Figyeljen rám egy percet, fiatalember

A politikai interjúk egyik gyakori dramaturgiája, hogy a kényelmetlen kérdésekre nem egyszerűen kitérő válaszok érkeznek, hanem a beszélgetés szinte észrevétlenül úgy fordul, hogy a végén már nem a politikus érzi magát sarokba szorítva, hanem az újságíró. Ez nem feltétlenül nyers konfrontáció – inkább egy rutinos, elegáns sakkhúzás, ahol a pozíció a lényeg.

A 137-es megyei út „politikai” átadásán például megkérdeztük Antal Lóránt udvarhelyszéki szenátort:

„Ha a projekt célja a közlekedés és az életminőség javítása volt, hogyan fordulhatott elő, hogy több helyen babakocsival, kerekesszékkel vagy kerékpárral is alig lehet közlekedni?”

A válasz elsőre kerülte a lényeget. Harmadszori rákérdezés után is legfeljebb annyi hangzott el: 

„Ezelőtt járda sem volt, most pedig járda lett.”

A felelősség kérdésére pedig az érkezett, hogy a lakosság a tervezési fázisban elmondhatta volna a véleményét — mintha a probléma már akkor elkerülhető lett volna, ha egy civil a mérnök helyett időben bejelöli a hibás lejtést a műszaki terven.

Ezután jön az a bizonyos „újonc kártya” vagy visszakérdezés: Ön udvarhelyszéki? Szokott erre járni? Mit gondol ön? 

A legtöbbször pedig „nem érthető” a kérdés, majd saját szavaikkal visszamondva kiderül, hogy valójában nagyon is érthető volt – csak így az interjú súlypontja már nem a járdán, hanem a kérdező felkészültségén, hitelességén van. Ilyenkor az ember megérti, hogy nem csak információt gyűjt, hanem egy szereposztásban is részt vesz: kis hal a nagyok között.

Ez nem egyedi eset. Hasonló jelenetek játszódtak le Kelemen Hunor pártelnök kampányinterjúiban is, amikor is arról beszél, hogy ha nem vagyunk ott, akkor semmit sem tudunk érvényesíteni. Ez a semmi–valami logika klasszikus esete: a „valami” lehet akár félkész út, átgondolatlan járda vagy fiókban ragadt támogatási terv, de politikai kommunikáció szintjén mindig jobbnak tűnik, mint a „semmi”.

Nem sokszor kerültem eddig olyan helyzetbe, hogy politikai tisztségviselőt kérdezzek, és talán épp ezért még azt feltételeztem, hogy a kérdés–válasz mechanizmus egyszerű: valamit megkérdezel, és kapsz egy választ. A gyakorlat viszont ennél bonyolultabb – és sokkal érdekesebb.

A kitérő válasz nem feltétlenül hárítás; sokszor tudatos taktika. Ha a téma kellemetlen, a figyelmet el lehet tolni az újságíróra (kérdés megkérdőjelezése, újonc státusz felemlegetése), a kontextusra (a tervezéskor kellett volna szólni), vagy egy általános igazságra (régen nem volt járda, most van). A lényeg: a beszélgetés végén ne a problémáról beszéljünk, hanem a politikus magyarázatáról.

Az RMDSZ politikai kultúrájában a kitérő válasz azért is működik jól, mert a közösség sokszor hálás a „valamiért”. Egy félig elkészült fejlesztés, egy elhangzó ígéret vagy csak egy papíron létező valami is politikai tőkét jelenthet. Az újságíró dolga az lenne, hogy ezt számon kérje, de amikor a kérdésre visszakérdezés, a kritikára történelmi párhuzam, a hiányosságra nemzeti összefogásról szóló szónoklat érkezik, akkor egyre inkább színházról és szerepjátékról van szó, nem pedig információközlésről.

Az új járdán pedig majd ott áll a mozgássérült kerekesszékes, a babakocsit toló szülő vagy csak a hétköznapi gyalogos, aki a szűk szegély miatt kénytelen leszállni – így szoktuk mondani, de esetünkben a legtöbb helyen felszállni – az útra, hogy kikerülje az akadályt, más néven a járdát. 

Ez a kép többet mond a kivitelezésről, mint bármilyen átadási beszéd. De egy interjúban nehéz idáig eljutni, ha közben a „Figyeljen rám egy percet, fiatalember” típusú manőverekkel van elfoglalva az ember.

Az ilyen helyzetek nem egyediek. A magyarországi és az erdélyi magyar politikai nyilvánosságban is mindennapos, hogy a kérdés a formális játékról szól: a politikusnak nem az a dolga, hogy mindenre válaszoljon, az újságírónak pedig nem az, hogy kényelmetlen csöndben üljön. A nyilvánosság minősége azon múlik, mennyire tudjuk áttörni ezt a játékszabályt.

Budapesten is láttuk, ahogy a kormánypárti politikusok a független sajtót „ellenségként” kezelik, Erdélyben viszont más a játszma. Itt az erdélyi magyar politikus nem engedheti meg magának, hogy nyíltan ellenséges legyen a magyar sajtóval szemben, hiszen szüksége van rá, hogy a közösségi legitimitást fenntartsa. Ezért a manőverek kifinomultabbak: az előbb említett visszakérdezés, személyeskedő udvariasság, technikai részletekbe való elmerülés.

Ezekben az esetekben a tét mindig nagyobb, mint az újságíró személyes frusztrációja. A politikus kitérő válasza nem a riporternek szól, hanem a közösségnek: arról üzen, hogy az információhoz való hozzáférés mindig a hatalom által szabott játékszabályok szerint történik. És ha ezek a játékszabályok nem változnak, a közpénzből épült járda ugyanúgy zsákutca lesz, mint a közéleti párbeszéd.

KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

Politikailag használható, technikailag majd kiderül

Átadták a 137-es utat, de a repedező bicikliutak és használhatatlan járdák miatt még most is sok a lakossági panasz.

Udvarhelyi HírportálTóth Hunor

Amikor a pénz nem fér össze a józan ésszel

Megnézzük, hogyan lehet egy több millió eurós útépítés úgy „sikeres”, hogy közben falvanként tucatnyi ember érzi úgy: rajtuk egyszerűen átgázoltak.

Udvarhelyi HírportálTóth Hunor