ez a modell nem a közösséget erősíti, hanem a függőséget: aki bekerül az MCC-hálózatba, az a rendszer lekötelezettje lesz, aki pedig kint marad, az nemcsak pénztől, hanem a jövőképétől is elesik.

Szavazat-zsákolás és a lojalitás-technológia

Egyáltalán miért vagyunk ebben partnerek? Kiss Tamás szerint a válasz a lojalitás-technológiában rejlik. Az RMDSZ szerepe az elmúlt években alapvetően megváltozott: a szövetség már nem csupán partner, hanem a Fidesz erdélyi „szavazatgyűjtő automatája” lett. A levélszavazatok begyűjtése, a köznyelvben csak „zsákolásként” elhíresült folyamat pedig a demokrácia paródiájává silányult.

„Az RMDSZ nyíltan felvállalja a levélszavazatok begyűjtését... Ez Budapesten sokak szemében rombolja a határon túli szavazatok legitimációját, és óriási feszültséget szül az anyaországi és az erdélyi magyarok között.”

Kiss Anna szerint a legnagyobb tragédia, hogy a párton kívül nincs ellenőrzési mechanizmus se. Se ellenzéki szavazatszámláló, se átlátható procedúra – csak a „bizalom”, ami vagy van, vagy (inkább) nincs. Ez a rendszer pedig nemcsak a szavazatokat darálja be, hanem a közbizalmat is.

Pesszimista zárójel: lesz-e „sapkaváltás”?

A vita legizgalmasabb és talán legcinikusabb pontja a jövőről szólt. Mi történik, ha Budapesten kormányváltás lesz? Soós Róbert szkeptikusabb mindenkinél: szerinte az erdélyi elit túlélési ösztöne minden elvet felülír.

Ahogy a közönségből, Ilyés Szabolcs RMDSZ-es önkormányzati képviselő fogalmazott a közönségkérdések során: az átállás szerinte egy technikai kérdés lesz. Ha jön egy új kormány, pillanatok alatt sapkát váltanak az erdélyi pártnál.

A meghívottak itt picit inkább górcső alá vették az RMDSZ jelenlegi helyzetét: szerintük a párt ilyen politikai alkalmazkodása idővel önmaga paródiájává válhat (vagy vált). A RMDSZ egyszerre próbál nemzeti érdekvédőként és a mindenkori budapesti hatalom megbízható partnerként fellépni, ami hosszú távon egyre nehezebben tartható. A fórumon elhangzott értelmezés szerint a szövetség lassan saját lojalitás-ígéreteinek válik a túszává.

Kiss Tamás ugyanakkor egy kevésbé pesszimista forgatókönyvet is felvázolt. Eszerint egy esetleges budapesti kormányváltás nem feltétlenül összeomlást, hanem akár tisztulási folyamatot is hozhat: ha a támogatási rendszer átalakul vagy átláthatóbbá válik, a politikai szereplők kénytelenek lehetnek visszatérni a valódi közösségépítéshez és szakpolitikai válaszokhoz.

Az RMDSZ számára a legnagyobb kihívás tehát nem az, hogy hogyan váltanak sapkát, hanem az, hogy a sapka alatt marad-e még valamilyen hiteles tartalom. Kijöhetnek-e ebből úgy, hogy ne csak a Fidesz vagy a Tisza „helyi kirendeltsége” legyenek? A mozgalom szerint ehhez az kellene, hogy ne ők legyenek a támogatások egyetlen és megfellebbezhetetlen kapuőrei.

A székelyudvarhelyi fórum végkicsengése azonban nem a politikai elit, hanem a közösség felelősségéről szólt. A mozgalom 11 pontos kiáltványa nem Budapestnek, hanem nekünk, erdélyieknek szól. Hogy ne higgyük el: csak az a modell létezik, ahol „Orbán Viktor tart el minket”. A cél a politikai képzelőerő visszaszerzése – és az, hogy a falat ne csak azért tartsuk, mert betonból van rajta a póráz.