Ezért nem félek már az udvarhelyi rendőröktől

Pár évvel ezelőtt történt: édesanyám még élt, de már betegeskedett. Kint volt Magyarországon, rosszul lett, s úgy döntöttünk, hogy hazahozzuk, hogy itt vizsgálják ki és fektessék be. Sógorom lehozta a határig, s én utána mentem a határig. 

Közel 1000 kilométert vezettem aznap, ködben, fagyban, hóviharban, kaptunk el ónos esőt, baleset miatti várakozást az autópályán, mindent, amit csak nem akar egy ember vezetés közben. De szerencsével végigmentünk mindenen, már szinte meg is érkeztünk haza, mikor este fél 10-kor Keresztúr előtt megállít egy hátulról villogó rendőrautó. 

Egy nagyvagány rendőr bőcselkedős hangsúlyban kérdi, hogy álltam-e meg a vasúti átkelőnél.

Én mondom, hogy igen. Emlékeztem, hogy egy nagy féket nyomtam, mert utolsó pillanatban vettem észre az átjárót a nagy sötétség közepén, az eléggé megkopott, a fényt nem túlságosan visszaverő táblák miatt. Amint lefékeztem, néztem jobbra-balra hirtelen, de csak a nagy, áthatolhatatlan sötétséget láttam, vonat sehol, nyomtam tovább.

De a kerekek álltak-e meg teljesen, kérdezte nagyvagányan a rendőr. Mert szerintük nem. Ők ott voltak egy földúton az átjáró mellett, onnan leskelődtek, és fel is vették kamerára.

1300 lejre büntettek. 

Nem vitatkoztam velük, fontosabb volt, hogy édesanyámat orvoshoz vigyem, meg fáradt is voltam nagyon. De nagyon fájt a büntetésük.

Egyrészt azért, mert egy udvarhelyi fizetésből ennyi pénzt kispórolni négy gyerek mellett nem rövid idő. Másrészt azért, mert nagyon igazságtalannak, gazemberségnek éreztem, hogy szombat este későn ülnek ezek a majmok a nagy sötétben, és leskelődnek, vadásznak ahelyett, hogy kicseréljék vagy kicseréltessék a vasúti átkelő tábláit fényvisszaverőbbekre. 

Szemétségnek éreztem, hogy ők, akik a közlekedés biztonságáért felelnek, ahelyett, hogy megoldottak volna egy közlekedési problémát és veszélyforrást, fenntartották és csapdának használták azt.

Ismerőseimmel tárgyalva ezt a témát, sokan mondták, hogy a keresztúri rendőrök ilyenek, vadásznak folyamatosan, hogy kit büntethetnek meg. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy milyen jó, hogy az udvarhelyiek nem ilyenek.

Miről lehet felismerni a jó rendőrt?

Az udvarhelyi rendőröket nem láttam az elmúlt egy évtizedben élvezetből vadászni. Legalábbis nem úgy, hogy érezzem, hogy az a céljuk, hogy minél több büntetést osszanak ki, kihasználva a terep leggyengébb pontjait.

Láttam őket különféle megelőző programok lebonyolításában. Például többször is állítottak meg alkoholteszt érdekében. Amivel teljesen egyetértek.

Mindig udvariasak, szerények és emberségesek voltak. Volt tartásuk, de nem éreztem rajtuk azt a felfújt pulyka magatartást, amit a keresztúri rendőrön, vagy az udvarhelyi helyi rendőrség egyes munkatársain érzek. Azt a párzási időszakban lévő gorilla járást, amikor a kezed nem fér el magad mellett, muszáj  szétrakd, hogy szélesebbnek tűnj, miközben vállból teljesen átfordulsz jobbról balra meg vissza minden lépésnél.

Nem éreztem rajtuk azt, hogy most feltétlenül meg akarnának büntetni, és ezért direkt kekeckednének velem. Még akkor sem büntettek feltétlenül, ha megtehették volna.

Nem éreztem rajtuk azt a régi, Mitică-féle viselkedést sem, vagy a régimódi korrupt-pocakos-iszákos rendőri stílust sem. Ezek egyszerű, egyenes, gerinces fiatalembereknek tűntek. Persze, a látszat csalhat, de a viselkedésük teljesen ezt mutatta.

Éljen a humorérzék!

Van humorérzékük. Lehet, hogy nem mindeniknek, de többször is kaptam el jó humorérzékű rendőrt. 

Például egyszer megállítottak, s kérdezte a rendőr, hogy fogyasztottam-e alkoholt. Mondtam neki, hogy igen.

Egyből rápillantott a társára, mint egy horgász, amelyiknek a tó partján üldögélve hirtelen elkezd bömbölni a botja végére szerelt csengő, és érzi, hogy nagy a hal, segítségért pillant a társára.