Hogy vagy valójában, Magyarország?
Sokan kérdezik: miért kell nekünk, erdélyieknek a magyarországi belpolitika mélyrétegeivel foglalkoznunk? A válasz egyszerű.
Eminescu soha nem lesz a szívemnek a legkedvesebb, amíg van Arany. És bármi legyen, nem Bukarest, hanem Budapest lesz az a város, aminek hallatán a szívem másképpen dobban. Budapest olyan bástya számomra, ahová akkor is mehetek, ha éppen senkit nem ismerek ott.
Nem fogok könnyeket ejteni, ha David Popovici olimpiai bajnoki címet ünnepel. De nem tudom ugyanezt ígérni, ha Kós Hubert teszi. Mert akkor is könnyeket ejtettem, amikor Kovács Ági, Hosszú Katinka, Gyurta Dani vagy éppen Milák Kristóf utasította maga mögé a világot.
Elfogadtam, hogy Romániában élő magyar vagyok. De sokkal fontosabb számomra a mondat második fele:
magyar vagyok. Ehhez ragaszkodom.
És éppen emiatt fogok részt venni a magyar választáson. Nem az elvont fogalomhoz, nem az eszményhez, és főleg nem egy kormányzati ciklushoz ragaszkodom, hanem a magyar nyelvhez, a történelemhez, az irodalomhoz, a zenéhez, a magyar sporthoz. A magyar emberek összességéhez ragaszkodom.
Ahhoz a magyarhoz, aki a kórházi folyosón vár a sorára, a tanárhoz, aki a hónap végén számolgatja a fizetését, és a vállalkozóhoz is, aki nem kapott meghívást a „tűzhöz közeli” asztalhoz. Számomra Magyarország nem egy párt, hanem egy ország, ami esélyt ad minden magyarjának, legyen az jobb vagy baloldali, szegény vagy gazdag.
Éppen ezért számomra ez a választás nem csak egy jog és főleg nem egy lehetőség, inkább felelősség. Felelősség Magyarországért. Felelősség a magyarokért. Felelősség azokért a rokonainkért, barátainkért, akik ott élnek, és akiknek a mindennapjait közvetlenül érintik a Budapesten hozott döntések. Mi innen a bástyát látjuk. A menedéket és a büszkeséget. De néha, ha igazán szeretünk valakit, meg kell kérdeznünk tőle:
