Fordul-e Trump Ukrajna kapcsán?

Rengeteg esemény történt az elmúlt hetekben, tekintsünk át három mélyrehatóbbat:

• Trump még mindig az oroszokkal szimpatizál, a háború számára legfennebb pénzforrás
• az európai honvédelemben talán kevésbé látványos, de annál fontosabb átalakulás zajlik, és ez mentőöv lehet az európai iparnak is – ha nem dobjuk el
• nemrég elképzelhetetlen volt, ma már egy közeli poszt-szovjet térség végleg szakít az oroszokkal

A nyári háborúzás alaphangját Trump adta meg, július közepén. Bár a médiában megjelenő beszámolók azt a képzetet keltik, hogy Trump ötven napot adott az oroszoknak a békekötésre, a valóság sokkal inkább az, hogy 50 napnyi büntetlen gyilkolást, pusztítást, civilek bombázását biztosított a számukra.

Ugyanis amíg ez az ajánlat él, addig minden más kezdeményezés, ami az amerikai kongresszusban megjelent, például Lindsey Graham 500 százalékos másodlagos vámjai az oroszokkal üzletelőkkel szemben, teljesen oxigén nélkül marad. 

Általában, ha valaki valamit meg akar tenni, az nem 50 nap múlva tervez foglalkozni vele. Eleve a „holnap megcsinálom” jelentése is leginkább az, hogy „soha”, hát még az, ha két hónapot halasztanak egy témát. Ráadásul eddig a két hét volt a standard trumpi nemcsinálommeg-időszak, a két hónap még tőle is sok. 

Ezek tudatában talán már nem is meglepő, hogy július 23-án Tammy Bruce amerikai külügyi szóvivő már azt kezdte magyarázni, hogy Trump ultimátuma igazából csak amolyan időkeret. Azaz már készítik a közvéleményt az újabb engedményekre, amelyekkel Putyinnak fognak kedveskedni.

Ráadásul ez az időszak még egybe is cseng Putyin egyik Trumpnak tett ígéretével, miszerint 60 nap alatt elfoglalja egész Ukrajnát. Ez július elején hangzott el, tehát olyan 10 nappal korábban, így jön ki az 50. Úgy tűnik, Trump végül mégis hosszúnak érezte az 50 napot, és a skóciai látogatása alatt kijelentette, hogy nincs értelme várni. Ennek szellemében 10-12 napot jelentett be július 28-tól számítva – ami szinte a jól ismert és kedvelt két hét.

Az Ukrajnának ígért állítólagos fegyverszállítmányok is nagy visszhangot kaptak, de Trump,  lényegében azt mondja ezzel, hogy nem lesz a részükről új segítség. Ami majd Ukrajnába megy, azért az európaiak fognak fizetni. Feltéve persze, hogy az amerikaiak nem akasztják meg a szállítást megint, ahogy azt ismételten tették. Legutóbb július elején, amit utólag aztán azzal magyaráztak, hogy Pete Hegseth védelmi miniszter magánakciója volt. 

Csakhogy az időközben megölt civileket és hozzátartozóikat nem vigasztalja, hogy tervezett-e vagy elhibázott a leállítás, a lényeg, hogy nem jött a védelemhez szükséges eszköz. Illetve mit üzen ez a kompetens szervezés Amerika ellenségeinek? És a szövetségeseinek?

De ha nem is akasztanák meg a szállítást, akkor is végső soron arról van szó, hogy egy életéért küzdő országot a rengeteg pénzzel rendelkező Amerika csakis pénzért „segít”: vagyis nem túl fényes gazdasági helyzetben lévő Európától vagyonátadást vár el a szövetségese, amennyiben nem akar a szomszédságában halomra lőtt országokat látni. 

Háborús üzletben sincs barátság

Ha Európában maradt még egy csepp önfenntartási ösztön, akkor fel kell merülnie a kérdésnek, hogy egyrészt miért ne inkább a sajt iparunkat segítse az a költség, amit ígyis-úgyis ki kell adni, másrészt megbízható-e az ilyen szövetséges? 

Ha, tételezzük fel, következőkor egy NATO-tagállam kerül bajba, akkor majd az is külön fizet az amerikai kasszába a segítségért? Amint Ukrajnát is kényszerítették az ásványkincs-kitermelési megállapodás aláírására, ugyanúgy megtörténhet majd ez mással, vagy akár velünk is. A Neptun deep vagy az erdélyi gázlelőhelyek például elég vonzónak tűnhetnek. 

A védelmi szövetség nem nagyon  szokott gazdasági egyezmény lenni, legalábbis Nyugaton. A bizalmat legfennebb megrengetni képes az, ha árcímkéket aggatnak a túlélésre, de bizalmat biztosan nem kelt. De van is friss példánk arra, hogy mennyire erős az ilyen pénzalapú szövetség. Oroszország alig hetek alatt hagyta hátra Iránt, miután azt Izrael, majd Amerika kezdte bombázni, és kiderült, hogy Iránnak se katonai, se gazdasági kapacitása nincs ellenállni. Az iráni vezetés hamar megértette, hogy eddig tartott az orosz szövetség.

Európa ébredezik

Vannak azért biztató jelek Európában. Például a 150 milliárd eurós európai biztonsági cselekvési eszköz (SAFE), amelyben Kanada és az Egyesült Királyság is részt vehet, és amelynek lényege a védelmi közbeszerzés, a tervek szerint meg fogja követelni, hogy a nyertes projektekért cserébe az angolok egy bizonyos százalékot fizessenek vissza az Uniónak. Hiszen végső soron minden rendelés, amit megnyernek, brit munkahelyeket, brit fizetéseket, brit kereskedelmet fog hozni. 

Egyébként a védelmi iparban fontos szempont szokott lenni az úgynevezett offsetting, azaz ha már muszáj külföldi eszközökre költeni, akkor minél több munkahelyet kell teremteni belőle a helyieknek gyártás, szerelés és fenntartás formájában.

Ezzel ellentétben Románia előszeretettel szokott kormányközi egyezmény keretében venni az amerikai fegyvereket, amely tehát annyit tesz, hogy semmi sem marad abból a pénzből az országban.

Ne legyünk túl igazságtalanok, fejlődik az ország ilyen szempontból, de még lenne hova fejlődnie. Ennek a teljes vagyoni transzfernek a logikája, hogy cserébe megveszik az amerikai jóindulatot, amit majd a bajban igénybe lehet venni. De az ilyen szívességek láthatóan vajmi kevéssé érdeklik mostanában az amerikaiakat.

A csehek, franciák olaszok már jelezték, hogy nem érdekli őket ez a trumpi rendszer. Helyette hatékonyabb, illetve hazaibb formáját fogják követni a pénzköltésnek. Európa védelme – bár nem kap annyi rivaldafényt, mint Trump napi beköpései vagy a mesterséges intelligenciával kapcsolatos eszobontó pénzmozgások – jelenleg egy mély átalakuláson megy át. 

A dán modell

Kezdetnek a dánok felállították az úgynevezett dán modellt, amelyet most már az EU is kezd követni a hatékonysága miatt. Ennek egyik eleme az, hogy a már létező ukrán gyártósorokba fektet pénzt (főleg a dróngyártásban) ahelyett, hogy a hazai gyártósor lassú felállítására, engedélyezésére és a munkaerő szerzésére várakozna. Később onnan kap legyártott eszközöket, és otthon alkalmazza az ottani tudást és tapasztalatot. 

A másik elem, hogy az egyéb eszközöket gyorsan és hatékonyan szerzi be Európából, nem húzva az időt a szokásos bürokratikus késlekedésekkel, és a politikai szempontok helyett a gyors és hatékony beszerzést teszi első helyre. A védelmi ipar ugyanis képes végtelen pénzt elnyelni a semmiért, főleg, ha baráti cégek kapják a tendert.

Dániának egyébként is oka van nem rajongani mostanában az amerikai fegyverekért, amelyek javítása, fenntartása, de akár még működése is Amerikától függ. Dánia ugyanis egy olyan királyság, amelynek egyik alkotó tagját, Grönlandot, Trump konkrét megszállással fenyegette. Ma ez viccnek hangozhat, de nem olyan rég Irán lebombázása is vicc volt. Ma már nem az.

Virágzó védelmi start-upok Németországban

Az általában a védelmi ipartól undorodó németek (bár, jegyezzük meg, ez igazából csak a hidegháború után vált trenddé, addig nekik is valós létkérdés volt) ma már virágzó védelmi startupokat hoznak létre. 

Drón, mesterséges intelligencia, automatikus mini tengeralattjárók, kémcsótányok (!) – a hadviselés átalakul, és Ukrajna támogatása által közvetlenül áramlik Európába a technológia és tapasztalat. 

Ennek van egy gazdasági vetülete is, amit mi is megérezhetünk hamarosan: a nyugati autóipar, az amerikait is beleértve, jelenleg szenved, kilátásai nem túl fényesek. A hadiipari termeléshez viszont nagyon jól jön az autóiparban létező tudás, illetve gyártási kapacitás. 

Adódik tehát újra a kérdés: mennyire ésszerű az amerikaiaknak átadni az összekuporgatott európai pénzeket, hogy aztán azok ne tartsák a szavukat, illetve a vámokkal további közvetlen kárt okozzanak nekünk? Miközben az a másik opció, hogy a saját védelmünk fejlesztése mellett Európa-szerte munkahelyeket és keresletet lehetne termelni abból a pénzből, ahelyett, hogy kihalnának ezek az iparágak.

Mit játszik Kína?

És hogy milyen tudást is lehet szerezni az ukrán frontról? Nos, nemrég az ukránok csakis drónokkal (földi és légi), azaz emberi jelenlét nélkül fogtak el orosz katonákat. Ez persze nem jelenti azt, hogy már ne lenne szükség katonákra, de még azt sem, hogy ne lenne emberhiány.

Azt viszont jelenti, hogy a hadviselés ma már nem olyan, mint 2022-ben, vagy akár 2024-ben is. A fejlődés és a változás rohamos. Persze az orosz oldalon is folyamatos és gyors a tanulás és alkalmazkodás, ráadásul Kína segítsége egyre jobban látható. 

Nemrég jelentette be az ukrán  Felderítő Főcsoportfőnökség (HUR), hogy a Shahed mintájára készült orosz drónokban mostanra 100 százalékban kínai gyártású alkatrészek vannak – annak ellenére, hogy Kína igyekszik publikusan semlegesnek mutatkozni. 

Legalábbis igyekezett eddig, ugyanis a kínai külügyminiszter, Vang Ji, kijelentette zárt ajtók mögött Kaja Kallas EU-s külügyi és biztonságpolitikai főképviselőnek, hogy Kína nem engedheti meg, hogy Oroszország veszítsen, mert attól tartanak, hogy az USA abban az esetben teljes figyelmét Kínára fogja fordítani.

A medve behatolna a Balti málnásba

Az oroszok viszont egyre nyíltabban fejezik ki, hogy nem csak a teljes Ukrajnára tartanak igényt, hanem a balti államokra is. Például, amikor a balti államok szovjet megszállását valamiféle fejlesztésként és jótékonyságként állítja be az orosz külügy.